Hazaszeretők

Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk… Mi nők is, kik ha nem is harczolhatunk a csatatéren, annál többet tehetünk saját körünkben…” Petőfiné aláírással jelent meg e kezdősorokkal 1849. április 8-án a Debrecenben kinyomtatott hivatalos közlönyben a Magyarország hölgyeihez intézett „testvéri szózat”, amelyet a boldogtalan emlékű Szendrey Júlia életrajzából oly szívesen felejtenek ki a költő hitvesét egyes-egyedül az idő előtt eldobott özvegyi fátyol miatt elítélő szigorú emberek. Pedig figyelemre méltó írás ez, akár a huszonegy esztendős gyermekasszony fejéből pattant ki publikálásának ötlete, akár mások szorgalmazták. Nemcsak a törékeny alakot helyezi új megvilágításba, akit életében és holtában oly sokan bántottak – legjobb barátnéi a hajviseletéért, öltözködéséért, legjobb barátai, például az egyéb ügyekben oly megértőnek tűnő Arany János, asszonyi hűtlenségéért –, de a Debrecenig menekülő Kossuth-kormány tevékenységét is. Bár a forradalom akkori vezetői Petőfi Sándort nem sokra tartották, nemegyszer a kiszámíthatatlan figuráknak kijáró idegenkedéssel tekintettek rá, azt elmésen átlátták, hogy hitvesének „katonai toborzója” – a kereszturi és a doroszlói hadi hírek, valamint a lengyel segélycsapatokról szóló tudósítás közé ékelve – milyen hatást kelthet a magyar otthonokban. Hiszen e szózat írója minden egyes asszonytársát arra szólította fel, hogy küldjék hadba a férfiakat. Férjeket, fiakat, kedveseket. Legelőször a gyászba öltözöttekhez fordul Petőfiné: az özvegyek és az árvák, keserű könnyeiket letörölve, „tétlen kétségbeesésüket” szüneteltetve a még hadra fogható családtagjaikat buzdítsák – írja. Szeressék az ügyet, amelyet „megholt hozzátartozóik mindenek felett szerettek”. Nehogy „visszarettentsetek másokat, kiknek majd nem leend erejök megvinni az áldozatot!” – ezt ajánlotta magukra maradt asszonytársainak a romantika édesgyermeke, George Sand műveinek lelkes olvasója, Szendrey Júlia. Ekkor még nem sejthette, hogy esztendő múltán majd neki kell farkasszemet néznie a hadiözvegység rémével. Talán napra s órára pontosan a Magyarország hölgyeinek címzett szózat megírásának évfordulóján, 1850 áprilisának első napjaiban Petőfiné búcsúsorokat rótt a fiának, azzal a meghagyással, hogy a levelet tízéves korában kell megkapnia Petőfi Zoltánnak. „Midőn elolvasod e szavakat, már akkor sem apád, sem anyád.” Tehát öngyilkosságra készült. Csak az ég tudja, mi tartotta vissza végzetes döntésétől. Életigenlő fiatalsága? Kisfiának a szomszéd szobából áthallatszó szuszogása? Sóvárgása a csöndes, békés, középszerű élet után, hol a családi asztalnál nem a nemzet sorskérdései vannak terítéken? Vagy a remény, hogy egyszer, talán, mégis előkerül valahonnan a férfi, kinek oldalán naggyá lehetett?
