Vérfoltok az egyetem falán

Az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követően a társadalmi ellenállás és a nemzeti öntudatra ébredés a március 15-i felvonulásokon, tüntetéseken nyilvánult meg az 1969 és 1990 közötti időszakban. Előbb maroknyi fiatal egyetemista és középiskolás vonult fel Budapesten a polgári forradalom emlékhelyein nemzeti imádságainkat, a Himnuszt és a Szózatot, valamint negyvennyolcas dalokat énekelve (Petőfi-szobor, Kossuth tér, Múzeumkert stb.), majd számuk évről évre egyre bővült. 1972–73-ban kulmináltak a március 15-i megemlékezések, ekkor már a rendőri erőszak legkülönbözőbb és legdurvább megnyilvánulásai is megjelentek az események hatósági kezelésében.
A történeti kutatások jelenlegi állása szerint Bauer Sándor önkéntes tűzhalála 1969 januárjában indukálta és dinamizálta a magyar ifjúság legérzékenyebb tagjainak viselkedését. A politikai szembenállás, a szovjet gyarmati sors elleni tiltakozás és az elfojtott vagy eltorzított nemzeti múlt értékeinek keresése és vállalása jellemezte az új márciusi ifjak pályáját. Nevük nem került be sem az értelmiségi köztudatba, sem a világlapok antikommunista politikai üldözötteinek panteonjába. Csupán néhány emigráns újságban és a magyar nyelvű külföldi rádióállomások híreiben szerepeltek rövid ideig, elsősorban a szűkszavú hazai hivatalos lapok híradásainak alapján. Az 1969-ben Szirmay Tamás és társai ellen lefolytatott bírósági eljárásról nem adott hírt a hazai és a külföldi tömegkommunikáció, csak az 1972-es, Szalay Miklós és társai elleni ügyről szivárogtak ki gyér információk. A ’72. március 15-én történtekről a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság többek között a következőket közölte 1972-es 5–6. számának címoldalán:
„1972. március 15-én tüntetés volt Budapesten. Tömegtüntetés. Diákok, fiatalok ezrei tüntettek a magyar függetlenségért, s a jelenlegi rendszer visszásságai ellen. (…) a hivatalos szervek és a Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetői a magyar szabadság ünnepét meg akarták fosztani nemzeti jellegétől, s az ünnepségeket Angela Davis és a vietnami kommunisták melletti rokonszenv-megnyilvánulásokká akarták átalakítani.” Az Irodalmi Újság beszámolt a rendőri erőszakról és a letartóztatásokról. Az 1972-es 9–10. szám 2. oldalán Ítélet Budapesten című cikkében fakszimilében közli a Népszabadság mínuszos hírét Szalay Miklósék büntetőperéről. A félelem és a jól működő hírzárlat miatt csak háborogni tud a távoli tudósító:

„Egyáltalán: kik ezek a magyar fiatalok? Egyedül Szalay Miklós nevét és neki is csak a nevét közli az újság. (…) hogy hívják azt a másik hét fiatalt, akiket vele együtt fogtak le és ítéltek el? (…) Továbbra is úgy kell kezelni az embereket, mint összemosódó csordát, mint barmokat, akiket elég leszámolni vagonírozás előtt?!”
Ma már tudjuk, hogy a szocializmus kádárista mintaállama, a legvidámabb barakk és a gulyáskommunizmus, az „enyhülés és közeledés” képébe rondítottak a márciusi ifjak. Azok, akik nemzeti gyökereik, hagyományaik, függetlenségük mellett hitet téve, zsebükben Ady Endre, Babits Mihály, Utassy József és Petőfi Sándor legépelt verseivel mentek ki a közterekre, hogy alkalomadtán gyakorolják alkotmányban is biztosított jogukat: a gyülekezés, a szólás és az éneklés szabadságát. A szülői, munkahelyi és iskolai tiltás csak olaj volt a tűzre, hiszen a zsebekben lapuló és a fejekben kavargó gondolatok máskor iskolai tananyagként vagy baráti beszélgetésekben kerültek terítékre. Hátborzongató tény, amire Szalay Miklós hívta fel a figyelmemet, hogy 1972-ben Babits Mihály Petőfi koszorúi című versének gépelt szövege bűnjelként (!) kerülhetett be szó szerint a Szalay-per ítéletébe. Az ügyész és a bírák ekkor állították ki a reformokat éppen visszaszívó pártállam igazi bizonyítványát. Mert itt érhető tetten, hogy nem csupán a szovjet megszálló csapatok, a belügyi és egyéb területeken működő tanácsadók, a hajbókoló diplomaták és mindenféle pártvezetők, de Justicia pártállami delegáltjai sem álltak, enyhén szólva, hivatásuk magaslatán.
