Toula Portokalosz 30 éves hajadon, akit annak ellenére nem vezetett még oltár elé senki, hogy családjában minduntalan ismételgetik, a rendes görög lányoknak három teendőjük van: menjenek férjhez görög fiúhoz, szüljenek görög babát, és etessenek mindenkit, amíg csak meg nem halnak. Toula Portokalosz Chicagóban élő második generációs görög amerikai, de ettől egyáltalán nem boldog: a család éttermében dolgozik hajnali öttől késő estig, miközben körülötte mindenki elviselhetetlenül hangos, az apa iskoláskoruktól kezdve csepegteti gyermekeibe a görög nemzeti büszkeséget, mondván, hogy mikor az emberek többsége még fán élt, a görögök már filozófiával foglalatoskodtak.
Toula Portokalosz nem csupán családjának áldozata, hanem az őt mozivászonra álmodó másodosztályú rendező, Joel Zwick kliséinek is. Toula ugyanis a tavaly Magyarországon is bemutatott Bazi nagy görög lagzi című film esendő hősnője, aki a történet szerint elköveti azt a hibát, hogy nem görög amerikai fiúba szeret bele, amit a családfő igencsak nehezményez; ebből a konfliktusból bomlik ki aztán a film amúgy lapos cselekménye. Kiderül persze, hogy a magas, jóképű angloamerikai lovag mégis integrálható a fura famíliába, és a film végén mindenki boldog, hiszen etnikumnak lenni manapság egyáltalán nem hátrány, sőt „cool”, s az az amerikai, aki nem olyan szerencsés, hogy görög rokonsággal áldotta meg az ég, azzal a tudattal távozhat a moziból, hogy ideje megveregetni a sarki gyrosárus hátát, mert ezek a görögök végül is jó fejek.
A film kapcsán még elmondhatnánk: egy gondolat akkor lesz ideológiává, ha azok számára is megpróbálják megfogalmazni, akik egyébként nem sokat gondolkoznak.
Ezt szem előtt tartva készült el néhány hónappal ezelőtt a sokszínűség eszméjének egy újabb szórakoztatóipari interpretációja, amely az olasz kanadaiakat „hozza emberközelbe” – jó sok olaszos, lendületes hátbaveregetéssel. Mivel azonban Új-Angliában és francia Kanadában Irak mellett a melegek házassága a fő téma, a Mambo Italianóban a szigorú talján rokonság elől bujkáló másodgenerációs ifjú olasz pár mindkét tagja természetesen férfi…
Kétségtelen, a multikulturalizmus ideológiává lett. Méghozzá, mint a fenti példa mutatja, agresszíven és vulgárisan terjesztett ideológiává.
Talán ezért is látják egyre többen úgy jobbról is, balról is: mára megérett arra, hogy a szemétkosárba kerüljön. Mind gyakrabban teszik fel ugyanis a kérdést Amerikában és Európában liberálisok és konzervatívok egyaránt: vajon a multikulturalizmus ideológiája mellett, valamint a migráció tömeges méreteit figyelembe véve fenntarthatók-e a jóléti állam politikai és gazdasági alapjai?
A napokban tette közzé e témában legújabb tanulmányát a civilizációk összecsapásának elméletéről ismert Samuel P. Huntington. Az amerikai Foreign Policy magazin márciusi számában megjelent cikkében a szerző drámai képet fest az Egyesült Államokba irányuló latin-amerikai migrációról.
A professzor szerint, mivel e tömegeket az ország már nem tudja, de ami még nagyobb baj, a nyolcvanas években erőre kapott multikulturalizmus ideája miatt nem is akarja asszimilálni, azzal kell számolni, hogy hamarosan két nemzet él majd az Egyesült Államok területén. A tanulmányban idézett 2000. évi adatok szerint az USA-ban 28 millióan beszélnek otthon spanyolul, sokan közülük az angolt csak gyatrán bírják. Ráadásul, a korábbiakkal ellentétben, a spanyol ajkú bevándorlók immár gyermekeiknek is továbbadják anyanyelvüket, hiszen az angol elsajátítása már nem feltétlenül szükséges a boldogulásukhoz. Ehhez Huntington szerint hathatós támogatást nyújt a kormányzat, amely számos helyen kétnyelvű oktatást vezetett be, valamint lehetővé tette, hogy a spanyol anyanyelvű gyerekek kevesebbet sajátítsanak el az amerikai tananyagból.