Hogy Magyarország legregényesebb asszonyának – Szendrey Júlia adta önmagának e megnevezést – tudatában jól megfért egymás mellett a férfiakéval egyenértékű szerepköröket követelő szüfrazsett és a biedermeier értékrendje, mi sem tanúsítja hívebben, mint 1849-es publikációja, özvegyeket és árvákat kiokosító bekezdése folytatása. Azok az eszmefuttatások, amelyekben a hagyományos női szerepkörök felidézésével kardoskodik a férfiak hadra fogása mellett. Emlékezünk Arisztophanész hősnőjére, Lüszisztratéra, aki arra buzdítja nőtársait, hogy egészen addig tagadják meg háborúskodó férjeiktől szerelmi „szolgáltatásaikat”, míg le nem teszik a fegyvert? Szendrey Júlia ellenben azt ajánlotta 1849 tavaszán Magyarország hölgyeinek, hogy akkor legyen ölelésük „gyönyörteljesebb”, szerelmük „üdvözítőbb”, ha férjük jobban szereti a hazát feleségénél, a családi élet édes örömeinél. „Ha segítetted kivívni a haza szabadságát, akkor jöjj epedő szívemre, jöjj forró karjaimba…” – így nógatja férjurát Petőfiné szerint egy rendes magyar asszony, hogy a honvédő katonák közé álljon. Mint tudjuk, erre biztatta a költőt ő maga is. Nem a debreceni közlönyben, hanem Júlia naplójában olvasható, hogy korábban sűrű rimánkodásaival tartotta vissza Petőfit a katonáskodástól. Később aztán ebből a honleányi pálfordulásából is vádpontot kreáltak Szendrey Júlia ellenségei. Meg sem próbálta eltántorítani az urát a vesztésre álló végső küzdelmektől, sziszegték. Petőfi pedig? Rendelt az asszonynak két ruhát, egy rózsaszínt meg egy halványkéket, és ment Bem seregével a végzete felé…
Hogy milyen hatással volt Szendrey Júlia „testvéri szózata” a korabeli magyar hölgykoszorúra, jól mutatja a Petőfinétől minden tekintetben, korban, felfogásban, osztályhelyzetét illetően is különböző Teleki Blanka reakciója. A negyvenes évei közepén járó arisztokrata hajadon, a hazai nőnevelés elindítója, a nőemancipáció követelője Petőfinére hivatkozik, amikor arról kívánja meggyőzni honfitársnőit, hogy „minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van… nyújtsa oda elszántsággal kedveltjének a kardot, s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erős lelkű nőt, kit a vész órája készen talál”. Tegyenek úgy, mint Petőfiné… A művelt, tehetséges és gazdag grófnő, akit 1853-ban tízévnyi fogságra ítélnek ’48-as eszméi miatt (hogy nem vasra verve kellett börtönéveit eltöltenie, egyedül az országot kormányzó Albert főherceg rendelkezésének volt köszönhető), nem akármilyen szövegkörnyezetben hivatkozik Szendrey Júlia írására. Vesszőparipáját, a nőemancipáció kérdését tolja félre a szabadságharc égetően időszerű tennivalóinak a kedvéért. Elébb reform, azután nőemancipáció, írja Teleki Blanka. Okos mondatai azoknak a szédült tyúkoknak is szólhattak, akik túlfűtöttségükkel már-már nevetségessé tették a honvédő háborút, „gyönyörű karikatúrákra” adva alkalmat. Női nemzetőrcsapatot akartak alakítani, afféle amazonsereget… De azoknak a jámbor asszonyságoknak is címezte mondatait a grófnő, akik úgy gondolhatták, egy kis zászlóhímzéssel, kokárda-, sapka- és dohányzacskóvarrással teljesítették is honleányi kötelességeiket. „Ne így, hazám hölgyei! – dörrent rájuk Teleki Blanka. – Kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés… Hatalmas téren áll a nő, ha felfogja helyzete egész fontosságát. Kezében a jövő nemzedék… A forradalom embereket követel. Neveljétek leányaitokat emberekké, nem pedig efemer, minél hamarább férjhez adandó lényekké… Az élet hosszú, a leányból anya lesz, honpolgárok anyja, s a haza számot kér tőle fiaiért.” Természetesen azt is tudtára adja olvasóinak Teleki Blanka, mit tart a legsürgetőbb teendőnek a nemzeti nőnevelés terén: „Vegyétek ki rögtön leányaitokat a guvernantok kezei közül… Adjatok leányaitoknak lelkes nemzeti tanítókat, kik a tudományokkal együtt szilárd elveket s hazaszeretetet oltanak szíveikbe…”
