A decemberi parlamenti választás vízválasztónak tekinthető Oroszország számára. Moszkva látványosan búcsút intett a Jelcin-korszaknak. E folyamat szimbolikus záróaktusa volt nemrég a kormányváltás, a hatalomból lelépő elit utolsó mohikánjának, Mihail Kaszjanovnak a távozása. A szemünk előtt teljesedik ki az új rendszer, Vlagyimir Putyin első elnöki ciklusának eredménye.
A négy évvel ezelőtt színre lépő Putyinnak tapasztalatok, saját csapat híján egy ideig meg kellett békélnie a jelcini örökséggel. Az ország stabilizálására hivatottként azonban lassan, de biztosan elszakadt elődje módszereitől, megszüntette a rendszerből fakadó bizonytalansági tényezőket, s ezzel párhuzamosan építette klientúráját. Fokozatosan szorultak ki a Kremlből a jelcini „család” tagjai, és foglalták el helyüket a szentpétervári liberális közgazdászok, valamint az erőszakszervezetekből jött úgynevezett „szilovikok”. Az új elnök első lépésként megtörte a regionális kiskirályok hatalmát, egyezséget kötött az oligarchákkal, amelynek lényege, hogy tiszteletben tartja a kialakult tulajdonviszonyokat, cserében az ország természeti kincseit a kilencvenes években kopejkákért megszerző újgazdagok távol tartják magukat a nagypolitikától. Ezzel megerősítette az állam tíz éven át erodálódott hatalmát, megteremtette a stabilizáció és rendszere alapjait. Ugyanakkor a saját képére formálta az előző rendszer másik fontos bástyáját, a médiát. A klánok egyensúlyán alapuló berendezkedést csak lépésről lépésre tudta átalakítani, sohasem tévesztette azonban szem elől, hogy saját hatalmi struktúrát kell kialakítania. Tavaly nyáron a paktumot felrúgó oligarchák elleni átfogó offenzívával utolsó rohamot indított a jelcini rezsim maradványai ellen, hogy aztán a decemberi választásokon formálisan is felálljon az új hatalom. Mint a moszkvai Carnegie Központ elemzője, Lilija Sevcova fogalmaz, az úgynevezett választásokra épülő abszolutizmus átadta a helyét egy bürokratikus-autoriter rendszernek. (A sors iróniája – teszi hozzá az ismert politológus –, hogy az új berendezkedés építőmesterei, Alekszandr Volosinnal, az elnöki adminisztráció tavaly menesztett vezetőjével az élen, éppen a jelcini csapat emberei voltak.) Nevezetesen azért, mert a régi klán és az oligarchák ekkor már a stabilizációban voltak érdekeltek, ezért választották ki több próbálkozás (Primakov, Sztyepasin) után Putyint. Volosinék úgy képzelték el az „irányított demokráciát”, hogy az a maguk számára demokráciát jelent, másoknak irányítottságot, a helytartó pedig Putyin lesz. Az elnök azonban keresztülhúzta a számításokat, fokozatosan föléjük nőtt. Tegyük hozzá, más választása sem neki, sem pedig Oroszországnak nem volt.
A jelenlegi rendszert egyébként bíráló Lilija Sevcova igazat ad Putyinnak abban, hogy kiutat kellett keresnie a jelcini oligarchikus kapitalizmusból, megjegyzi azonban, hogy az elnök előtt két út állt. Az egyik a bürokratikus kapitalizmusé, a másik a hagyományos orosz rendszer leépítése és a demokratikus kapitalizmus modelljének megteremtése. Putyin az első utat választotta. Nem véletlenül, hiszen a másodiknak szinte egyetlen előfeltétele sem volt meg. Sem a társadalom, sem a politikai elit nem állt készen a rendszer teljes reformjára. Az elnököt a befolyásos demokratikus ellenzék sem szorította erre, s a Nyugat is egy stabil Oroszországban volt érdekelt. Inkább elfogadta annak autoriter vonásait, semhogy vállalja a rendszer átalakításának kockázatát. Mindenkit erre intettek a kilencvenes évek káoszhoz vezető próbálkozásai is. A hagyományos orosz rendszer immár kommunista felhangok nélküli reneszánszának vagyunk tehát szemtanúi, amelyben a mindenkori vezető túlélését a körülötte lévő politikai űr biztosítja. Ez a modell nem az erők egyensúlyán alapszik, itt a vezér nem döntőbíró. Putyin egyetlen erőre támaszkodik, a konszolidált bürokrácia élére állt, ám a rendszer jellegéből adódóan fölötte van, és sem a körülötte lévő liberális közgazdászoknak, sem pedig a „szilovikoknak” nem fogja megengedni, hogy túl nagy teret nyerjenek. Ennek a modellnek kormányfőként is olyan technokrata felel meg, mint a frissen kinevezett Mihail Fradkov. Mindezekből azonban az is következik, hogy Putyinnak az esetleges kudarcokért is egyedül kell vállalnia a felelősséget.