Az asszimiláció elmaradásának oka és következménye az is, hogy az új bevándorlók milliói földrajzilag koncentráltan helyezkednek el az Egyesült Államokban, például a mexikóiak Kalifornia déli részén. Ez azért elgondolkodtató, mert Huntington szerint a világon szintén egyedülálló módon ezek a bevándorlók területi követeléssel is felléphetnek az Egyesült Államokkal szemben:
„Majdnem egész Texas, Új-Mexikó, Arizona, Kalifornia, Nevada és Utah Mexikó része volt az 1835–1836-os texasi függetlenségi háborúig. Mexikó az egyetlen olyan ország, amelyet az USA elfoglalt […] és területének felét annektálta. A mexikóiak nem felejtik el ezeket az eseményeket. Eléggé érthetően úgy érzik, hogy különleges jogaik vannak ezeken a területeken” – írja a professzor. Megdöbbentő példát említ: 1998-ban Los Angelesben (ma már több mint 40 százalékban spanyol ajkúak lakják) az amerikai–mexikói futballmérkőzésen a mexikói származású amerikaiak egyszerűen kifütyülték az amerikai himnuszt, mi több, bántalmazták az amerikai játékosokat.
A Huntington által kiemelt másik amerikai válsággóc Miami, ahol a Castro rezsimje elől menekülő kubaiak sajátos enklávét hoztak létre. Az igen jelentős vagyonnal érkező kubai bevándorlók az évek során e „városállam” gazdaságának irányítóivá váltak, megnyitva a kapukat a Dél-Amerikából, főként Kolumbiából, Venezuelából, Ecuadorból, de újabban Argentínából is érkező bevándorlók tömegei előtt. Az eredmény? A város ma már több mint kétharmad részben spanyol ajkú, az utcákon furikázó autók némelyikén pedig a következő feliratú matricák jelentek meg: „Kérjük az utoljára távozó amerikait, vigye magával a zászlót!”
De nem csupán a délebbre fekvő amerikai városok hispanizálódtak az utóbbi három évtizedben. New Yorkban, amely város mindig is szigetnek, kozmopolita paradicsomnak számított még az Egyesült Államokon belül is, egyre szembetűnőbb a spanyol ajkúak növekvő számaránya.
Néhány száz kilométerre északabbra, az elmúlt fél évben a Boston Globe riportereként dolgozva, magam is megfigyelhettem annak az átalakulásnak az eredményét, amely az amerikai függetlenség egyik szülővárosában, Bostonban ment végbe az utóbbi évtizedben. A városban korábban jelentős szerepet játszó és sikeresen asszimilálódott ír katolikus amerikai közösség politikai és gazdasági befolyása jelentősen csökkent a térségben csakúgy, mint a protestáns amerikaiaké. Új-Anglia fellegvárában eközben kétszázezres lélekszámú brazil közösség telepedett meg a város északi részén.
Martin Baron, a Globe egyébként zseniális főszerkesztője az amerikai kordivatnak megfelelően igen nagy súlyt fektet arra, hogy a szerzőgárda minél sokszínűbb legyen. Beszélgetésünkkor mégis arra panaszkodott: kitartó próbálkozásai ellenére a lapnak mindeddig nem sikerült olyan riportert találnia, aki e számottevő, egymás között csupán a portugált használó közösség életéről érdemben tudósítana. Amerika egyik legrangosabb és legprofibb napilapja számára tehát a szerkesztőségtől néhány mérföldre élők élete információs fekete lyuk…
Mivel néhány héten belül Magyarország hivatalosan is az unió tagja lesz, és polgárait a bevándorlás kérdésére adandó európai válaszok érzékenyen érinthetik, tegyünk most egy rövid kirándulást Amerikából az öreg kontinensre, annak is a nyugati szegletébe.
