Varjak

Mintha fekete papirosokat kergetne, úgy dobja fel őket a háztetők fölé a beretvaéles szibériai szél. Korai az idő, fél hét lehet, a házfödeleket és hegyoldalakat elöntötte már a napfény, a telihold mégis úgy világít, mint egy reflektor. A februári reggel tiszta, akár a tengerparton. Siklanak, alábuknak, felszárnyalnak, a szél következő ellenhullámában megtorpannak a levegőben. Tízen, húszan, harmincan. Bukfencet vetnek, elsodródnak, megint felszárnyalnak, már a postapalota tömbjének sarokbástyáját kerülik, végül a szomszédos ház tetőantennáin landolnak. Mint kottapapírt a hangjegyek, feketén pöttyözik a havas tetőt.
Ha kiléptem a lépcsőházunk ajtaján, és jobbra fordultam, ötven lépésre magasodott a kazánház. Hideg teleken a három emelet magas kockaépület mocskos, páracsorgásos üvegtömbje fölött köröztek. Vagy a domboldal kopasz gesztenyefáin ücsörögtek.
A kazánházat vaskos kőfal vette körül, hogy a morzsalékos szén halmai ne folyjanak szét. Szerettünk sétálni azon a falon. Felmásztunk a kazánház lapos tetejére is. A garazsak, a nővérszállás, a raktárak meg a hullaház tetejére. A kazán téglakéményére. Vasfokokon kellett rá felkapaszkodni. Anyám egyszer meglátta az étkezde ablakából, ahogy a szénbe ugrálunk. A kémény negyedéről, két emelet magasból szerettünk ugrálni a szénbe. Szinte soha nem ütött meg, de akkor vállfával rakott el. Nem hiszem, hogy tudatos választás volt, az kerülhetett a kezébe, amikor este fülig szénporosan hazaevett a fene. Nem haragudtam rá, ez is benne volt a pakliban: magas a kémény, mindenhonnan rá lehet látni. Szerettünk mászni. Felmásztunk a kastélykórház öreg, barokkos hangulatú kertészházának üvegtetejére, lemásztunk a pincékbe, bemásztunk a szemétégetőbe, a kazánpince sínekkel, csillékkel, szénhordó liftekkel zsúfolt sötét alagútjaiba, még a kórházi derítőbe is. Szörcsögött, csorgott minden. Oda többet nem másztunk be. Nem a látvány, nem a szag miatt: utáltuk a patkányokat. Akkorák voltak, mint egy sündisznó. Kövérek és szemtelenek; tüskés volt a szőrük. A kazánházból egy varjúra is emlékszem. Amikor beléptem, rám szólt. Mondott valamit. Egy öreg bácsi volt a kazános, övé volt a madár. Szabadon tartotta, el is röpülhetett volna, de nem tette. Ült a forró levegőben a fényes rézkorláton, és ha valaki bement az olajos kerekekkel, csövekkel, tányérnyi nyomásmérő órákkal, gőzspriccekkel teli hangárba, azt üdvözölte. Ez már azután volt, hogy lőttünk egyet. Büszkék voltunk, mert nem könnyű lelőni őket: erős a tolluk. Hallani lehetett, ahogy koppan, lepattan a tollukról a légpisztolygolyó. Felboncoltuk a parkban, a római sírkő talapzatán, és csak egy órával később utáltam meg magam. Nem a hús, a vér vagy a zsigerek, hanem ahogy a feje feküdt tehetetlenül a porban. Kár, hogy nem előbb ismertem meg azt, amelyik rám köszönt.
Találkoztam később egy másikkal. Suliba mentem, el is késtem miatta. Ócska, toldott-foldott drótkerítés, mögötte öreg, kék autóbuszok. Itt, a kerítésen kívül szemét. Egy tejeszacskó előtt állt. Bizalmatlanul nézett rám. Aztán a zacskóra meresztette a szemét. Belecsípett. A zacskó rugalmasan visszarúgott. Megint lecsapott, visszapattant. Elképedve nézett rám. Lecsapott újra, megint és megint. Végül magából kikelve nekiugrott: tépte-vágta. Rugdosta! Amikor a zacskó kihasadt, rám pillantott: még mindig felindult volt. Megigazgatta a szárnyát, és inni kezdett.