Lilija Sevcova úgy véli, a jelenlegi rendszer már nem nevezhető „irányított demokráciának”, sőt ezt nem is nagyon imitálja. A fenti meghatározást az orosz szakirodalomban először használó Vitalij Tretyakov ezzel szemben kitart e fogalom mellett. Az „irányított demokráciát” olyan rendszerként írja le, amelyben a választásokat, ha minimális mértékben is, de a saját érdekei szerint korrigálja a hatalmi elit. Amint a befolyásos elemző megjegyzi, a hatalomgyakorlás autoriter, protodemokratikus módja azonban nem Putyinnal kezdődött. Oroszország berendezkedése a Szovjetunió felbomlása óta magán viseli a nómenklatúra-bürokráciának, a föderalizmus gyengeségének és a helyenként kvázidemokratikus, erősen korrumpálható államnak a jegyeit. A Nyezaviszimaja Gazeta volt főszerkesztője szerint azonban korántsem diktatúráról, despotizmusról, kínai modellről vagy pinocheti berendezkedésről van szó, ahogyan azt manapság oly divatos bizonyos körökben hangoztatni, hanem demokráciáról, még ha zsenge és irányított is. Ámde míg a kilencvenes években ez az irányítottság gyenge volt, most határozott jelleget öltött. Ez jobb a diktatúránál, de még az autoritarizmusnál is, de roszszabb, mint a klasszikus demokrácia. Ezen – tegyük hozzá – nincs sok csodálkoznivaló, hiszen a demokrácia csak nagyon rövid időre jelent meg Oroszországban a múlt század elején, ezt követte több mint nyolc évtizeden át a kommunizmus, s e berendezkedési modell a Szovjetunió felbomlását követő években sem a legszebb arcát mutatta.
Teljesen „normálisnak” látja a helyzetet Andrei Shleifer, a Harvard és Daniel Treisman, a kaliforniai egyetem professzora is, figyelmeztetve a bírálókat, hogy nem az Egyesült Államokhoz vagy Németországhoz kell hasonlítani a mai Oroszországot, ugyanis a klasszikus demokráciamodellek koordináta-rendszerének alkalmazása itt tévútra viszi az elemzőket. A két kutató az International Herald Tribune hasábjain a demokrácia fejlettségét és a jövedelmeket tekintve hasonló országokat, Mexikót, Brazíliát, Malajziát és Horvátországot veszi viszonyítási alapnak. Megállapítják, hogy a demokratikus intézmények fejlettsége terén ugyanaz a helyzet, a kormányok éppúgy korrumpálhatók, az igazságszolgáltatás is hasonlóan átpolitizált, a sajtószabadság sem nagyobb, és a jövedelmi viszonyokat tekintve is ugyanolyan nagy a szakadék a társadalom rétegei között. Az elemzők emlékeztetnek arra, hogy 1991 óta immár a nyolcadik – a Szovjetunió felbomlása óta a legnyugodtabb – választásra készül Oroszország, s azok demokratikus jellege egyik esetben sem kérdőjeleződött meg. Tegyük hozzá, hogy még az oly sokat bírált decemberi voksolást is demokratikusnak, ám nem tisztességesnek minősítette az EBESZ. Ennek kapcsán kiemelik, hogy a politikai szabadságjogokat vizsgáló nemzetközi szervezetek megállapításai durván lealacsonyítóak, nem egy esetben manipulatívak Oroszország tekintetében. A Freedom House 2000. évi jelentését hozzák fel példaként, eszerint ugyanis Oroszországban rosszabb a helyzet, mint volt Brazíliában a hetvenes évek végén, a katonai junta idején, a polgári szabadságjogok érvényesítése terén pedig Babangida Nigériája is előbbre járt.
A jövő útjait kutatva talán Alexander Rahr, a tekintélyes német politológus fogalmaz a legpontosabban. Mint leszögezi, Oroszország érzékelhető törekvései ellenére sem találta még meg a helyét a hidegháborút követő új világrendben. A kilencvenes években ezt az állam és a gazdaság gyengesége akadályozta, most pedig az okoz nehézséget, hogy a Nyugat megijedt a magára találó, erősödő és ezzel párhuzamosan autoriter vonásokat felmutató Oroszország láttán. Az sem tetszik mindenkinek, hogy Moszkva sok tekintetben ellenáll a globalizációnak, és nemcsak a szokásos külön úton jár, de egyre hatékonyabban képes fellépni érdekeinek védelmében is. Mindennek előfeltételeként Putyin első elnöki ciklusában csökkent Oroszország függősége a nemzetközi hitelintézetektől, s ezzel párhuzamosan mindinkább egyenjogú partnerként lépett fel az energetikai kérdésekben vagy a terrorizmus elleni harc terén. Mindezek ellenére Rahr szerint – szem előtt tartva az ország modernizációs kényszerét – a Kreml legfőbb külpolitikai prioritása a következő négy évben is az lesz, hogy gyorsítsa integrációját a világgazdaságba. Ezzel összhangban elengedhetetlen az államigazgatás modernizálása, a gazdasági átalakítás gyorsítása, valamint az életszínvonal további javítása.
Az igazi kihívást az jelenti, hogy az olajár gyengülése esetén se törjön meg az a trend, amelynek eredményeképpen az utóbbi évben 151 milliárdról 113 milliárd dollárra csökkent az ország külső adóssága, 30 százalékkal nőtt a hazai össztermék, ugyanennyivel a reálbérek, egymillióval, az összlétszám hetedével mérséklődött a munkanélküliség, és 30-ról 12 százalékra szelídült az infláció. A legfontosabb kérdés azonban az, hogy menynyire alkalmas az ország modernizációjának elősegítésére a hatalmi berendezkedés – ismét megerősödött – tradicionális orosz modellje.
Putyin mindent visz