*
A múlt héten a parlament alsóháza után elsöprő többséggel a szenátusban is elfogadták a franciaországi „fejkendőtörvényt”, amely tiltja, hogy az állami iskolákban a diákok vallási hovatartozásukat nyíltan jelző szimbólumokat vagy ruházatot viseljenek. Jóllehet a szabályozás éppúgy vonatkozik a kereszt viseletére és a zsidó kipára is, Jacques Chirac elnök és Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök nyilatkozataival nyilvánvalóvá tette, hogy a szekularizmust védő törvény a Franciaországban élő, immár ötmilliós mozlim közösségben tapasztalható nyugtalanító tendenciák miatt született meg. Az a tény, hogy az egyház(ak) és az állam szétválasztásáról szóló 1905-ös francia törvény ilyesfajta megtámogatásra szorult, sokakban azt az érzést erősítette, hogy itt is olyan globális válság tüneteiről van szó, amely során a tolerancia és sokszínűség mint alapelv veszíteni fog súlyából. William Pfaff mértékadónak tartott amerikai publicista egy januári cikkében így üzent Párizsból honfitársainak az International Herald Tribune hasábjain:
„A franciáknak megvan az az előnyük, hogy még mindig hisznek magukban és kultúrájuk erejében. A multikulturalizmus azok menedéke, akik már nincsenek birtokában ilyen önbizalomnak.”
Nem véletlen, hogy a multikulturalizmus jogosságát megkérdőjelező, eddig visszafogottabb vita az Egyesült Királyságban is a múlt hónapban lángolt fel igazán. A legutóbbi összecsapás a brit Prospect Magazine főszerkesztőjének mérföldkövet jelentő cikke nyomán robbant ki (az 1995-ben alapított lap jelenleg a brit hírmagazinok zászlóshajója). David Goodhart februári írása talán azért vetett ily nagy hullámokat, mivel kevesen várták, hogy egy vállaltan liberális gondolkodó fogalmazza meg Európa bezárkózásának és a multikulturalizmussal való szakításának röpiratát. A szerző tanulmánya ugyanis annak kinyilatkoztatása: az európai demokráciák válságba kerültek azzal, hogy a kulturális asszimiláció elve helyett kontinensünkön a multikulturalizmus politikailag korrekt, ám teljességgel életképtelen elgondolása vált irányadóvá. (Természetesen a soknemzetiségű Európában – a hispán bevándorlás következményeivel hirtelen szembesülő Egyesült Államoktól eltérően – nehéz lenne etnikai asszimilációt emlegetni. Olyan közös értékrend és az ehhez való „kulturális” asszimiláció a vita tárgya, amely főként az európaitól teljesen eltérő kultúrájú bevándorlók beilleszkedésének nehézségeivel példálózik).
Goodhart legelőször is felhívja a figyelmet arra, hogy egy sokféle kultúrát felvonultató társadalom következménye nem csupán az, hogy a legkülönbözőbb szokásokkal rendelkező és életmódot folytató polgároknak kell egymás mellett élniük, hanem az is, hogy e sokszínű csoport tagjainak meg kell osztaniuk erőforrásaikat egymás között. Goodhart ugyanakkor kifejti: egy bizonyos ponton túl ez a sokféleség a jóléti állam alapjait ingathatja meg. A főszerkesztő egy brit konzervatív politikus érvelését idézi:
„Adó címén nagy összegeket azon az alapon lehet az emberektől kicsikarni, hogy a legtöbben úgy gondolják, ezeknek a pénzeknek a kedvezményezettjei éppolyan emberek, mint ők, ugyanazokkal a nehézségekkel néznek szembe, amelyekkel akár ők is szembekerülhetnének. Ha az értékek sokszínűbbé válnak, ha az életvezetési stílusok egymástól markánsabban eltérnek, akkor nehezebb lesz fenntartani a kockázatmegosztó jóléti állam legitimitását. Akkor az emberek azt kérdezik: »Miért kéne nekem nekik fizetnem, ha olyasvalamit csinálnak, amit én nem tennék?«”
Goodhart szerint vannak olyan idők, amikor a polgárok egymás iránt mutatott szolidaritásának gondolata épp ezért összeegyeztethetetlenné válik a sokféleség ideájával:
„… a szolidaritás logikája a határokat megvonó természetével, illetve a sokféleség logikája, melynek természete épp e határok átlépése, bizonyos időkben valóban egymás ellen dolgozik. A kollektív normák és azonosságtudat, különösképpen az osztály- és nemzettudat erodálódása és az Európába mostanában érkező bevándorlók okán lehet, hogy most ilyen időket élünk” – fogalmaz a szerző.
