Történelemcsinálók

Magyarország történelméről megjelent egy összefoglaló, és Brüsszelben kézről kézre jár. A fontos eseményeket dátummal látták el, hátha így jobban megragad valami az uniós fejekben. Nem sokat tudnak rólunk.
A baj csak az, hogy a többnyelvű kiadvány hamis.
Hallgat arról, hogy honnan jöttünk erre a tájra, kifelejti a honfoglalást, ki az Aranybullát, és a negyvennyolcas szabadságharc sem méltó arra, hogy megemlítsék. Az ember okkal kérdi: akkor meg miről szól ez a hitványul szerkesztett füzet?
Úgy tűnik, főleg arról, hogy mi, magyarok a náci Németországnak végig hű csatlósai voltunk. Aztán arról, hogy nálunk zsidóüldözés folyt. Ezeket egy ismeretlen hazánkfia, az új Anonymus érdemesebbnek tartotta közreadni, mint az előzőeket. Eközben a kiadvány egy másik lapján a románok több ezer éves múltjukról harsonáznak: a dákokról, Traianus császárról és mindarról, amit mi kárhoztatunk.
Aki úgy gondolta eddig, balgaság arról prédikálni, hogy szerezzük viszsza az elveszett illúziókat, a füzet ráébreszthette: már nem csak a magunk illúziói vannak veszélyben. Azok is, amelyeket mások tápláltak irántunk.
De hát ki volt, aki megfogalmazta ezt? És ki hagyta jóvá?
Nem fogjuk megtudni. Ismét a szemünkbe kacag a sokat hallott négy szó: kárnak, szarnak nincs gazdája. Ez a legmagyarabb mondás.
Nem véletlenül használjuk. „Speciális” helyzetünkből fakad.
Mióta Árpáddal és a hét vezérrel megjelentünk a Kárpát-medencében, szünet nélkül fáj a foga valakinek erre a földre. Senki nem tagadhatja, a tények megtalálhatók minden valamirevaló könyvben. Országunk megszerzése – részben vagy egészben – célja volt a Német-római Császárságnak, az Oszmán Birodalomnak, Ausztriának, Trianon után Csehszlovákiának, Jugoszláviának és Romániának, őket követte a náci Németország, a bolsevik Szovjetunió, s a dolgok menete szerint a tizenkét csillagos Európai Unió sem ártatlan szűz az ügyben.
Itt élünk ezen a maradék 93 ezer négyzetkilométeren, s néha próbálunk bölcsen felülemelkedni mindazon, ami történt. Vannak órák, mikor úgy hisszük, ez a bölcsesség megengedi, hogy mosolyogjunk a sokféle ármányon. De aztán jön valami, és értésünkre adja: messze még a derű ideje.

A minap elővettem Paul Lendvai történelemkönyvét. Kinn jelent meg először Die Magyaren címmel, fordítását két év múlva hozta a Helikon. A premiert a kiadó pinceklubjában tartották 2001 augusztusában. Ismertem a német kiadást, kíváncsi voltam, hogy vezetik fel a magyart – a galoppon is sok múlik ezen. A fogadások javát a lovak bemutatása után kötik.
Komoly szellemi szövetkezetek képviseltették magukat: ott volt Glatz Ferenc, ott volt Eörsi István, tán Vitányi is, bár erre nem esküszöm.
Glatz kezdte. Felállt, és mint a kezdő zsoké, aki rögtön a rajt után pálca után nyúl, ütni-vágni kezdte az Orbán-kormányt. Álljon meg, ember, a könyvben nincs ilyen, mondtam volna, de az ámulattól nem tudtam szólni. Sose hittem, hogy egy kicsi emberben ekkora szenvedély munkál. Kossuth lángolt így Cegléden, de hát ő sereget gyűjtött, ami mégiscsak más.
A dolog mégsem ezért volt meglepő, hanem Glatz státusa miatt. Akkor még az Akadémia színeiben szerepelt. Ő volt az elnök, a pártok feletti személy, aki magánemberként nem szólalhat meg nyilvános helyen. Egy homályos pinceklubban sem, ahol tizenhárom ember hallgatta, mit beszél.
Glatz Ferenc lerakta a pálcát, és kilihegte magát. Lendvai következett, aztán Eörsi, a hangfekvés végig hasonló volt – kezdtem azt hinni, hogy öszszeesküvők között vagyok, akik hamarosan felismerik személyemben az idegent. Felálltam és eljöttem.
