Beteg a világ

Kispesten csaknem mindenki ismeri Vicus nénit a Mókus utcából. Görbe botjára támaszkodva gyakran megjelenik a templomban vagy a piacon, de leginkább az orvosi rendelő környékén. Mert Vicus néni beteg. Ő a legbetegebb beteg!
„Tudod, hogy mennyi orvosságot eszek én meg naponta, kedveském? Több mint egy tucatot! És az a sok fájdalomcsillapító, amit beszedek. Már hajnalban ébredek, iszonyú fájdalmaim vannak, nem kapok levegőt, valami összeszorítja a gyomrom, magamon kívül vagyok olyankor. Fél órácskára ha elnyom az álom, de már csak reggel felé…”
Mindezt egy szuszra mondja el személyesen esti vecsernye előtt a templomban, a piaci kofa standjánál vagy akár telefonon. „Te nem tudod, mennyit szenvedek! Pokol az életem, szegény, boldogult uram, ha látná…”
Szegény boldogult ura, István bácsi azonban már nem látja a tengernyi sok szenvedést. Két éve, hogy meghalt. Egyetlen zokszó nélkül. Azt mondják, azért maradt néma, mert Vica néni nem engedte szóhoz jutni. Pedig ő is panaszkodott volna a szíve táján érzett szúrásokra, a gyomorgörcsökre, meg a lábára, amely többször is eltörött, és minden időjárás-változást jelzett, de Vica néni mindig megelőzte a panaszkodásban.
„Egy szót se szólj, Istvánom, ha tudnád, mennyit szenvedek! Ez már lassan kibírhatatlan. Meglátod, belebolondulok a fájdalomba…”
Ezek hallattára a szegény, beteg ember már meg sem szólalt. Mi értelme lenne? Mert Vica nénit, ahogy mondani szokás, nem lehetett „überelni”. Volt, aki eleinte megkísérelte, de aztán befogta a száját.
Az öreg Rozi néni, aki rendszerint Vicus mellett ült a templomi padban, mise után egyszer szelíd hangon azt mondta: „Még lánykoromban, emlékszem jól, műtétre toltak be, amikor…” Vicus néni legyintett, s félbeszakította.
„Nekem mondod, Rozim, hogy műtét? Tudod te, hogy engem hányszor megműtöttek? Már magam sem emlékszem pontosan… De áldott jó keze volt annak az orvosnak. Túléltem minden műtétet!…”
Rozi néni nyelt egy nagyot, és meg sem próbálta folytatni. Úgyis hiába. Vicus néninél nem lehetett betegebb ember a világon. Ebben élte ki magát, minden gondolata a betegség körül forgott. Az előszoba ajtaja mögött állt naphosszat, várta, hogy valaki feltűnjék a lépcsőházban. Amikor a mit sem sejtő lakó az ajtaja elé ért, hirtelen kinyitotta az ajtót: „Te vagy, Terézke? Hát tudod, én már a végemet járom, jó hogy erre jöttél, gyere már be egy kicsit, megöl ez a magány. Fuldoklom, akár a vízbe esett ember!”
De Terézke, mint aki se nem lát, se nem hall, elmenekült előle. Ismerte már. „Jaj, sietek, várnak rám, ne haragudjék…”
Egyszer aztán minden megváltozott. Új körzeti orvos érkezett a rendelőbe. Fiatal, kezdő volt. Amikor Vicus néni először kopogtatott nála receptért, sokáig beszélgetett vele. Meg is vizsgálta alaposan. Kifaggatta, milyen gyógyszereket szed és mióta. Mije fáj? Aztán nagy komolyan azt tanácsolta neki, hogy a piros pirulákat ne szedje tovább. Amikor egy hét múlva ismét jelentkezett, akkor a kékek és a sárgák szedésétől tanácsolta el. Végül két gyógyszere maradt Vicus néninek, egy fájdalomcsillapító és egy altató. Igazságtalannak és sértőnek tartotta. Két gyógyszer?
Az orvos azonban folytatta a terápiát. Ki akarta rögeszméiből gyógyítani Vicus nénit.
„Ezután ha megkérdezik, mije fáj, azt válaszolja: semmim! Nem is vagyok már beteg! Nagyon jól érzem magam. Kicsit szédülök néha, de ez a korral jár…”
És megtörtént a csoda. Az esti zsolozsma után Vicus néni nem hozakodott elő fájdalmas betegségeivel, hanem felpattant, és gyors léptekkel távozott a templomból a többi öregasszony csodálkozásától kísérve. „Hát ezzel mi történt? – néztek utána. – Már nem is beteg?”
Egy hét múlva Vicus néni a görbe bot nélkül jelent meg a vecsernyén. A többiek elhúzódtak mellőle. Rozi nem is köszönt neki.
Elmaradtak mind a szánakozó barátnők. Lehet, hogy a világot csak a szánalom tartja össze?…