Goodhart érvelése szerint a szolidaritás határait nem csupán univerzális erkölcsi parancs jelöli ki, hanem annak a közösségnek a teherviselő képessége és hajlandósága, amelynek létrehozására – legalábbis az állam és nemzet ideájának e demokratikus felfogása szerint – a közös értékeket valló, szabad polgárok szövetkeztek. Akik nem szívesen finanszíroznak adóikkal olyanokat, akik nem tartják be e szövetkezés során felállított játékszabályokat. A közös kockázatmegosztó alapba, azaz az államkasszába befizető polgároknak tehát joguk van arra, hogy megvonják anyagi támogatásukat a „potyautasoktól”:
„Ha a jóléti állam modellje megköveteli, hogy közös alapba fizessünk be, amelyből szükség idején mindannyian részesülhetünk, akkor fontos, hogy úgy érezzük, a legtöbb ember hozzánk hasonlóan arra törekszik, hogy saját magát fenntartsa, és nem húz hasznot mások rovására” – írja Goodhart, majd leszögezi: „Azok az emberek, akik következetesen megszegik a civilizált viselkedés szabályait, nem kaphatnak feltétlen juttatásokat.”
A „civilizált viselkedés szabályai” nyilvánvalóan olyan szabálygyűjtemény, amelyet a nemzetet alkotó polgárok határoznak meg, olyan érték, amely e nemzet hosszú történelme során kristályosodott ki. Goodhart hangsúlyozza: polgárnak lenni egy ilyen közösségben nem csupán jogokat és kötelességeket jelent, hanem olyan összetartozást is, amely nem választható, mert e közösségbe beleszülettünk: „… ez [az összetartozás] közös történelmünkből fakad, közös tapasztalatainkból és gyakran közös szenvedésünkből; ahogy az amerikai Alan Wolfe fogalmaz: »minden polgár mögött ott van egy temető«.”
E hirtelen európai változásnak a tolerancia és multikulturalizmus terén a szellemieken kívül van egy praktikusabb olvasata is. Nem nehéz észrevenni ugyanis, hogy e változás egybeesik a most belépő államok munkavállalóival szemben meghozott korlátozó intézkedésekkel. Ilyeténképpen a hazai konzervatívoknak nincs miért örülniük addig, amíg ezek az új gondolatok csupán gazdasági döntéseket próbálnak átideologizálni, és semmivel sem járulnak hozzá a konzervatívabb európai értékrend kialakulásához. Jelenleg ugyanis csupán annyit érezhetünk majd e hirtelen felindulásból, hogy Kelet-Közép-Európa lakói másodrendű polgárokként lépnek az egyesült Európába. Ugyanakkor van rá remény, hogy a kulturális asszimilációs elv újbóli hangsúlyozása később valóban elvezethet olyan európaiság meghatározásához, amely nem saját polgáraival, hanem egyfajta birodalmi vagy – modern szóhasználattal – föderalista politika megvalósulálásával a limesen túliakkal szemben óvja az itt élők érdekeit.
Mindenesetre rövid távon a demokrácia hagyományos nemzeti kereteinek felértékelődésével számolhatunk.
„A múlt csütörtökön a multikulturalizmust hivatalosan is halottá nyilvánították” – kezdi cikkét Ferdinand Mount a konzervatív Spectator e heti számában. Mount arra utal, hogy az állampolgári esküt ezentúl nagy nyilvánosság előtt, ünnepélyes keretek között kell letennie az új állampolgárnak az Egyesült Királyságban.
Idézi annak szövegét is: „A mindenható Istenre esküszöm (vagy ünnepélyesen és szívből kijelentem, és megerősítem), hogy hűséges leszek őfelsége II. Erzsébet királynőhöz és utódaihoz. […] Lojalitással az Egyesült Királyságnak tartozom, és tiszteletben tartom az itteni szabadságjogokat. Megtartom [az ország] demokratikus értékeit.”
Goodhart az amerikai modell különbözőségét hangsúlyozza, amikor kifejti: az Egyesült Államok társadalma már az ország mérete és népsűrűsége okán is individualistább és széttöredezettebb, mint az európai, ahol az amerikai típusú bevándorlás súlyos gondokat okozna.
