Három történet magyarokról

Keddre virradólag, hajnali négykor mogorva kalauz keltette fel Lőkösházán az Ister nemzetközi gyorsvonat másodosztályú fülkéjének utasait. Egyiküknek, a román állampolgárságú Gábos Dezsőnek Békéscsabáig volt jegye, és a kalauznál arról érdeklődött udvariasan, hol és hogyan válhatná meg a magyarigazolványára járó kilencvenszázalékos kedvezménnyel a jegyet a Csabától Budapestig tartó szakaszra. A paprikás konduktor megalázó, kioktató módon válaszolt: – A magyarigazolványt Orbán Viktor adta, kérdezze meg tőle! És maga ezzel a vonattal nem fog továbbmenni, azt garantálom, ameddig én vagyok a kalauz – fejezte be.
Miután a fülke utasai felocsúdtak a döbbenettől, egyikük megpróbált utánaérdeklődni a dolgoknak. Kiderült, hogy valóban van egy MÁV-rendelkezés, amely szerint ha az utas nem szakítja meg az utat (magyarán azzal a vonattal megy tovább, amelyikkel az országba érkezett), nem vásárolhat kedvezményes belföldi jegyet, mert nemzetközinek minősül az utazása a belföldi szakaszon is. Ennek értelmében a hetvenhárom éves fehéregyházi nyugdíjas tanárnak négy és fél ezer forintot kellett volna fizetnie a pótdíjjal együtt a Békéscsaba–Budapest szakaszra. Az erdélyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke a Budapest Kongresszusi Központba igyekezett a Magyarok VI. világkongresszusára, és nem érte volna el a megnyitót, ha leszállítják a vonatról. A hetveneurónyi havi nyugdíjú pedagógus addig háromezer forintnak megfelelő lejért váltott jegyet, és nem volt honnan kifizesse a pótdíjat – a román határon előírt ötszáz eurós összeggel sem rendelkezett, mert közjegyző előtt igazolta, hogy hivatalos meghívásra megy az anyaországba.
A kalauz nyers és erőszakos fellépése után a megszeppent tanár elmondta: ő eddig azzal az érzéssel jött Magyarországra, mintha hazajönne, és jólesne, ha emberszámba vennék őt is. Több évtizedes pályája során mindig emberségre és jóérzésre tanította a diákjait. Tiszteli a törvényt és a szabályokat, ezért természetesen leszáll a vonatról, de mindezt tudomására lehetett volna hozni udvariasan és civilizált módon is.
A fülke utasai úgy döntöttek, összeadják a pénzt, hogy az idős tanár ne késse le a konferencia megnyitóját. Megkeresték a kalauzt, hogy lehet-e bankkártyával fizetni, mert nem volt annyi készpénz náluk. A kalauz – hangsúlyozom, hogy nemzetközi vonaton – elmondta, sem a magyar bankkártyát, sem a valutát nem tudja hivatalosan elfogadni, de megérezve a pénzszagot, felajánlotta: saját zsebre, a banki árfolyamnál sokkal rosszabbul vált eurót, amiből rendezhetik a jegyet.
Vagy – tette hozzá – ha nem kérnek számlát, és „nem reklámozzák az ügyet”, megegyezhetnek a zsebbe csúsztatott kétezer forintban is. Az utasok az utóbbi megoldás mellett döntöttek, így Gábos Dezső nyugdíjas, aki egész életében ingyen gondozta nemzeti költőnk fehéregyházi síremlékét, időben megérkezhetett az anyaország fővárosába. Egy illúzióval szegényebben, de egy emberi gesztussal gazdagabban.
