Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy egy gondolat, amely tökéletes ostobaságnak látszik, kiötlőjének hasznot hozhat-e.
Az ember néha úgy érzi, hogy például Medgyessy Péter némely megnyilatkozása meggondolatlan, már-már hebehurgya. A végén azonban általában kiderül, Shakespeare-rel szólván: „Bolond beszéd, de van benne rendszer.” Ehhez hozzátartozik, hogy miniszterelnökünk, bár nem tagja az MSZP-nek, velejéig szocialista, legalábbis verbális értelemben; ugyanis eszében sincs a szellemi elithez beszélni, ő a szakszervezeti bizalmi szintjén marad, sőt ha igazán formában van: a szomszédasszony szintjén.
Ösztönösen tudja és alkalmazza azt a régi bölcsességet, hogy: „kóbor kutyát ragad meg a farkánál fogva, aki más viszályába beleavatkozik” (Példabeszédek 26, 17.).
Ő úgy szít viszályt, hogy (látszólag) közmegegyezésre törekszik; mond valami lehetetlent, s pillanatok alatt kiderül, hogy szavai a populáció körében termékeny talajra hullanak, és gyökeret vernek, nem a bércek és hegycsúcsok „visszhangzadának”, hanem a gangok és a lépcsőházak. Egészséges Kádár-kori populizmusa őszintének látszik, hiszen amit mond, annak egy részét maga is komolyan gondolja. Nem mondom azt tehát, hogy hülyének nézi az embereket, hiszen akkor óhatatlanul megsérteném azt a markáns többséget, amely – a felmérések szerint – egyetértéssel üdvözölte azt az abszurd ötletét, hogy az EU-választásokon közös listán induljanak a parlamenti pártok. Medgyessy nyilván nem néz hülyének senkit, és ő is csak tetteti, ha netán annak látszik. Én régóta egy ravasz, céltudatos, kíméletlen politikust látok benne, aki tulajdonképpen ellenfeleit nézi le azért, mert azok nem egyszer sikerrel beszélnek el az emberek feje felett, s egy fentebb stílust képviselve – sokak számára – vonzóvá teszik Medgyessy együgyűségnek is vélhető egyszerűségét. Nézzék csak meg, miként feszülnek álkapcsán az izmok, amikor konszenzusteremtő szándékáról vagy az általa szétosztott pénzről beszél. Ilyenkor szinte úgy tűnik: megátalkodott az igazában. Nem csak hogy mások viszályába nem avatkozik bele, saját viszályát, saját agresszióját is merő – bár tehetetlen – jóindulatnak tünteti fel. Úgy érezzük, ha szükség volna rá, az ingét is odaadná szegényeknek. Az utóbbi fél mondatot Vernénél olvastam gyerekkoromban, s már akkor sem értettem, hogy tulajdonképpen miért nincs szükség arra az ingre. Ing helyett Medgyessytől közmegegyezést kapunk. Minden szavával – hangozzék az bármely ostobán – azt sugallja a népnek, hogy „az izgatók zendülésbe viszik a várost, a bölcsek lecsitítják a haragot” (Példabeszédek 29, 8.). Ez volt a célja bornírtnak hangzó EU-s bejelentésével, s a hálóból, amelyet így font, éppenséggel a Fidesznek lesz nehéz kikeveredni. Ezzel együtt miniszterelnökünk sohasem akar bölcsnek látszani, s amikor köztársaságról és Európáról beszél, szívesen alászáll a hetvenes évek demokráciaeszméjéhez, amelyet akkortájt lakóhelyi és üzemi demokráciának neveztünk, s örvendeztünk, hogy a szomszédasszony (vagy szomszédember) bátran felszólalhat a népfront fórumain. Medgyessyék is meghallgatják – akár ingyenes telefonvonalon át is – „az szegin nípet”. Ebből következik, hogy semmiféle vitában nem lehet legyőzni, ugyanis a liberális demokrácia fogalomkörében gyermeki ártatlansággal mozog, miként választópolgáraink jelentős része. Mondhatnak az EU-nagyokosok, amit akarnak jogrendről, a választás szükségességéről, a gyermeki egyszerűség fényében, amely ezúttal a nemzeti összefogást ragyogja be, törvény és konvenció mit sem számít.
Ő III. Richárddal ellentétben úgy döntött, hogy nem rossz, hanem jó emberre veszi a figurát. Zsenialitása abban rejlik, hogy ezt a jóságot már-már őszintén megéli, s így másokkal elhitetni képes.
Minderre persze már volt példa történelmünkben.
Hogy ez az újdonatúj jóság hogyan végzi, én nem tudom…