Ám aki az Egyesült Államokban járt, nehezen tudná saját tapasztalataival alátámasztani Goodhart meglátását, miszerint ott kevésbé működik a társadalmi szolidaritás, mint Európában. (Igaz, az Újvilágban a többség ma is szégyennek tartja, és a sikertelenség elismeréseként értékeli, ha valaki segélyért folyamodik az államhoz, hiszen az amerikaiak szemében ez azt jelenti, hogy az illető nem volt elég leleményes és szorgalmas ahhoz, hogy e nagyszerű ország által kínált lehetőségeket a saját boldogulására kamatoztassa.) A Goodhart által sugalltakkal szemben a multikulturalizmusnak semmi köze az amerikai olvasztótégely mítoszához. Ez a metafora csak az utóbbi időben vált annak a gondolatnak a megfelelőjévé, amelyet az „amerikai szőttes” néven is szokás emlegetni. Ez utóbbi kifejezés azt az elképzelést takarja, miszerint az Egyesült Államok különböző etnikai csoportok színes elegye, amelynek kialakulását és létezését a sokszínűséget toleráló, mi több, támogató társadalom tette lehetővé.
Azelőtt az olvasztótégely egészen mást jelentett: egy olyan országot, ahol a bevándorlók beilleszkedéséhez elengedhetetlen volt az uralkodó angloamerikai elit értékeinek és nyelvének elsajátítása, ha úgy tetszik, az asszimiláció.
(Huntington esszéjében a következő két idézetet állítja szembe egymással ennek érzékeltetésére:
„1917-ben Theodore Roosevelt volt amerikai elnök azt mondta: »Csak egyetlen zászlónknak szabad lennie. Csak egyetlen nyelvünknek. Ennek pedig a függetlenségi nyilatkozat nyelvének kell lennie […].« Ezzel szemben 2000 júniusában Bill Clinton amerikai elnök azt mondta: »Nagyon remélem, hogy én vagyok Amerika történetében az utolsó elnök, aki nem beszél spanyolul. «”)
A kaliforniai Victor David Hanson, akinek Mexifornia címmel néhány hónapja jelent meg könyve a Mexikóból Kaliforniába tartó bevándorlók tömegeiről, így füstölög a National Review című amerikai konzervatív magazinban:
„Az ország történelmének első két évszázada során nem voltunk ennyire passzívak és naivak. Az amerikaiak úgy érezték, hogy az újonnan érkezetteket nem kell saját nyelvükön tanítani iskoláinkban. […] Mégis a mexikói bevándorlók gyermekeit, akiknek égető szükségük lenne az angol nyelv és az amerikai történelem elsajátítására, most arra bátorítjuk, hogy »etnikai büszkeséget« tanító különórákra iratkozzanak be, és tapsolunk az olyan sovinizmusnak, mint amilyen például a faji alapon szegregált diplomaosztó ünnepség vagy kollégium.”
Hanson nemcsak történészprofesszor, hanem – ahogyan családja generációk óta – gyümölcstermelő gazda is. Maga is alkalmazott mexikói bevándorlókat farmján, és együttérzése nyilvánvaló a szegényebb mexikóiakkal. Mégis úgy látja, hogy a bevándorlásból csupán Mexikó „kleptokrata” urai húznak hasznot, mivel a szociális problémákat valósággal exportálják a szomszédos országba. A nyitott határ így amolyan szelepként működik, amely miatt Mexikó aligha érez késztetést arra, hogy saját társadalmi feszültségeit reformokkal csökkentse. Ennek következtében azonban Kalifornia egyre inkább kezd Mexikóra hasonlítani, hiszen a bevándorlás során olyan tömegek jelennek meg az országban, amelyek eltérő gondolkodásmódjukat is magukkal hozzák, miközben nem válnak amerikai polgárokká, hanem jogfosztottan, helótaként töltik be azokat az állásokat, amelyekre amerikai munkaerőt már nehéz találni.
Amolyan modern kori Catóként Hanson épp ezért nemcsak a bevándorlókat, hanem az amerikai középosztályt is ostorozza a régi amerikai erények eróziója miatt. „A felső középosztály születési jogon olyan kultúrát és szabadidős foglalatosságokat tett magáévá, amelyek egykoron csupán az arisztokrata elitéi voltak: nevelőnőket, kertészeket és takarítónőket alkalmaz. Az úgynevezett alantas munkákat a mezőgazdaságban, a szolgáltató ágazatban és az építőiparban már nem tekintik szükséges beavatásnak a fiatalok számára, de megfelelőnek vélik a Mexikóból érkező dolgozók egy egész osztályának, akik, szól az érvelés, azért gürcölnek, hogy éttermeink, élelmünk és hoteleink olcsók maradjanak, az árak pedig alacsonyak. Hogyan másképp magyarázhatnánk, hogy az agrárhivatal minden nyáron arra figyelmeztet, kevés lesz a gyümölcsszedő, s ezért mexikói vendégmunkásokért kiált, és a hispán jogvédőkkel összejátszva a nyitott határokért lobbizik, miközben a betakarítatlan terméstől roskadozó gyümölcsösöktől néhány mérföldre élő tinédzserek tétlenek, és tízezrével lófrálnak a légkondicionált bevásárlóközpontokban?”
