Kísértetek, szélhámosok és garabonciások

M Ú L T I D É Z Ő

Trócsányi Zoltán gyűjtött össze egy csokorra valót a Rákóczi-szabadságharc legendáiból, amelyek elsüllyedt várkastélyról, erdő mélyén szerveződő szabadcsapatokról és az országszerte felbukkanó „bujdosó fejedelemről” adnak hírt. Ahogy ez már lenni szokott, a legendák és mondák főként a történelmi eseménysor emblematikus alakja, Rákóczi körül kristályosodtak ki. Se szeri, se száma a Felvidéken, Erdélyben és Lengyelországban (!) fel-felbukkanó titokzatos álfejedelemnek, akiről – mint Trócsányi beszámol róla – előbb-utóbb kiderült, hogy valójában közönséges tolvaj, elmeháborodott, vagy épp minden hájjal megkent élősdi. Hasonló történt az 1848–49-es szabadságharc után is, amikor az országszerte fel-feltűnő kétes árnyékfigurák néha Kossuthnak, ám az esetek döntő többségében Petőfinek adták ki magukat.
Alig akad olyan település a történelmi Magyarországon, amelynek folklórjában ne szerepelne „Petőfi-fa”, a költőhöz érzékeny szálakkal kötődő szép lány vagy épp a vándor garabonciás, vagy Petőfi alteregója által megszégyenített földesúr. Amúgy könyvtárnyi a szabadságharc legendáriuma: a hajdani jó baráttól, Jókaitól Mikszáthig, Móriczon át Illyés Gyuláig sokan foglakoztak Petőfi máig titokzatos alakjával, történelmi hitelű feljegyzések mellett népi mendemondákból is merítve. Arra, hogy ezek a legendák miként termékenyítették meg a szépirodalmat, tanulságos Krúdy Gyula esete.
Az írónak van egy Ál-Petőfi című kisregénye, amelyről Barta András ezt írta: „Az Ál-Petőfi-történet a családi legendaörökségből származott Krúdyra. Ennek forrása nem a nagyapa, hanem a várpalotai születésű nagyanya, Radics Mária volt. Bizonyára tőle hallotta Krúdy először a selyemtakács Sarlai és a miskolci patikáriussegéd történetét. Talán bizony nem is legenda, amit formás történetté alakított Krúdy, hanem a valóságban is összeköttetésben állott a bujdosókkal?” Krúdy műve bevezetőjében így fogalmaz: „Világrajövetele, rövidre szabott, de a magyar búza bőségével fizető élete, prófétákéhoz hasonlatos, tanú nélküli égberöppenése nagy rejtélyként maradt azok előtt, akik a hegységek alakjában, a folyamok futamodásában, az erdők zúgásában is szeretik a nemzet sorsát, jövendőjét keresni.”
A regény egy Balaton-felvidéki úriházban és annak környékén játszódik. Maga Jókai is feltűnik az első fejezetben egy kísértetjelenet szereplőjeként: „Nem hitték el többé, hogy valóban él, elevenen sírba tették. A régi barátai a szeme közé nevettek: »Te régen meghaltál!« – mondták neki. Jókai valósággal megfutamodott előle, amikor egy sötét este megszólította az utcán.” A műben Krúdy egyrészt a rá jellemző leleménnyel bonyolítja a szélhámos ál-Petőfi történetét, másrész folyamatosan reflektál az eseményekre, a kortárs hiedelmekre, művének mintegy históriai holdudvart teremtve. „Akik valóban tudtak róla, hogy kicsoda az, aki éjnek éjszakáján bebocsátást kér: azok féltek tőle.” Mások „rongyos, útszéli kocsmák állásaiban, csárdák betyároktól szutykos lócáin lelik a felírást: „Ma éjjel itt hált Petőfi Sándor.” Beszámol aztán egy esetről, ami szintén jellemző a korra: Pesten a tömeg egy aranyóratolvajt ment ki a rendőrök karmaiból, aki azt rikoltja: Én Petőfi Sándor bujdosó honvéd vagyok!” Külön bravúrja a regénynek, ahogy „hőse” a maga kettős játékát játssza: a gyanútlanoknak Petőfiként mutatkozik be, a hatalom képviselői előtt viszont azzal védekezik, hogy őt Petőfinek hiszik, mivel ismeri a költő egy-két versét. Krúdy azt is elmondja: sok fűzfapoéta írt akkoriban „Petőfi-verset”, hogy egy kis figyelmet keltsen maga és gyarló műve iránt. Más „vándorokról” azt veti papírra: Petőfi nevében végigitták egész Magyarországot.