Nagy kérdés persze, hogy mire ment volna Teleki Blanka a nők egyenjogúságának ügyében, ha a nőnevelési reform kiteljesítése után a győztes szabadságharc porondjára azzal a „radikális” követeléssel lép fel, hogy az egyetemeken nők is tanulhassanak, hogy ne kárhoztassák örök kiskorúságra, és ne tiltsák el a politikai szerepléstől azt, aki nőnek született. Kinevették volna, ahogyan az 1848-as magyar forradalmároknak példaként szolgáló francia forradalom teoretikusai is gúnyt űztek abból, aki efféle felvetéssel jelentkezett? Az viszont kétségtelen, hogy Teleki grófnő 1849 utáni személyes sorsában eszmei ellenfelei sajátos módon juttatták érvényre az emancipációt. Olyan szigorú büntetést szabtak ki rá (noha vádiratának tanúsága szerint minden támpont hiányzott arra vonatkozóan, hogy a felségárulás bűnét, új forradalom szervezésének vádját rábizonyíthassák), amilyet legfeljebb erős férfiak kaphattak akkortájt.
Amikor a Monarchia legszigorúbb fogdáiban letöltött évek után, az 1857-es általános amnesztia „utórezgéseként”, szabadlábra helyezték, testi-lelki roncs volt már a nagy eszű, sokoldalú és jellemes asszony, Teleki Blanka, akihez (öt évvel később francia földön) megváltóként kopogtatott be a halál. Elégtételt, amely a nemzet színe előtt tisztázná a magyar históriában, pedagógiatörténetben betöltött szerepét, voltaképpen a mai napig nem kapott. Aminthogy az 1848-as forradalomban tevékenykedő asszonyok is megmaradtak e jeles korszakról festett tablók mellékszereplőinek. Olyan alakoknak, akik színesítik és lágyítják az összképet. De hogy tevőleges történelmi szerepet lehetne tulajdonítani nekik, erre nem sok figyelmet fordítottak eddig a történetírók. Pedig lám, két, egymáshoz nemigen hasonlítható példa is elegendő, hogy meglássuk, „merész reptökben” 1848-ban, ’49-ben nemcsak „a fiatal sasok közelítették meg az ideált”, ahogyan Teleki Blanka írta, de eredeti gondolataikkal, bátorságukkal, önzetlenségükkel és sorsáldozatukkal olykor-olykor az asszonyok is.

Hogy milyen hatással volt Szendrey Júlia „testvéri szózata” a korabeli magyar hölgykoszorúra, jól mutatja a Petőfinétől minden tekintetben, korban, felfogásban, osztályhelyzetét illetően is különböző Teleki Blanka reakciója. A negyvenes évei közepén járó arisztokrata hajadon, a hazai nőnevelés elindítója, a nőemancipáció követelője Petőfinére hivatkozik, amikor arról kívánja meggyőzni honfitársnőit, hogy „minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van… nyújtsa oda elszántsággal kedveltjének a kardot, s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erős lelkű nőt, kit a vész órája készen talál”. Tegyenek úgy, mint Petőfiné… A művelt, tehetséges és gazdag grófnő, akit 1853-ban tízévnyi fogságra ítélnek ’48-as eszméi miatt (hogy nem vasra verve kellett börtönéveit eltöltenie, egyedül az országot kormányzó Albert főherceg rendelkezésének volt köszönhető), nem akármilyen szövegkörnyezetben hivatkozik