Az erdélyi magyartanár példája nem egyedi, a megalázásnak sokféle válfaja ismeretes a román–magyar határon. Aki román rendszámú autóbusszal próbál hazajönni, érdekes megfigyeléseket végezhet a határátlépés idején. Az uniós határhoz közeledve ugyanis vastag euróköteget lobogtatva elindul a sofőr segédje, és az igénylőknek kioszt fejenként öt darab százas bankót. Május elsejétől ugyanis Magyarország uniós országnak számít, így Románia saját állampolgáraitól napi száz eurót követel a kinti tartózkodás minden napjára (minimum öt napra). A félévnyi átlagfizetésnek megfelelő összeget azonban kevesen tudják előteremteni, ezért a sofőrtől kölcsönzik pár percre, míg bemutatják a határőröknek. A tíz-húsz euróba kerülő szolgáltatás nagy kockázatot jelent az utazási vállalatnak is, mert ha más problémák miatt az utast leszállítják a járműről, akkor az eltűnhet a pénzzel. Más gond pedig akadhat bőven: mindkét ország határőrei egyre szigorúbban ellenőrzik a román–magyar vízummentességi megállapodás szerinti tartózkodást – a nevében könnyebbséget ígérő rendelkezés ugyanis jelentősen megnehezítette az anyaországba gyakran és nem mindig turistaként utazó román állampolgárok életét. Míg korábban elég volt harmincnaponként néhány órára átlépni a határt, ma már félévenként csak összesen kilencven napot lehetnek nálunk. Ez azt jelenti, hogy a feketemunkásoknak – és a más okból tartósan Magyarországon tartózkodóknak – háromhavonta el kell hagyniuk az országot egy negyed évre, és a számítógépes nyilvántartási rendszer miatt óriási a lebukásveszély.
A román oldalon egy rendkívül megalázó procedúraban leszállítják az összes utast, és három csoportba sorolják őket. A két népes tábor a kevés pénzzel rendelkezőké (ők vissza sem kapják az útlevelüket addig, amíg a csomagjaikat le nem veszik a járműről) és azoké, akiknek feltűnően sok pecsét van az útlevelükben. A harmadik (szerény létszámú) társaság a magyar állampolgárok, idősek és jól öltözöttek tábora, akikről nem feltételezik a külföldi feketemunkát. Aki átjut a román szűrőn, annak még hátravan a magyar útlevélkezelés, ahol szintén számítógép számolja ki az anyaországban töltött napokat. A megváltozott körülmények miatt a magyar– magyar kapcsolattartás igen megnehezült, az anyaországba jövő erdélyi magyarok száma drámaian csökken.
A másik torokszorító történet főszereplőjével Székelyudvarhelyen találkoztam.
A történelmi családfával rendelkező Komoróczy Teréz a Ceausescu-diktatúra alatt, nyolcvanegy évesen (!) disszidált Romániából, hogy Magyarországra menekült unokája ne legyen egyedül. Emiatt megkérdezése nélkül megfosztották román állampolgárságától csakúgy, mint a magyartól a trianoni döntés után. A rendkívül energikus nyugdíjas néni a kilencvenes években visszatelepült Erdélybe, de mivel megtartotta magyar állampolgárságát is, a legutóbbi parlamenti választások idején, kilencvenöt évesen kiutazott Debrecenbe, hogy szavazatával erősítse a jobboldalt. A napi politikával ma is tisztában van, kívülről fújja az Orbán család összes gyerekének nevét, és a legjobban az idegesíti, ha Lendvai Ildikót látja a tévében.
Teréz néni ma is két emberre főz-mos, és arra készül, hogy két év múlva, immár kilencvennyolc évesen újra kimenjen voksolni a jobboldalra.
A harmadik történet egy politikusról szól. Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke a csíksomlyói búcsú után örömmel elfogadta a székelyudvarhelyi RMDSZ meghívását, és részt vett egy helyi kampányrendezvényen. Előtte egy héttel Orbán Viktor, a Fidesz elnöke ugyanott felavatta az Emlékezés parkját, és nyíltan kiállt a függetlenként induló korábbi polgármester, Szász Jenő mellett. Nem hinném, hogy Dávid Ibolya ne hallott volna arról, hogy az RMDSZ egyre inkább balra tolódik, és vezetői súlyosan elmarasztaló kijelentéseket tesznek a magyar jobboldalról. De ha mégsem, akkor is több mint hiba belemenni egy rosszul felmért helyzetbe, és végigülni a roppant kínos, tévé által is közvetített kampánygyűlést, amely végén az RMDSZ polgármesterjelöltjével felszelték a Magyarország harmincnapos uniós csatlakozását ünneplő születésnapi tortát.
Érdekes, hogy az elnök asszony négy éve még Szász Jenő meghívásának tett eleget a kampány idején, pedig akkor is volt RMDSZ-es polgármesterjelölt a városban.
Dávid Ibolya szerint ő (és a pártja) nem változik, mindig sziklaszilárdan állnak ugyanazon elvrendszer és politikai tábor mellett. A székelyudvarhelyi példa nem ezt bizonyítja.