A teljes tudatlanságnál csak a félműveltség és a féltájékozottság rosszabb. Az a se forró, se hideg állapot, a langyosság, amelyben jótékonyan és eredetét tekintve csaknem felismerhetetlenül keveredhet össze az igaz a hazuggal. Szmergyakov sokkal veszélyesebb és károsabb Dmitrij vagy Ivan Karamazovnál. És bár nem kell különösebben nagy éleslátás ahhoz, hogy felismerjük egy-egy érvrendszerben a „szmergyakovság” csalhatatlan jeleit, a teljes tudatlanság számára a féligazság nagyon is meggyőző lehet. Nagy kérdés, hogy az egyházakkal való kapcsolattartás vonatkozásában féligazságok vannak-e a kormányzat tarsolyában, avagy – ami sokkal előnyösebb lenne – semmi.
A hiányok ugyanis egyre pontosabban látszanak, és mind világosabb, hogy – amint azt az épp hivatalban lévő államtitkár is megfogalmazta – a hatalomra került baloldali párt és partnere valóban úgy érzik, nincs szükségük egyház-politikai koncepcióra. E kiérlelt gondolat megszületéséig persze várni kellett, mert 2003. április 24-én a kinevezését frissen átvevő Gulyás Kálmán címzetes államtitkár a kellemetlen hiányosságot firtató kérdésre adott válaszában még úgy vélte, hogy a kormányprogramban igenis van utalás az egyházakra, és a koalíciót alkotó pártoknak is van egyházpolitikájuk, tehát a koncepciótlanság vádja hamis. Vélhetőleg arra a néhány mondatra célzott, amely valóban fellelhető a vonatkozó dokumentumokban. Valószínű azonban, hogy az államtitkárnak csak később nyílt lehetősége rá, hogy a kormányprogramot tüzetesebben tanulmányozza, és így jóval beiktatása után szembesült azzal a ténnyel, hogy a kormányprogram egyházakra vonatkozó mondatai a legnagyobb jóindulattal sem tekinthetők koncepciónak. A Cselekedni most és mindenkiért címet viselő írásmű 6. pontja az alábbi három mondatot tartalmazza: „A kormány tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, az emberek hitbéli meggyőződését. Megkülönböztetés nélkül biztosítja a hitélet szabad gyakorlásának törvényi feltételeit, és a jogszabályokban előírt módon hozzájárul ennek anyagi feltételeihez. Számít és támaszkodik az egyházak erkölcsi nevelő, kulturális, oktatási, szociális tevékenységére és támogatja azt.”
Ezenkívül kissé redundánsan még néhányszor megismétli a program, hogy a kormány számít az egyházak támogatására az egészségügyi, kisebbségi, szomszédságpolitikai, bűnmegelőzési feladatok megoldásában. Az oktatás területén vállalt szerepre azonban – ki tudja, miért – nem hivatkozik többet. De vajon miképpen gondolhatnánk ezeket a mondatokat egyház-politikai koncepciónak? A dolog képtelenségét akkor érthetjük meg leginkább, ha a kormányprogram 6. pontját tagadó alakban fogalmazzuk újra. Vajon mondhatná-e bármely demokratikus kormány, hogy nem tartja tiszteletben a lelkiismereti szabadságot, nem biztosítja a hitélet szabad gyakorlását? Ha pedig nem mondhatja, akkor ezek a szép, ám természetes jogelvek mennyiben tekinthetők politikai programnak? Figyelemre méltó az is, hogy elég általános gondolatokról van szó ahhoz, hogy ne lehessen veszedelmet okozni a számonkérésükkel.
Egy bámulatosan rugalmas ember
Nem elhanyagolható szempont, hiszen ha a szembesítéssel járó bonyodalmaktól nem is kell tartani egy következmények nélküli országban, pillanatnyi kellemetlenséget azért okozhatnak a túlságosan markáns vélemények. De ez a veszély Gulyás Kálmánt biztosan nem fenyegeti, hiszen személyében tavaly tavasszal a mediáció bámulatosan rugalmas szakembere került a bársonyszékbe. Például ugyanabban a nyilatkozatában, amelyben visszautasította, hogy kormányának nincs egyházpolitikája, arra a kérdésre, hogy kapott-e felkérést egyház-politikai program kidolgozására, úgy válaszolt, hogy majd vázolja elképzeléseit, és lehet, hogy ez a munkája program lesz. De az is lehet, hogy nem.
