Újabb keletű fogalmaink szerint már nem is a gazdasági, inkább a szociológiai okok közé sorolnánk például azt a körülményt, hogy „több éven át rossz volt a termés, 1847-ben, mint Európa-szerte, nálunk is nagy az ínség és a szűkölködők tömegesen özönlenek a városba, hol a közjótékonyság alig tud segíteni rajtuk”.1 Ez a rideg materiális tény, hogy a tönkrement gazdálkodók bemenekültek az európai nagyvárosokba, a következő év tavaszán konkrétan azt eredményezte, hogy Párizs, Nápoly, Milánó, Palermo, Bécs nincstelen és reménytelen proletárjai barikádokat emeltek, és véres utcai harcokra kényszerítették a hatalmat. ’48. március 15-én Pesten is a vásártér környékén őgyelgő pár ezernyi dologtalan pórnép alkotta Petőfiék értelmiségi akcióinak „tömegbázisát”. Falun nem lehet forradalmat csinálni. Ám hogy a XIX. századi Magyarországon – amely a kontinens piacvezető agrártermelőjének és élelmiszer-exportőrének számított – milyen elementáris hatása volt a társadalom életére a pénzpolitikának, az alábbiak kellően megvilágítják.
Különös, addig nem látott gazdasági újdonsággal búcsúzott a tizennyolcadik század a Habsburg Birodalomban, s határain belül természetesen a magyar királyságban: az 1799. esztendőben megkezdődött az infláció. Az ez évben forgalomban lévő papírpénz – mennyisége 141 018 640 forint volt – értéke esni kezdett, januárban 103 forintnyi bankót, júniusban már 106-ot kellett adni ugyanannyi ezüst forintért. 1800 kora nyarán Napóleon serege átkelt az Alpokon, június 14-én nagy vereséget mért a Lombardiában állomásozó osztrák hadakra, Felső-Itália a franciák kezére került. Egy hétre rá Bécsben I. Ferenc császár kétmillió font segély ellenében szerződést írt alá a szövetséges Anglia képviselőjével a háború folytatásáról, majd szeptember 4-én fegyverbe hívta a magyar nemesi felkelést. Az ez évben forgalomban volt – immár 200 948 488 forintnyi – papírpénz hivatalos árfolyama az ezüstéhez arányítva júniusban 115 volt a 100-hoz. 1801-ben, Lombardia elveszítése után Ausztria kénytelen volt átengedni Belgiumot, elismerni a francia támogatással létrehozott holland, svájci és itáliai köztársaságokat, és előre lemondani a Rajna bal parti német területekről. A pénzromlás ekkor – hivatalosan – csak egy százalékkal gyorsult, ám a forgalomban lévő papírpénz mennyisége újabb 61 millió forinttal gyarapodott. Olajozottan dolgozott a birodalmi bankóprés.
Ugorjunk pár esztendőt. 1809-et írunk, tizedik éve tartanak a napóleoni háborúk Európában. Áprilisban az osztrák uralkodó utasítja József nádort, sürgősen szólítsa fegyverbe a magyar nemességet. A francia hadak a Duna mentén nyomulnak előre, az immár császárként parancsnokoló Bonaparte május 13-án bevonul Bécsbe. Bekvártélyozza magát a schönbrunni kastélyba (I. Ferenc és udvara Tatára menekül), két nap múlva kiáltványt intéz a magyarokhoz: szakadjanak el a Habsburg-háztól, válasszanak független, nemzeti királyt. Javaslatára nincs nagy fogadókészség. Egy hónappal később a Győr melletti csatában az osztrák–magyar hadat rútul elverik a franciák. (Az utolsó magyar nemesi inszurgenciáról Petőfi emlékszik majd meg versében: „Mikor emeltek már emlékszobort / A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”2 Az ez évről rendelkezésünkre álló adatok szerint a Habsburg Birodalomban forgalomban lévő papírpénz mennyisége 650 922 945 forint, egy évtized alatt tehát megháromszorozódott, száz ezüstért 315 forintnyi bankót kellett adni 1809 júniusában, míg a bécsi udvar teljes évi bevétele mindössze 150 ezer forintot tett ki.
Ahogy a háborús évek sorakoznak egymás után, úgy hosszabbodnak a pénzromlás mértékét jelző számsorok. 1810-ben 995 ezerre lódult, 1811 januárjában már egymilliárd forint fölé rúgott a papírpénz tömege, a piaci váltószám 833 volt a 100-hoz. Február 20-án az uralkodó devalvációs rendeletet bocsátott ki: a papírpénzt március 15-től névértékének ötödére értékelte le, és elrendelte a kényszerbeváltást. Még egy jellemző összehasonlító adat: az 1800. esztendőben 3 ezüstforintot kellett fizetni a pesti piacon egy köböl búzáért, 1811-ben 23 ezüstforintot – a papírpénzhez hasonlóan a nyolcszorosát a tíz évvel korábbinak. Az arany- és ezüstpénz azonban addigra szinte teljesen kiszivárgott a birodalomból.
