Én nem tudom...

Én nem tudom, eljön-e az az idő, amikor Gyurcsány Ferenc a maga teljességében javára válik a Magyar Szocialista Pártnak. Ezt a gondolatot még nagyobb ívűvé tehetjük, ha úgy fogalmazunk: vajon a bizniszmenbe oltott megkésett KISZ-titkár figurák az európai baloldal nagybecsű személyiségévé válnak-e, miként ez a hatvanas évek anarcho-liberál ifjaival történt, ahogy vénülni kezdtek.
Az immár világos, hogy Gyurcsány nem szívesen vállalja a mi kutyánk megtollasodott kölyke szerepét, többre vágyik, a vagyon számára csak alap, amelyre politikai és eszmei karrierjét építheti. (Ebben máris az amerikai elnökjelöltekkel rokon.) A szocialisták között feltétlenül (mondhatni nap mint nap) éles eszűnek bizonyul, ő maga átérzi ezt, ennek tudatában beszél és cselekszik. Egész külseje veszedelmesen intellektuális, IQ-ja így első ránézésre 160 körül lehet; több ezerből ha egy van ilyen. Aki ekkora intelligenciahányadost hordoz, az kissé meggörnyed, vonásai élessé válnak, profilja a belülről feszítő hajtóerőtől enyhén karvalyszerű lesz. (Mondhattam volna a sólyomszerűséget is, de a sólymokban kevesebb az izgékonyság.) Az ilyen felajzott ész spongyaként szívja magába a tudást, s amit tud, azt használni is akarja, másrészt pedig eléri mindazt, amit akar. Most úgy látszik, szándékában áll megújítani a Magyar Szocialista Pártot.
Érdemeként tarthatjuk számon, hogy sikerült szakítania párttársai Kádár-kori (egyébként jól bevált) beszédstílusával, amelynek a hangzatos semmitmondás a lényege, s a magyar populáció verbális és gondolati rokon voltára épül. Gyurcsány ezzel szemben szókimondó. Nyilván kevés időt töltött az apparátusban, nem vált vérévé a kádári kifejezésmód, amely mindig vonakodott a lényeget érinteni, s teljes biztonságot nyújtó mondatpanelekre épült, amelyek, akár a primitív népek a medvét, a tabukat sohasem nevezték nevükön.
Kádár, de még talán Marosán is leharapta volna a nyelvét, mint hogy közmegegyezés keresése közben ilyet mondjon a nyilvánosság előtt: úgy látszik, Szűz Mária levette a kezét Magyarországról. Ez egy világos, minden tapintatot nélkülöző üzenet a Gyurcsány vizionálta modern Magyarországról. Valójában annyit jelent csupán, hogy ne hagyatkozzunk az égiekre, csakis magunkra számíthatunk, miként számított mindig is Gyurcsány. Ez a „segíts magadon, az Isten is megsegít” korszerű szocialista változata. Nem is tudom, miért érzem úgy, hogy azért nem kellene ennyire nyíltnak lenni.
Ugyanis Gyurcsány ezúttal nem csupán saját ideológiai viszonyulásáról adott számot, hanem üzent a jobboldalnak, s a magyar kereszténységnek, sőt egyenesen az államalapítónak, Szent Istvánnak. (Ha az ész ennyire feszíti belülről az embert, hajlamos akár az atyaúristennek is üzenni.)
Azonban az biztos: képmutatásról szó sincs. Ugyanúgy nincs, mint akkor, amikor a sportminiszter azt fejtegette, hogy bizonyos közjogi méltóságok a választási kurzusokon átnyúló mandátuma és szerepe akadályozza a kormányt a kormányzásban. Az intelligencia és a racionalitás utáni vágy néha ennyire elragadja az embert: nyűgnek érzi magát a demokráciát.
Szóval itt egy egyenes beszédű férfival van dolgunk, aki véleményét nem rejti véka alá, aki például, ha netán rájön arra, hogy Toldi nem is volt annyira erős, miként Arany beállította, vagy nem Dugovics Titusz rántotta le a törököt a vároromról, hanem a török Dugovicsot, ezt el is mondja nekünk, nehogy bús magyarként elbízzuk magunkat. A tiszta szocialista ész ugyanis nem kedveli a szimbólumokat, különösen akkor, ha azok nemzeti jellegűek. Szívesen meghallgatnám Gyurcsányt, ha egyszer kifejtené a véleményét például a Szent Koronáról. Mert biztos, hogy van véleménye. Modern és meggyőző. A baloldalnak mindig voltak zseniális teoretikusai. Lehet, hogy a sportminiszter éppen érőfélben van.
Hogy végül milyen gyümölcsöt terem, én nem tudom…