Amerikában azonban az a furcsa helyzet állt elő, hogy a bevándorlást a jobb- és a baloldal intézményes pártjai is támogatják. A republikánusok mögött álló nagytőke az olcsó munkaerő beáramlása miatt sürgeti a határok mind nyitottabbá tételét, miközben a demokraták a növekvő latin-amerikai eredetű szavazóbázis felé kacsingatnak (jelöltjeik hagyományosan jól szerepelnek a választásokon e szavazók körében).
Ugyanakkor ezzel a hozzáállással mindkét politikai erő nagyot veszíthet.
A konzervatívok – például Hanson – az új rabszolgaság megjelenésében az ország alapjainak aláásását, a cselekvő, a közéletben aktívan részt vevő állampolgár eltűnését látják. A hispanizálódás hangoztatása ellenére fő kifogásuk kulturális természetű: azt a rendet érzik veszélyben, amelyet az amerikai alkotmány által lefektetett alapok biztosítanak.
A demokraták a bevándorlók feltétlen támogatásával szintén a saját szavazóbázisukat veszélyeztetik: szavazóik kiváltképp érzékenyek a szociális biztonságot kikezdő folyamatokra, és ha azt látják, hogy a bevándorlás tartósan alacsonyan tartja a minimálbért, vállalhatatlan feltételeket teremt a munkaerőpiacon, akkor elfordulnak a párttól.
A soknemzetiségű Európában, ahogyan említettük, az etnikai asszimiláció nem lehet józan célkitűzés egyetlen felelős politikai erő számára sem (mi, magyarok nagyon is jól ismerjük az efféle politizálás veszedelmeit). Ám a kulturális asszimiláció tekintetében a politikusoknak az amerikaihoz hasonló dilemmával kell szembenézniük: hogyan őrizhető meg egy elöregedő társadalom gazdasági versenyképessége tömeges bevándorlás nélkül a globalizálódó világban? És miként garantálható, hogy az eltérő kultúrájú, nagy tömegekben megjelenő csoportok ne borítsák fel azokat a szabályokat, ne változtassák meg azt az egyetemes európai kultúrát, amely évszázadok háborúi után most magában hordozza a békés együttélés és gyümölcsöző kooperáció lehetőségét?
Az európai alkotmányozás tétje, az értékeit óvó Európa tehát nem csupán jogi, ideológiai, hanem kőkemény gazdasági kérdés is. Ha az EU-alkotmány szövegébe nem kerülnek be az európaiságot meghatározó passzusok – köztük a keresztény hagyományokra vonatkozó kitétel is –, félő, hogy a kialakuló új közgondolkodással az asszimilációt és korlátozást az egyes államok maguk próbálják meg szabályozni, kevésbé fennkölt elvek alapján. Ez utóbbinak következménye most az a megalázó helyzet, amely a csatlakozó országok polgárait éri.
Kétségtelen, hogy a multikulturalizmus ideológiájával az évezredes közjogi fejlődéssel kialakult politikai kultúra, európaiságunk nem őrizhető meg, illetve nem teremthető meg. Ezt mára a konzervatívok mellett egyre több liberális és baloldali érvelő is belátja. Az is bizonyos, hogy a nemzetállam hagyományos zártsága sem tartható fenn eddigi formájában. Ám a távolival szemben a helyi értékeket, a technokratával szemben a polgárt preferáló szabály- és értékrendszer Európa sajátja lehet.
Ennek felismeréséhez eljött a kedvező pillanat Európában.
Hogy e lehetőségből olyan Európa szülessen, amelynek egyes alapértékei Magyarországon 1000 év óta érvényesek, az az alkotmányozásban és a brüsszeli közéletben való részvételünk okán rajtunk, magyarokon is múlik.
origo.hu
Kigyulladt a Penny logisztikai központja Veszprémben