Az első tanulság tehát az, hogy bár a kormánynak van egyház-politikai elképzelése, lehetséges, hogy a frissen kinevezett államtitkár majd valami újjal rukkol elő, amely még a korábbinál is jobb lesz, és akkor majd ezt fogadja el sajátjának a kormány. A második pedig, hogy a címzetes államtitkárnak a következetesség és a határozottság nem tartozik a legfőbb erényei közé. A titokzatos egyház-politikai program, „miként a bűvös lámpának, képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is”.
Ha belegondolunk, nem különösebben meglepő a válaszok sokfélesége, hiszen Gulyás Kálmán korábbi tevékenysége meglehetősen távol állt az egyházaktól, és ezt nem is titkolta különösebben. De mivel az egyházügyi címzetes államtitkárságot nem tanítják az egyetemen, ezért nem is érzi úgy, hogy ismereteinek hiánya megkérdőjelezi alkalmasságát. Hatásköre vélhetőleg pontosan szabályozott, ám bizonytalankodó nyilatkozatai miatt az a benyomás támadhat munkájáról, hogy felhatalmazása nem kellőképpen körülhatárolt.
Legutóbb a miniszterelnök által javasolt „nemzeti tanács” felállításával kapcsolatban került „lépéshátrányba”. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez az államtitkár hibája, sőt. A nemzeti tanács intézménye bizonyos szempontból a kétkamarás parlament szerepét lett volna hivatva pótolni; tagjai az egyházak, a kisebbségek, a szakszervezetek és a civil szervezetek képviselői lettek volna, és felállását már az idén valószínűnek tartotta a miniszterelnök. Ez egy régebbi, ám a mostaniaknál nem kevésbé támadott közjogi gondolat. Gulyás Kálmán a szervezet alakulásával kapcsolatban éppúgy nem szolgálhatott semmi információval, mint ahogyan a jelek szerint nem volt tudomása a Szabad egyház szabad államban című dolgozat készültéről sem. Egy 2003. október 10-én megjelent beszélgetésében az egyház-politikai programról nyilatkozta a következőket: „Nemhogy nem készült el, hanem még én se láttam azt az alapdokumentumot, ami alapján ilyen program kialakítható lenne. De nem is én ígértem meg, hogy ezt az állásfoglalást rövid idő alatt elkészítjük.” Négy nappal később, október 14-én kiszivárogtatták, hogy elkészült az állam és az egyházak kapcsolatának irányelveit tartalmazó írásmű. Tehát a Szabad egyház szabad államban című kusza fogalmazvány még nem maga a koncepció, hanem csak annak lehetséges alapja. Viszont azóta sem nyilatkozott senki sem arról, hogy elfogadták-e egyáltalán a dolgozatot, és ha igen, akkor ki hivatott kidolgozni magát a koncepciót. Teljes fejetlenség, kapkodás, zűrzavar. Legalábbis látszólag; a számtalan ellentmondás takarhat mélyebb megfontolásokat is.
A megkerült államtitkár
A jelek szerint a döntő kérdésekben a történelmi egyházak vezetői nem az államtitkárral, hanem a kormányzattal általában vagy annak vezetőjével próbálnak kapcsolatot találni. És szemmel láthatólag nem presztízsokokból, hanem mert nagyon kérdéses, hogy az államtitkárnak ténylegesen mire van mandátuma. Gulyás Kálmán pedig szalad az elgurult labdák után. Így történt többek között az októberi gázáremelés kompenzációjának kérdésében, amikor a katolikus püspöki kar nem közvetlenül Gulyáshoz fordult megoldást keresve.