Nézem a hajnali vonulásukat. Ahogy némán, szakadozott nagy csapatokban megszállják a teret, a környező tetőket. Máskor a piac felett rajcsúroznak a magasban. Fekete gombócokként gubbasztanak a vár alatti, hajnali ködbe burkolózó park gesztenyefáin. Ahogy ballagok a fagyos, szürke fák közt, egyik-másikuk halkan, recsegősen köhécsel, de ahogy elmegyek mellettük, kivétel nélkül mindegyik megnéz magának. Máskor kerregnek, recsegnek, fülsértően csikorognak. Sőt kuruttyolnak. Kergetőznek a szarkákkal. Nem veszekszenek: fogócskáznak. A szarka fölfelé húz, ügyetlenül átveti magát a várfal mellvédjén, mögötte két pápista, vagyis fekete varjú. Eltűnnek a szemem elől. Éktelen cserregés, a szarka felröppen a mellvédre, kisvártatva jobbról is, balról is felröppen mellé egy-egy varjú. Álldogálnak: a sztár és testőrei. Kormos kutya nem vesz róluk tudomást akkor sem, ha az orra előtt sétálgatnak. Megtanulta régen, hogy nem tudja elkapni őket, egyszer már neki is támadtak. Mint a zuhanóbombázók, úgy repültek rá, csapkodtak, rikoltoztak a feje körül. Nem értettem, miért ilyen harciasak, aztán észrevettem a várfal tövében a fiókát. Nagy volt már, mint egy gerle, tudta a dolgát, meg sem moccant. Repülni tanítgatták a szülei. Kormos értetlenül megállt, a füle rángott az éktelen csikorgástól, aztán felhúzta az ínyét, megmutatta az agyarait, talán hörgött is, de újra és újra lecsaptak rá. A kutya láthatóan zavarba jött. Nem tudta, mi a teendő. Csak nem kezd utánuk kapdosni? Méltóságosan, ügyet sem vetve a zajongókra, odább vonult. Azóta rájuk sem pillant, még ha átesik is rajtuk.
Egyikőjüktől kaptam egyszer egy mogyorót. Ködös hajnal volt akkor is. Az első pillanattól rajtam tartotta a szemét. A sétány fölé nyúló gesztenyeágon állt. Ahogy közeledtem, nem repült odább. Megálltam. Karnyújtásnyira volt fölöttem. A csőrében tartotta a mogyorót. Hosszan nézett a szemembe, aztán a lábam elé pottyantotta. Úgy lebbent odább, mint eldobott porrongy.
Kevesen vannak, többségük kihurcolkodott már a városból, írói babona is köt hozzájuk, így aztán rögtön felfigyeltem arra, amelyik ma reggel a foghíjas telekkel szemközti diófára röpült. Jógalélegeztem a füves domboldalban, a kutya úgy ült mellettem, mint egy fekete szobor. Üres volt még a park, csak hárman voltunk, odalent, messze a Margit hídon lassan kúszott a sárga villamos, amikor a Hunfalvy utcán megjelent egy csavargó. Nyakát fázósan a válla közé húzva, ráérősen ballagott. Amikor a diófa alatt elhaladt, a varjú leröppent a földre, az úttest közepére, ismét felszállt, került egyet, s a férfi fejére ejtett valamit, majd elröpült. Az ember megállt, tétován megtapogatta a fejét, körülnézett, egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, aztán lehajolt, felemelt valamit a lába elől. Értetlenül nézegette, zsebre vágta, tovább ballagott fölfelé. A madár már csak aprócska pont volt a Duna fölött.