Mekk Elek érettségije

Talán nem is gondolnak rá, akik ma ünneplőbe öltözötten beültek az iskolapadokba megírni magyarból a dolgozatot, hogy milyen fontos beavatási rítus részesei. A fiatalkor végéhez közeledve a társadalom próbatétel elé állítja őket, hogy ennek megfelelve betölthessék új, immár felnőttszerepeiket. Ez a szertartás ebben a kultúrkörben az érettségi. Érettnek lenni annyi, mint képessé válni a hasznos munkára, a családalapításra, a továbbtanulásra. A fogalmazást írókkal együtt vizsgázik szülő, tanár és az egész iskolarendszer. Vajon hasznosítható ismereteket kaptak-e az eltelt tizenkét év során, amelyek segítségével könnyedén veszik a felnőttlét kihívásait, vagy csupán fölösleges adatok kezelhetetlen sokaságát töltötték a fejükbe? Abban soha nem volt vita, hogy az érettségi az egész társadalmat érintő közügy. Emlekedettebb szemléletű korszakokban ezért gyökeres átalakítás elképzelhetetlen a diákok, a tanárok és a szülők beavatása, véleményük figyelembevétele nélkül. Még a kádári diktatúra posványában, ahol – Cseh Tamástól tudjuk – az Arany Híd vendéglő ajtaján is az oktatási reform szükségességéről szüremlett ki a politikus nóta, sem volt esélye egy bizonytalan kimenetelű, előkészítetlen, ám annál mélyrehatóbb átalakításnak. Inkább hagyták romlani a színvonalat, csökkenni az érettségi presztízsét, és eltolták a politikai elitbe kerülő kegyeltek kiválasztásának felelősségét a felvételiztető egyetemek, főiskolák felé.
Ma már semmi nem elképzelhetetlen. Nagyon úgy tűnik, az érettségijüket ma kezdő diákok az utolsók, akik jól-rosszul, de fel tudtak készülni arra, ami vár rájuk az elkövetkező napokban. Egy évvel fiatalabb társaik életében viszont csak a változás a biztos. Magyar Bálint miniszter, akit sem a tárcája, sem a százmilliós villája körüli botrányok nem tudtak kibillenteni székéből, jövőre bemutatót tart abból, hogyan lehet a jobb utáni sóvárgást a legkontárabb módon rossz irányba terelni. Nem kell hozzá más, csak egy leporolt, közel tízéves tervezet, amit – ki tudja, miért – a polgári kormány sem eresztett le az iratmegsemmisítő torkán. Ez a kétszintű érettségi terve, ami eltörli a felvételit a felsőoktatásban, egyúttal átalakítja a matúra hagyományos rendjét. A tervet a mérsékeltebb kritikusok elvetélt látomásnak, kiherélt reformkísérletnek tartják, a radikálisabbak a kasztrendszer honosításaként, erkölcsi-pedagógiai bűntettként értékelik. Szívesen belebonyolódnék a részletekbe, ám amikor érdeklődtem néhány középiskolai tanárnál, olyan bizonytalanság tárult elém, hogy feladtam. A tárca tartott már valamiféle utólagos felkészítést, ennek hatékonysága jól lemérhető abból a történetből, amit az egyik résztvevő élt át. Jólinformáltsága következtében tudta, hogy gyermekének, aki 2006-ban érettségizik, az idén ki kell választania, mely tárgyakból akar emelt szinten vizsgázni. Felkereste hát fia iskoláját, ám a kollégák úgy néztek rá, mint egy újonnan felfedezett népcsoport a Sulinetre. Mellesleg a jövőre érettségizőknek már tavaly választani kellett volna. Mindez egyebek mellett új tankönyveket, feladatlapokat, továbbképzett tanárokat, más órarendet feltételez, amiből semmi nincs az iskolákban. Nem csoda, hogy az intézményvezetők és tanárok 62 százaléka elutasítja a kétszintű érettségit.
Annak visszásságát, hogy a liberális oktatáspolitika nem a képzést reformálja meg, hanem előbb a vizsgáztatás rendjét módosítja, egy Mekk Elek-mesével érzékeltette a továbbképzések egyik résztvevője. Disznóólat épít a „mester”, de a tetővel kezdi, amit a malacoknak kell tartani a fal elkészültéig, ám alapok nélkül végül az egész összedől. A mesebeli történet kacagtató. Ám az idén sikeresen érettségizők annak örülhetnek, hogy az ő életükkel még nem tudott viccelődni az oktatáspolitika Mekk Elekje.