De minek is a koncepció, miért is vernék bármiféle béklyóba a szabad döntést holmi egyház-politikai elképzeléssel. Gulyás Kálmán államtitkárnak és az egyik hozzá közel álló készséges hetilapnak az egyház-politikai koncepcióról a „koncepciógyártás” szó jutott eszébe; mintegy spontán idézve fel a politikai jogfolytonosságot a koncepciós perek világától napjainkig. Voltaképpen hátborzongató, hogy éppen ez a páratlan asszociációs készségű, tudatalattiját a nagyközönség előtt feltáró ember védi az újságíró támadásaival szemben a történelmi egyházakat! Kísérteties, mint egész közéletünk. És természetesen a kínált megoldásnak sem lehet alternatívája: a Kádár-korban szocializálódott hajdani funkcionáriuslogikával teljesen természetes, hogy a koncepciógyártással (ötvenes évek) a párbeszéd állítható szembe (hetvenes–nyolcvanas évek)! S így már készen is áll az államtitkár szerint miniszterelnöki buzdítás: az egyházakkal való kapcsolattartás terén koncepciógyártás helyett párbeszédre van szükség!
A keresztény–marxista párbeszédben az „egymás értékeinek kölcsönös tiszteletben tartása” elv volt a legmutatósabb. Ez a virágnyelven megfogalmazott gondolat nem kevesebbet jelentett, mint hogy a hatalmon lévő diktatúra korábbi énjéhez képest önmérsékletet gyakorol, és mintegy „megígéri”, hogy nem fogja közvetlen módon eltiporni az útjába került kereszténységet. Hanem csak megvárja, amíg a vallás magától kimúlik, ahogyan azt a marxizmus klasszikusai már megjövendölték, és akkor gyengéden átlép rajta. A végtelenül unalmas és teljesen terméketlen dialógusoknak nem is lehetett semmiféle eredményük; képzeljük csak el, hogy a párbeszédre kirendelt vagy önként jelentkező lukácsista mélyfilozófus váratlanul megvilágosodik, és rájön minden tévedésére, bűnére! Nos, ez természetesen lehetetlen. És fordítva sem különösebben valószerű: Ancsel Éva bebizonyítja Nyíri Tamásnak, hogy nincs Isten, és a kommunizmus alapjait épp most rakta le az ország.
Vajon miféle párbeszéd lehet a hitüket, önazonosságukat megtartani akaró egyházak, illetve a történelmi bűntudat és kisebbrendűségi érzés miatt szorongó, személytelen apparátusán keresztül megnyilvánuló hatalom között? Nyilvánvaló, hogy teljesen formális. De mindezek ellenére sincs okunk megkérdőjelezni a csetlő-botló államtitkár jó szándékát. Bizonyára valóban azt gondolja, hogy ad hoc döntéseken túl nincs szükség egyház-politikai koncepcióra, esetleg elképzelni sem tudja, hogy mi is ez a rajta folyton-folyvást számon kért valami. Nyilván azt sem látja pontosan, mit kezdhetne a hatalom valamilyen jövőképpel. Ellentmondó nyilatkozatai eleinte alighanem a kormányzati technikában való járatlanságával és a szakmai tapasztalatok hiányával voltak magyarázhatók. Később pedig a kormányzati kommunikáció zavarai nehezíthették tájékozódását.
Egyszerű hivatalnoknak képzeli magát, a kormány emberének, ezért sem hallatja a hangját semmilyen, az egyházakat érintő társadalmi kérdésben. Ezért nem volt tele a sajtó a keresztények kiirtására tett javaslat fölött érzett felháborodásával, ezért nem emelte fel szavát a mind gyakoribb templomgyalázások ellen, ezért nincs véleménye a Tilos Rádió fattyúzásáról; a karácsony előtt egyre jobban elhatalmasodó, épületes köztéri chanuka–kereszt háborúról. És ez az oka annak is, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemet ért megdöbbentő provokációra válaszként azonnal – és lássuk be, jó szándékúan – a tárgyalásos megoldást javasolta. Ami teljes abszurdum. Egyszerűen nem értette meg a problémát, csak látta, hogy baj van. De hogyan is érthette volna meg azzal az előképzettséggel és azzal a múlttal, amellyel az államtitkári pozícióba került.