Mielőtt azonban megszakadna a szívünk szegény osztrák sógoraink sanyarú sorsán, nézzük meg, mit jelentett az infláció magyar szemmel nézve. A 212 millió ezüst forintra devalvált pénz fedezetének csaknem a felét, 100 milliót Magyarországnak kellett előteremtenie. Az 1811-es leértékeléskor I. Ferenc rendelete forgalmon kívül helyezte a hatkrajcáros rézérmét, amelyben többnyire a parasztok pénzkészlete volt, az ötszörösére emelt összegű adót ellenben kíméletlenül behajtották. Az emberek sok helyütt kénytelenek voltak eladni az állataikat, hogy adózni tudjanak. Az uralkodó elégtelennek minősítette a magyar Országgyűlés által a pénzügyi stabilizációra felajánlott hétmillió forint értékű terménysegélyt, miközben a pénzromlásnak (helyesebben pénzrontásnak) nem szakadt vége. 1813 tavaszán újabb 45 millió forintnyi papírpénzt bocsátott ki a bécsi jegybank, 1816 júniusában pedig 40 százalékkal devalválta az 1811-ben leértékelt papírforintot. 1822-ben – hét évvel a napóleoni háborúk befejezése után – I. Ferenc rendelete értelmében a hadiadót papírpénz helyett azonos névértékű (!) ezüstforintban kellett fizetni Magyarországon (és Erdélyben), ez az adótömeg két és félszeresére emelését jelentette. Az 1825–27. évi országgyűlés sérelmei közt vezető helyen áll a fenti adórendelet erőszakos végrehajtása, a panaszok közt hangsúlyosan szerepel a magyar kereskedelem „kedvezőtlen helyzete”.
Ez a korai politikai eufémizmus a valóságban azt jelentette, hogy már harmadik évtizede vágott eret minden magyar gazdán és kereskedőn Bécs manipulációja a közös birodalmi valutával. A magyar gazdaság legfontosabb bevételi forrásai közé számító – évi átlagban ezer tonna körüli – gabonaexport pénzhozama semmit nem nőtt, az ércpénz kényszerű papírra váltása elvitte a hasznot. Az európai háborús konjunktúra elmúltával, a gyenge belföldi vásárlóerő mellett az 1830-as évtizedben pang a marha- és a gabonapiac, a földből élő milliók ínségén csak az akkor kezdődő, nagyszabású vízügyi és közlekedési munkálatok segítenek majd valamelyest. Miközben Magyarhonban zajlanak a reformesemények – a törvényhatósági ügykezelés és az anyakönyvezés már a nyelvünkön folyhat, engedélyezik a gyáralapítást, váltó- és csődtörvény lép életbe stb. –, 1840-ben a Habsburg Birodalom államadóssága egymilliárd forint fölé kúszik. A rekorddeficit enyhítésére Bécs további protekcionista lépéseket tesz a magyar piac rovására. A külföldi termékek behozatala már addig is évről évre növekvő arányban haladta meg a magyar áruk – főként nyersanyagok – exportját, gazdaságunk nem volt képes kimozdulni a holtpontról. Hiába nőtt a termőterület az országban, a jövedelmezőség nem fejlődött; nem léteztek hitelintézetek, a tőke nagy ívben elkerülte a Kárpát-medencét. Széchenyi Hitel című, valóban forradalmi röpiratának megjelenése után csak tizenegy évvel, 1841-ben alapították pesti kereskedők (kétmillió forint alaptőkével) az első hazai bankot (Kereskedelmi Bank). Gazdasági elmaradottságunkra jellemző, hogy az államkassza legfőbb bevételi forrása – évi tízmillió forint – a középkori eredetű királyi sójövedék volt (miközben az udvari hadiadó négy-, a katonaság állomásoztatása nyolcmilliójába került az országnak).
A szintén 1841-ben rendezett első magyar iparkiállítás, illetve Kossuth agitációja hatására sorra szerveződő megyei és egyéb területi egyesületek a honi áruk kizárólagos vásárlására buzdítottak – ezekből alakult meg 1844. október 18-án az országos védegylet –, arról azonban már szemérmesen hallgatnak iskolai történelemkönyveink, hogy a védegyleti mozgalom fél esztendő leforgása alatt összeomlott. Igaza lett Széchenyinek, amikor a romantikus mozgalmárokkal szemben arra intett: először a gazdaságot életre hívó törvényekre, majd gyárakra, saját iparra van szükség. A gyenge, fejletlen és önállótlan ország egyszerű társadalmi összefogással nem bírta felvenni a piaci versenyt az osztrák és cseh–morva iparral, kereskedelemmel. Kossuth lelkesedése, Deák Ferenc bölcsessége, erkölcsi ereje és a mintegy hatvanezer védegyleti tag együtt sem lehetett képes erre.
1845 tavaszától egyre jobban erősödött a sejtés Magyarország ifjú értelmiségi köreiben, hogy társadalmi bajaink és történelmi sérelmeink pusztán gazdasági reformokkal már nem orvosolhatók. „Az a hatalmas mozgalom, amely Széchenyi írásai és alkotásai nyomán megindult, nem állott meg azon a fejlődési fokon, és azon az állomáson, ahová Széchenyi szerette volna rögzíteni – írja Pethő Sándor.3 – Oly nemzedék cseperedett fel a nagy próféta ébresztő igéire, amelyet nem fékeztek többé a vezér aggodalmai, s amely merészebb tempóban akart feltörni arra a csúcsra, ahol a nemzeti nagyság temploma tündököl.”
origo.hu
Orbán Viktor: Isten veled, Mester! – fotó