Az már csak következmény, hogy a besúgórendszerre támaszkodó fortélyos félelem aczéli szolgája a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-kutatója, Szekeres László, akit a titkosrendőrség több mint harminc éven át foglalkoztatott „Sziklai Barna” fedőnéven hálózati személyként, az alábbiakat jelenti 1974. március 14-én írt kézírásos jelentésében:
„dr. Kispéter András szerint az ELTE pártbizottsága határozatot fogadott el, hogy márc. 15-én ne a bölcsészettudományi kar B portájára (Pesti Barnabás u.) vigyék be a rendőrök a tüntetőket, azaz a renitenskedőket, hanem – mondjuk – az A portára, ahol kevesebben járnak, s nagyon kellemetlen a pártbizottságnak is, hogy sok a vérfolt (kiemelés M. Á.).
W. Somogyi Ágnes muzeológus a Petőfi Irodalmi Múzeumban: Fel sem tűnt volna, hogy március 15. következik, ha olyan sok rendőr nem járt volna az utcán s nem igazoltattak volna a Belvárosi kávéházban például a nőnapon.
Kispéter Andrásné: A gyerekek ünnepe ez, s hiába igyekeznek őket az iskolában tartani. Tavaly még Erdély visszacsatolását is követelték.
Medvegy (helyesen: Medvigy Endre, a szerző megj.) (jogi karon tanul): nagy a különbség a BM és a művelődésügyi minisztérium között. A rendőrség nem enged ünnepelni. Joggal tiltakoznak ez ellen az egyetemisták.
Bánszky Pálné muzeológus: Az idén lőni is fognak, nem úgy, mint tavaly. Csak meghívottak vehetnek részt az ünnepélyen, tehát a jelenlévőknek a háromnegyede »ávós« lesz.”
Szekeres ugyanekkor fontosnak tartja megbízóival közölni, hogy a hazájából kiutasított és állampolgárságától megfosztott Szolzsenyicin ügyének milyen visszhangja van a múzeum munkatársai között: „Sára Péter – a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa – volt eddig a legjobban felháborodva Szolzsenyicin kiutasítása miatt. Érv nem hat rá. Most »kenyértörésre« akarja vinni a dolgot. A legelemibb emberi jogokat is figyelmen kívül hagyják a SZU-ban, ahol »balkáni« állapotok uralkodnak (pl. nincs vécépapír, vatta stb.).
Mészáros Ferencné (Szolnok): (Szolzsenyicinnek) lejárt Nyugaton a becsülete. Azt írták, hogy kaphat a feleségétől levelet s azt válaszolta, hogy bármikor beszélhet telefonon vele.”
Ez utóbbi jelentést azért idézzük meg harminc év távolából, mert világosan bizonyítja, hogy a magyar fiatalok legjobbjai a szovjet megszállás ellen, de az orosz szellem óriásai mellett is tüntetve és a szabadság nevében vonultak utcára március 15-én. Krassó György így emlékezett Bozóki András interjújában (megjelent Csizmadia Ervin A magyar demokratikus ellenzék 1968–1988 című könyvében) a „demokratikus ellenzék” prominenseinek a hetvenes évek magyar márciusaihoz fűződő viszonyáról:
„…itt éltem Budapesten és ismertem azokat az embereket, akik később demokratikus ellenzék néven szerepeltek. Nagyon sokat vitatkoztam velük, többek között ’56-ról, és a ’72-es, ’73-as március 15-i tüntetések értékeléséről. (…) Úgy gondolom, hogy az 1972-es tüntetés az első forradalmi esemény volt ’56 óta, jellegében nagyon sokban hasonlított is ahhoz. Teljesen felháborított, hogy egyes értelmiségi körök nacionalista zavargásnak minősítették, amit persze ma már a világért sem ismernének el.”