A helyzet több mint szerencsétlen, de az államtitkár jóindulatát az is mutatja, hogy a rendkívül sokak által olvasott Borsod on-line egyik chatoldalán bátran kifejtette a jelek szerint némiképp módosult álláspontját a Károli diákjának ügyében: „Úgy gondolom, hogy az ügy rendezhető, de el kell ismerni, az egyháznak saját kánonja alapján joga van megválogatni, kiből lehet lelkész, és kiből nem.”
És megérthető, elfogadható, méltányolható az is, ha a hatalom egésze sem akar határozottan állást foglalni egyház-politikai kérdésekben, hanem meghagyja inkább a konfrontáció nehéz feladatát az egyes tárcáknak. Nem kell a miniszterelnöknek ahhoz Isten áldását kérnie az egyházi egészségügyi intézmények dolgozóira, hogy az illetékes minisztérium támadást indítson ellenük. Fölösleges a társadalom jövőjén töprengeni, ha céljaink rövid távúak, s ha időnként saját eszmetársaink is úgy látják: időnk lejárt.
De a probléma még ennél is általánosabb. A hatalom mindenkori birtokosai kétségüket fejezhetik ki aziránt, hogy létezik igazság, és hogy megismerhető; esetleg gúnyolódhatnak Szűz Márián, kifejezésre juttatva, hogy modern, felvilágosult korunkban már levette kezét az országról. Lehetséges, hogy igazuk van. Az ország vezetőiről biztosan levette kezét. A hajdani KISZ-, majd Demisz-vezető humoros üzenete egyértelmű. Csak a címzett kérdéses. Talán a Szentszéknek, személyesen II. János Pálnak akart bátran odamondani korunk főideológusa, de lehetséges, hogy csak a hazai katolicizmus piszkálása volt a cél. És természetesen nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy a miniszter hallott valamit a Regnum Marianumról, de valamelyik hajdani KISZ-es világnézeti klubban – amelyet esetleg éppen az egyházügyi államtitkár szervezett – nem fejtették ki kellőképpen a kérdést. Egyszerű félműveltség, szmergyakovizmus. Milyen remek bevezető lehetne az ifjúsági és sportminiszter poénja egy olyan egyház-finanszírozási tárgyaláshoz, amelynek végeredményeként a modern világ követelményeinek megfelelően sikerülne végre elválasztani az államot az egyháztól!
Igaz, az egyházi kapcsolatok címzetes államtitkára közvetlenül a kinevezésekor leszögezte, hogy állam és egyház szétválasztása már megtörtént, mégis úgy látszik, van mit tökéletesíteni a nagy produkción. A mostaninál alaposabb szétválasztás a cél.
Ha a tendenciát tekintjük, akkor például ez úgy valósulhatna meg, hogy nem egyszerűen kötelezik egy-egy eltávolított diák viszszavételére a teológiákat, hanem egyenesen előírják számukra, hogy a „másság” bizonyos megnyilvánulási formáinak képviselőiből milyen arányban legyen kötelező válogatniuk a jelentkezők közül. Ehhez hasonló terv egyébként már született nem is olyan régen a leszakadt társadalmi rétegeknek a felsőoktatáson keresztül megvalósuló felemelésére. Csak egy kis lépés, és az esélyegyenlőség még biztosabb lábakon állhat, még határozottabbá válik az állam és az egyház szétválasztása.
Ellenkező esetben a vallási fundamentalizmus harapódzik el az országban. A legcélravezetőbb az lenne, ha valamelyik baloldali hetilap külön rovatot szentelne a teológiai kérdések tisztázásának. Az egyszerű újságolvasónak néha az az érzése, hogy ez már meg is történt. Jeles írók értekeznek hétről hétre a homoszexualitás bibliai megítéléséről, a szeplőtelen fogantatás dogmájáról – amelyet tévesen Jézus Krisztus fogantatásának vélnek, majd meg is magyarázzák, miért gondolták ezt –, értékelik a keresztények kiirtására tett veszélytelen felhívást, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Magyarázzák az Írást, értelmezik a kereszténységet. Foglalkoznak vele, és bár szemmel láthatólag nem megérteni próbálják, hanem eligazítani, kijavítani, helyre tenni vagy leleplezni, törekvésük mindenképpen figyelemre méltó.