Most, hogy ez a honfoglalás nélküli brosúra megjelent Brüsszelben, azt súgta valami, vegyem elő újra Lendvai könyvét, meg fogom találni benne, ami magyarázatot ad. Mielőtt kiderült volna, mire, eszembe jutott egy film.

Nem tudom, emlékeznek-e rá, Ran címmel játszották, a japán Kuroszava rendezte. A szakma és a pályatársak egyforma véleményen voltak, azt mondták: a film fantasztikus. Csak hát hiába mondták, írták, ismételték, nem lett belőle siker. Miért? Mert nem kavargott mögötte hátszél, hiányzott hozzá a hollywoodi hírverés.
Sok a hasonló példa, ez pedig felkelti az emberben a gyanút. Úgy véli, hogy manapság a művészetben azé az érdem – Arany Pálma, Oscar és más szoborszörnyetegek –, akinek van pénze fellármázni a világot.
Hogy ez szomorú? Nem. Szomorú az, hogy a világ nem lát át a szitán. Ájultan falja a kultúra készételeit, ezek nagy része amerikai recept szerint készül, legyen az film, regény vagy kiállítás. Míg ezekkel lefoglalják korunk emberét, csendben kimunkáltak a semmiből egy üzletágat, amely addig ismeretlen volt a businessben. Mert kinőtt, ez azt jelenti, pénz van benne. Ha pedig beletették, mindent elkövetnek, hogy visszakapják. Sokszorosan.
A történelemcsinálásról beszélek.
Aki figyeli mostanában a könyvkiadók és a tévécsatornák kínálatát, észrevehette, hogy készülnek a régi történelem új „tényei”. Jogos a kérdés: honnan a hirtelen buzgalom? Nincs-e svindli a szenzációkban? Ki pénzeli a kutatásokat? Mi igazítja el az embert a nagy tülekedésben? S mindenekelőtt: az újraírási láz hogyan érint minket, magyarokat?
Mit kezdjünk például Heribert Illig munkájával, a Kitalált középkorral vagy azzal a könyvvel, amelyet Illig közösen írt Klaus Weissgerberrel, s címe: Magyarok a kitalált középkorban. Erre még visszatérünk, de előbb föltennék egy kérdést. Miért megint idegenek sepernek a házunk előtt? Nekünk semmi dolgunk a magunk múltjával?
Hogyne volna. Számos kor van, amelyről kevés az ismeretünk. Közülük pedig egynek csaknem sematikus a története. Olyan, mintha az ötvenes években írták volna.
A török hódoltságra gondolok.

No, akkor most üssük fel Herr Lendvai könyvét, és keressük meg, mit találunk benne a török világról. A 103. oldalon olyan mondatba ütközünk, amely érdemes a figyelemre: „Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy annak a folyamatnak a gyökerei, melyek végül is az első világháborút követő trianoni békeszerződéshez, majd Magyarország megcsonkításához vezettek, a több mint 400 évvel korábbi török időkre nyúlnak vissza.”
Hoppá. Ez igen sommás megállapítás.
Persze aki a könyvet Bécsben vagy Párizsban olvassa, minden további nélkül bólint rá. Világhatás alatt áll, amely azt diktálja neki: Törökország iszlám ország, ez Európára nézve nem sok jót jelent, s ha ezt elfelejti netán, rögtön emlékeztetik rá. Hogy értsék, mint megy ez arrafelé, ideírom a német ZDF tévécsatorna március 9-i műsorának címét: A terror elleni harc: az iszlám elleni harc? S mindez négy teljes órán át. Ehhez jön még, amit a nyugati olvasó az iskolában tanult, hogy, ugye, a szultán kétszer is be akarta venni Bécset… Igaz-e hát, amit a magyarokról ír ez a Lendvai? Igaz, bólint, és kétely nélkül lapoz tovább.
Valójában egyetérthetünk vele. Azért ad igazat a szerzőnek, mert nézőpontja egyezik az övével. Mindketten tőlünk nyugatra próbálják értelmezni a török időket vagy bármit, amiről a könyv ír.
Csakhogy mi a Lajta innenső partján ütöttünk tábort.
Hiába kezeljük tehát nagy jóindulattal Paul Lendvai szándékait, amit ír, az az eltérő – tehát évszázadokon át alá- és fölérendelt – történelmi nézőpontok okán nem lehet igaz. Tudom, hogy kurucosan hangzik, de Magyarországról képtelenség hiteles történelemkönyvet írni egy bécsi szerkesztőség ablakából kinézve. Azért nem, mert aki onnan tekint felénk, kelet felé fordul. És ami Bécstől keletre van, miként Metternich kancellár mondta az angol követnek, az már Ázsia, s ne ábrándozzunk, nemcsak akkor vélekedtek így, a helyzet azóta sem változott sokat.
