Ha modortalan dolognak tartjuk a sorok aláhuzigálását vagy a lényegesnek vélt gondolatok lapszéli összefoglalását a könyvekben, mit mondhatunk a lapok kitépéséről vagy firkafecniként való hasznosításáról? Pedig a régi, XVI–XVIII. századi könyvbejegyzések nagy része egyszerű tollpróba: valamelyik író-olvasó ember meghegyezte a pennáját, majd hogy ellenőrizze, alkalmas-e használatra, néhány sort rótt az első keze ügyébe eső papirosra. De nem ám arra a szép tiszta ívre, amelyet kikészített magának, hiszen kár lett volna elcsúfítani a drága pénzen vett árkus papírt. Inkább keresett egy másik darabot. Amikor minden egyes ívet nem kis költségen kellett beszerezni a vásárban, értelemszerűen nagyobb becse volt, és ritkábban is fordult elő a háztartásokban a papiros. Leginkább kész könyvekben találhattak tiszta előlapot, nem csoda, ha a fennmaradt régi könyvekben gyakran látunk tollvonásokat, egyszerű rajzokat, rövid félmondatokat, ékes jeleként annak, hogy valaki a lúdtolla hegyét akarta kipróbálni. De előfordulnak olyan könyvbejegyzések is, amelyek szemmel láthatólag nagyobb, komolyabb fogalmazvány piszkozatai.
Örökre elsüllyedt világokat ismerhetünk meg a könyvek üres lapjain fennmaradt irkálásokból. Azon szövegek, melyeknek átgondolt, szerkesztett formájú változatára van szükség, biztosan jelentősek az ember életében. A leggyakoribb, hogy birtokviszonyok megváltozásához, valamilyen értékesebb ingóság vagy ingatlan eladásához, ajándékozásához készítettek contractust. Az ilyen komoly eseményhez pedig még a gyakorlottabb jogtudóknak sem ártott vázlatot írni.
Egy 1518-ban Velencében nyomtatott esztergomi misekönyv példányának szennylapján például több érdekes bejegyzés mellett olvashatunk Csaj Pál leánya, Kata asszony földjéről. Maga a missale is különleges könyvtörténeti dokumentum, kiadását ugyanis a neves budai könyvkereskedő, Urbanus Kaym intézte. Kaym 1509 és 1519 között tevékenykedett, és mint kortársainak jelentős része, nem csupán kereskedelemmel foglalkozott, hanem kiadóként is működött. Ráadásul ebben az időben nem is volt egyedül a szakmában, legalább hat konkurenséről tudunk Budán. Nehéz felbecsülni, mennyire volt jó üzlet a középkori Magyar Királyság végnapjaiban könyvkereskedéssel foglalkozni; volt kereskedő, aki végrendelete alapján tetemes vagyont hagyott hátra, de olyanról is tudunk, aki teljesen tönkrement. A piac mindenesetre meglehetősen szűk; elsősorban liturgikus és tankönyvek megjelentetése volt kifizetődő, ugyanis ezekre volt biztos kereslet. De még így is előfordult, hogy a tőkeszegény könyvkiadási vállalkozások kénytelenek voltak összefogni egymással, és közösen finanszírozták egy-egy mű megjelentetését.
Urbanus Kaym, vagy ahogyan a régebbi szakirodalomban szerepelt, Kaym Orbán mindenesetre több külföldi nyomdával állt kapcsolatban. A híres-neves velencei Giuntánál, misekönyvünk nyomdászánál nem egy kötetet rendelt meg. A Firenzéből Velencébe települt Lucantonio Giunta tapasztalt nyomdász volt, első könyvét 1482-ben adta ki. A jelek szerint Kaym igen elégedett volt munkájával. A budai kereskedő-kiadó és a velencei nyomdász között élénk üzleti kapcsolat jeleit fedezhetjük fel. Amikor Giunta 1518. augusztus 23-a után elkészült a nyomtatással, a példányokat Velencéből Budára szállíttatta. Talán kötetlenül, hiszen adat van rá, hogy Kaym nem csupán kereskedő és könyvkiadó volt, hanem ligator, azaz könyvkötő is. A több mint nyolcszáz kilométeres út és a végleges forma elnyerése után Kaym budai boltjának polcaira kerülhettek a könyvek.
Hogy ki vásárolta meg példányunkat, nehéz lenne kideríteni. Nevét nem jegyezte föl, de a többi bejegyzés és a könyv alapján valószínű, hogy az illető az esztergomi egyházmegye papja volt. De ha név nem is szerepel, más érdekes bejegyzés azért akad a misekönyvben. Valószínűleg nem az első tulajdonos volt, aki a könyv első lapjára, közvetlenül „Urbanus Kaym Librarius Budensis” Szűz Máriát ábrázoló emblémája alá jegyezte fel a következőket: „Ifju Csaj Pál uram leánja Kata azzonj adott egy hód földet tizenhat forentigh mint sajátját Buda árokjánál fellöl mellette Páll deák földe alzeröll Pulai András földie neminemő helynek ez keresztnek ell nevezetet. Azert ez uton senki ne keresse ez fellül megh nevezet Kata azont se gyermeket.”
Sajnos ezen a szövegrészen – szemben a kötet másik két bejegyzésével – dátum nem szerepel. A kezdetleges, hibás fogalmazás miatt valószínűnek látszik, hogy a feljegyzés piszkozat vagy saját célra készített emlékeztető lehet. Talán nem is egy adásvétel piszkozata, hanem valamilyen hirdetésféle szövegé: a szerző esetleg azt akarta tudatni mindenkivel, hogy az adott helyen már ne keressék Kata asszonyt és gyermekét.
Az íráskép XVI. századinak tűnik, ám a szöveg eredeti helyesírása mintha későbbi lenne, nem is beszélve az adatokról és a névhasználat módjáról, melyek szintén későbbi keletkezést valószínűsítenek. Alapos kutatással esetleg azonosítani lehetne ezt a „Buda árokjánál” fekvő földet, talán még a szövegben szereplő nevek egyike-másika is ismert. Csaj Pál uram, Pál deák, Pulai András bizonyára budai polgárok voltak. Kata asszony pedig özvegy, aki magára maradt gyermekével. Ki tudja, hogyan sáfárkodott a rendelkezésére álló javakkal, mire használta azt a tizenhat forintot, amelyet a földjéért kapott cserébe.
origo.hu
Dupla dobogóval és leggyorsabb körrel zárta a silverstone-i Forma 4-es futamot Molnár Martin