Furcsa véletlenek
Ki tudja, az önkéntes segítőknek milyen hatásuk van a kormányzati munkára? Ki tudja, véletlen-e, hogy Demszky Gábor látszólag minden egyeztetés nélkül, váratlanul egyház-politikai kérdések megoldására tett javaslatot? Ráadásul nemzetközi szerződéseket is érintő kérdésben. A külső szemlélő hasonlóságot vélhet felfedezni a miniszterelnök beszédében megfogalmazott, sokak szerint átgondolatlan indítványok és a főpolgármester által felvetett, szintén „derült égből villámcsapás” típusú javaslat között. Sajnos a beszédből nem derült ki, hogy miért éppen az adófizetők döntése alapján oldja meg a kormányzat az egyházak támogatását, és mi az oka annak, hogy az állítólag liberális egyház-finanszírozási vélemény a történelmi egyházak aktív tagjai között nagy számban található nyugdíjasokat eleve ki akarja zárni a döntéshozók köréből. Ez nyilván az SZDSZ hivatalos álláspontja, hiszen a Demszky-sziporka másik elemét, az összevont egy-egy százalék három százalékra történő emelését már „személyes ötletnek” minősítette Fodor Gábor. És miért éppen két százalék legyen, vagy miért három? Talán végeztek valamilyen számítást, amely alapján ez az összeg reálisnak tűnik? Véletlen egybeesés-e, hogy a Szabad egyház szabad államban című dolgozat egyik szerzője, Wildmann János hajdani egyházügyi államtitkár-aspiráns több nyilatkozatában is hasonló nézeteket fogalmazott meg a finanszírozással kapcsolatban?
A legfontosabb kérdés: ki irányítja a kormányzat egyházpolitikáját, ki hozhat döntéseket? Az önálló gondolatot megfogalmazni nem tudó nagyobbik kormánypárt, avagy az álláspontját a legkülönbözőbb csatornákon kifejezésre juttató kisebbik? Voltaképpen ki az államtitkár?
Vlagyimir Szolovjov Az Antikrisztus történetében úgy írta le a nagy ökumené megvalósulása előtti lelepleződést, mint az Antikrisztus megnyilvánulását. A császár már minden politikai és társadalmi problémát sikeresen megoldott, egyetlen feladat maradt hátra: egyesíteni az egyházakat és megszerezni támogatásukat. A cél elérése érdekében egyetemes zsinatot hívott össze Jeruzsálembe. A kereszténység képviselői minden támogatást megkaptak a császártól, és a magát kereszténynek tartó uralkodó mindössze annyit kér tőlük, hogy ne csupán kötelességszerűen, hanem szívbéli szeretettől indítva ismerjék el vezérnek. Csaknem az egész kereszténység az uralkodó oldalára áll. Csupán a katolikus, az ortodox, a református és az evangélikus egyház vezetői és néhány követőjük tud ellentmondani. De a végjáték során lelepleződik a császár és sötét praktikáinak segítője, a mágus is. És a világi hatalomnak végső soron nem sikerül az egyházak magjára befolyást gyakorolnia.
Az eszkaton (az utolsó idők, a vég) persze még nem jön el egy szerencsétlen, de nagyon is átgondolt, tudatosan féligazságokra építő egyház-finanszírozási javaslat vagy egy homoszexuális jogvédésének álcázott provokáció következtében. Szerencsére. Csak azt kellene eldönteni, mi is az a nevezetes állam és egyház szétválasztása, és hogy bele akar-e szólni az állam az egyházak életébe, vagy sem.
origo.hu
Dupla dobogóval és leggyorsabb körrel zárta a silverstone-i Forma 4-es futamot Molnár Martin