És ugyancsak kurucos tempóval hozzátennék még valamit: Lendvai könyvének kinti olvasói némiképp tudatlanok. Még a maguk történelmét illetően is azok, bár ebben van egy kis fals. Megmagyarázom.
Bécs polgárai az anschluss napján őrjöngve tódultak a Heldenplatzra, hogy üdvözöljék a bevonuló Hitlert. Számuk meghaladta a félmilliót. Eltelt ötven év, s a jubileum idején a tévések szemtanúkat kerestek. Láss csodát, nem találtak egyet sem a félmillióból, aki vállalta volna, hogy ott volt! Ami azt jelenti, hogy a minket ázsiainak tekintő nyárspolgár a maga történelméből is csak arra hajlandó emlékezni, ami számára komfortos. Ami nyugalmat ad. Ezt megfejeli azzal, hogy ami rossz, azt másra fogja. A nácikra, a zsidókra, az oroszokra vagy éppen ránk, magyarokra.
Az osztrákok semmi felelősséget nem éreznek azért, amit miattuk szenvedtünk el. Miért tette tönkre a magyarokat Trianon? Mert 1526-ban bevonult országukba a török. Hogy a császár hadai a „felszabadítás” idején csaknem nagyobb pusztítást végeztek, mint a török másfél száz év alatt? Ugyan már. Legyünk hálásak, amiért kitakarították a pogányt. A baj mindig keletről jön, a segítség nyugatról, ez így volt, így van, és így lesz.
Ó, tényleg így?

A török világról íródott itthon egy hiánypótló könyv, Nemeskürtyé, a címe: Önfia vágta sebét. Fontos kérdés: neki fog-e hinni az olvasó vagy Lendvai Pálnak, aki Lajtán túli íróasztalon csinált magyar történelmet? Ne kapkodják el a választ, és ne a patriotizmus döntsön…
Dönthet bármi, a válasz ugyanaz lesz: annak igazságait viszi messzebbre a szél, akit több pénz támogat.
Emlékezzenek! Jobb film volt a Ran, mint A gyűrűk ura? Jobb. Melyik kapott fél tucat Oscart, melyikre özönlik a nép? A gyűrűk urára.
Igen, barátaim: akié a pénz, azé a történelem.
Cinikusan hangzik? Még mindig jobb, mint ha naivak lennénk. Vagy nem ismernénk fel, hogy ilyen verseny során az is előfordul, hogy a jobbik még a „nevezési díjat” sem tudja befizetni. Ráadásul a verseny olyan, ahol minden eszköz megengedett.
Mit kérdeznek? Hogy mi ebben szükségszerűen le fogunk maradni?
Nem. A pénzt ellensúlyozhatja a tudás. A hit. Annak ereje, hogy itthon vagyunk. Ez a nyelvünk, ez a hazánk.
Tehát mesékkel nem vigasztalhatjuk magunkat.
Miért mondom ezt? Mert nálunk az emberek legtöbbjének – ha már a török világról van szó – Gárdonyi regénye és Várkonyi filmje jut eszébe. Nem baj, csakhogy a valóság ezeknél durvább. Érdesebb. Felsértheti a lelkét, aki hozzányúl. Azt ajánlom hát, csak az ragadja üstökön, aki nem fél, hogy elveszíti néhány illúzióját.
Trianon után Klebelsbergnél jelentkezett egy történész, mert megtalálta a bécsi levéltárban a titkosrendőrség listáján a reformkor legnagyobb színészének nevét. Egressy Gáborról volt szó, s a miniszter a Történeti Társulat elnökeként megtiltotta a kutatónak, hogy a társulat lapjában publikálja a felfedezést. Nem szabad a magyarságot megfosztani minden illúziójától, mondta Klebelsberg.
Igaza volt. Trianon után gyöngék voltunk.
Ma viszont már nem vagyunk azok.
Bele kell végre nézni a tükörbe, mert képtelenség, hogy magunkat még mindig ködben-homályban látjuk. Ezután következhet az, ami az osztrákoknál következett. Egy vasi polgármester szerint szomszédaink ülepe a negyvenes évek végén még kilógott a gatyából, ám okos értelmiségük és jóérzésű politikusaik összefogtak, s megálmodtak egy másféle Ausztriát. Megálmodták, kemény munkával berendezték, és azóta jól érzik magukat egy ország fölötti országban, amelyet én Habsburgiának hívok.