Szendrey Júlia írására. Vesszőparipáját, a nőemancipáció kérdését tolja félre a szabadságharc égetően időszerű tennivalóinak a kedvéért. Elébb reform, azután nőemancipáció, írja Teleki Blanka. Okos mondatai azoknak a szédült tyúkoknak is szólhattak, akik túlfűtöttségükkel már-már nevetségessé tették a honvédő háborút, „gyönyörű karikatúrákra” adva alkalmat. Női nemzetőrcsapatot akartak alakítani, afféle amazonsereget… De azoknak a jámbor asszonyságoknak is címezte mondatait a grófnő, akik úgy gondolhatták, egy kis zászlóhímzéssel, kokárda-, sapka- és dohányzacskóvarrással teljesítették is honleányi kötelességeiket. „Ne így, hazám hölgyei! – dörrent rájuk Teleki Blanka. – Kacérkodni a szabadsággal nem szabad, azt magára ölteni, mert divat, mert jól áll, szentségtörés… Hatalmas téren áll a nő, ha felfogja helyzete egész fontosságát. Kezében a jövő nemzedék… A forradalom embereket követel. Neveljétek leányaitokat emberekké, nem pedig efemer, minél hamarább férjhez adandó lényekké… Az élet hosszú, a leányból anya lesz, honpolgárok anyja, s a haza számot kér tőle fiaiért.” Természetesen azt is tudtára adja olvasóinak Teleki Blanka, mit tart a legsürgetőbb teendőnek a nemzeti nőnevelés terén: „Vegyétek ki rögtön leányaitokat a guvernantok kezei közül… Adjatok leányaitoknak lelkes nemzeti tanítókat, kik a tudományokkal együtt szilárd elveket s hazaszeretetet oltanak szíveikbe…”
Nagy kérdés persze, hogy mire ment volna Teleki Blanka a nők egyenjogúságának ügyében, ha a nőnevelési reform kiteljesítése után a győztes szabadságharc porondjára azzal a „radikális” követeléssel lép fel, hogy az egyetemeken nők is tanulhassanak, hogy ne kárhoztassák örök kiskorúságra, és ne tiltsák el a politikai szerepléstől azt, aki nőnek született. Kinevették volna, ahogyan az 1848-as magyar forradalmároknak példaként szolgáló francia forradalom teoretikusai is gúnyt űztek abból, aki efféle felvetéssel jelentkezett? Az viszont kétségtelen, hogy Teleki grófnő 1849 utáni személyes sorsában eszmei ellenfelei sajátos módon juttatták érvényre az emancipációt. Olyan szigorú büntetést szabtak ki rá (noha vádiratának tanúsága szerint minden támpont hiányzott arra vonatkozóan, hogy a felségárulás bűnét, új forradalom szervezésének vádját rábizonyíthassák), amilyet legfeljebb erős férfiak kaphattak akkortájt.
Amikor a Monarchia legszigorúbb fogdáiban letöltött évek után, az 1857-es általános amnesztia „utórezgéseként”, szabadlábra helyezték, testi-lelki roncs volt már a nagy eszű, sokoldalú és jellemes asszony, Teleki Blanka, akihez (öt évvel később francia földön) megváltóként kopogtatott be a halál. Elégtételt, amely a nemzet színe előtt tisztázná a magyar históriában, pedagógiatörténetben betöltött szerepét, voltaképpen a mai napig nem kapott. Aminthogy az 1848-as forradalomban tevékenykedő asszonyok is megmaradtak e jeles korszakról festett tablók mellékszereplőinek. Olyan alakoknak, akik színesítik és lágyítják az összképet. De hogy tevőleges történelmi szerepet lehetne tulajdonítani nekik, erre nem sok figyelmet fordítottak eddig a történetírók. Pedig lám, két, egymáshoz nemigen hasonlítható példa is elegendő, hogy meglássuk, „merész reptökben” 1848-ban, ’49-ben nemcsak „a fiatal sasok közelítették meg az ideált”, ahogyan Teleki Blanka írta, de eredeti gondolataikkal, bátorságukkal, önzetlenségükkel és sorsáldozatukkal olykor-olykor az asszonyok is.