A csak kevesek által ismert Kánya Emília (1828–1905) izgalmas emlékiratában többször is feltűnik Petőfi Sándor. Az első magyar lapszerkesztő asszony személyesen is ismerte a poétát. Első találkozásuk meghökkentő. Az asszony, aki verseit olvasva bálványozza a költőt, meghökken, amikor Pákh Albert bemutatja neki „a borzas, sárgás bőrű, félszeg mozdulatú, hanyag öltözetű fiatalembert, aki fajankó lesz hölgyek társaságában.” A fiatalasszony képtelen megérteni a különös kettősséget: a hatalmas szellemet a szürke külső álarcában. (Illyés Gyula is utal korabeli feljegyzés nyomán arra a furcsaságra, hogy akik a jelentéktelen külsejű Petőfit a határozott, jó fellépésű Szendrey Júlia társaságában megpillantották, azt gondolhatták: a fiatalaszszony a nagy, lobogó szellem és nem a költő.)
Kánya Emília később beszámol Pest ostromáról, és a maga (illetve családja) ámokfutásra emlékeztető bujdosásáról. Rokonoknál, ismerősöknél húzzák meg magukat. „Mi, magyarok majdnem csak titokban lézengtünk, közöltük egymással a külföldről beszivárgott jó híreket, sőt olykor még a lánglelkű Petőfink életben maradásában sem kételkedtünk, és elhittük gyönge óráinkban még azt a mesét is, hogy valamelyik félismerősünk a múlt télen találkozott is vele egy Krassó megyei rengeteg erdőben, majdnem vadállattá elzüllve, gyökereket rágcsálva.” Azután – már az ötvenes évek közepén, újra a már említett Pákh Albert társaságában – Kánya Emília részt vesz egy „asztaltáncoltató” szeánszon, ahol „sok olyan ismerősünk is volt, akik szentül hittek és bíztak a kicsi, háromlábú asztalkák jóstehetségében, és írattak titokzatos orákulumokat: jöttek a hírek külföldről, Amerikából, Kossuth Lajostól, Viktor Emanueltől, Garibalditól – persze csupa jó, harcias hírek.”
Közismert Illyés Gyula nagyszabású, Petőfiről írott esszéregénye. Ebben írja: „A nemzet évtizedek múlva is lázképeket lát. Fényes nappal egyszer Kolozsváron piacán megy el szeme előtt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel, egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötrő lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ősz fejjel, megroppant derékkal.” Feljegyzi a következő jellemző esetet is: „Egy Manasses Dávid nevű ember azt állította, hogy mint fogoly honvéd maga is Oroszországban raboskodott, 2775 társával egyetemben. Ezek közt volt egy Petőfi nevezetű – mondta –, akivel többször személyesen beszéltem. A vizsgálat rövidesen kiderítette, hogy Manasses sosem beszélt Petőfivel, közönséges kalandor. Nem fogoly honvédként orosz ólombányában, hanem tolvajlások miatt Nagyváradon raboskodott.” Ám hiába bizonyosodott be esetről esetre, hogy légből kapott „találkozásokról” van szó, a legenda tovább élt. Ahogy Illyés mondja: „Voltak, akik Zilahon látták mint deszkát áruló székely legényt, mások Gőcs vidékén, drótostótálruhában. Egyik hajdani iskolatársa, Kápli Lajos evangélikus pap írásban és férfiszavával erősítve állította, hogy hajlékában vendégül is látta. Nagybánya környékén egy nőegylet hónapokig őrködött fölötte és táplálta. Egy földbirtokosnő a Balaton mellett rejtegette. Egyszer még saját nagybátyja, Bathó Ignác is kisegítette húsz forinttal. De adtak neki lelkes hazafiak szállást Hódmezővásárhelyen, a Felvidéken, Londonban, sőt Amerikában is. Két lengyel forradalmár Szibériában találkozott vele. 1936 nyarán egy bécsi lap közölt nagy cikket arról, hogy egy szibériai faluban írásos adatokra bukkantak: ezek szerint a múlt század második felében ott élt egy Petrovics Sándor nevű magyar száműzött.”
Illyés végezetül még arról is beszámol, hogy a Petőfi-legenda Oroszországra való átterjedésének oka az lehetett: sok ottani költő-forradalmár használta álnévül az ekkoriban már világhírű Petőfi nevét.