Ennek nincsenek határai, és miért is volnának, mikor „a Habsburgok már századokkal korábban egyesítették Európát”, az utas a vendéglátóktól nem vesztes csatákról hall és nem vértanúkról. Hall viszont bölcs császárokról és szapora császárnékról, szigorú hadvezérekről és szelíd egyházfőkről, szorgalmas iparosokról és boldog mezei népről. Őket örökítették meg a művészek, akiket Isten azért áldott meg tehetséggel, hogy gyönyörűvé varázsolják Habsburgiát. Csodálni lehet a zenéjüket, az általuk épített kastélyokat, csodálni a barokkot, a szecessziót és mindazt, amitől az ember barátságos lesz és derűs, mert az idegen szívesebben találkozik kedves-derűs népekkel, mint dühödt igazságkeresőkkel.
Mi az építőanyaga Habsburgiának? Az illúzió.
Mármost az a kérdés, felépíthető-e a mintájára a mi Hungáriánk? Lesz-e nálunk is minden otthonban „Herrgottwinkel”, ahol imádkozni lehet, kép a bevonuló Árpádról vagy az igazságos Mátyásról, lesz-e a könyvek között Petőfi és album a szép magyar tájakról, főz-e a zalai feleség zalai ételeket, és mond-e az apa a fiának elalvás előtt Benedek Elek-mesét?

Fel kell építenünk a magunk Hungáriáját, mert ha nem, az unióban hontalanok leszünk. Herr Lendvai segített ehhez a felismeréshez meg egy brüszszeli javaslat.
Nem tudom, hallották-e, tavaly mondták az unió központjában: Kelet-Európával az a baj, hogy ott mindenki másként látja a múltat. De van megoldás: Brüsszel egységes történelemkönyvet írat a térségről, és attól fogva abból tanulnak majd a gyerekek Boszniában, Ukrajnában, Szerbiában és még számos újsütetű országban.
Ekkor gondoltam arra, hogy ha azoknak, akik a brüsszeli parlamentben csődültek össze a kontinens legelőiről, csak ennyi eszük van, nem sok jóval kecsegtet az egész.
Egységes történelem? Ilyen nincs.
Harmadik fél által írt történelemkönyv meg végképp nincs. Vagy ha mégis, abból csak Peruban vagy Nigériában lehet tanítani.
Ehhez jön még, hogy az unió országai hatalmas ambícióval öntik ránk a maguk történelmét.
Négyszer háromnegyed órás filmet sugárzott nemrég egy német csatorna a germánok múltjáról: a keleti és a nyugati gótokról. Az egészből ordított a szándék, hogy jelezzék, nekik előjogaik vannak a közös Európában. Számítógépes profikkal erősítették meg a stábot, akik virtuális középkori városokat építettek fel a szemünk láttára, hogy ámuljunk, mit tudott már barbárként is ez a fantasztikus germán.
Közben végigvezettek Toledótól Skandináviáig, mert látni kellett azt is, mekkora teret uraltak annak idején a gótok. A barbár sereg később megtért, katolizált, és létrehozta a frank birodalmat, ez lett a keresztény Európa, értsd: az egyesült Európa sziklaszilárd alapja, Nagy Károly pedig a királyok példaképe – s mindezt ragyogó technikával, jól adagolt zenével, betyár hatásosan.
Mert miről van szó?
Arról, hogy a történelem fontos lett. Jó műsort kell hát csinálni belőle, hogy egészséges öntudatot és illúziókat adjon, mert ahol verseny folyik, az öntudat olyan, mint a jobb benyúlás az uszodában. Győzelemhez segít. Aki erről megfeledkezik, és elhanyagolja a múltját, maradék illúzióival már a verseny elején kipottyan. Az ilyet attól fogva csak arra használják, hogy az esélyeseket szolgálja.
Ezért nem mindegy, mi jelenik meg rólunk Brüsszelben.
És ezért kavart vihart Illig könyve, a Kitalált középkor. A szerző azt állítja, hogy Nagy Károly, minden keresztény király példaképe, sohasem létezett. Hasonlóért nálunk ízekre szednék a szerzőt, s tán még az utcagyerek is leköpné. Ennél jobb a békesség, így aztán csak messziről nézzük a küzdelmet, hátha mondanak a hunokról meg a magyarokról valamit.
Mondtak.
A befejező rész következik