Marianna

A hirdetést nem ő adta fel, hanem valamelyik barátja a tudtán kívül. Az angol Nők Lapjában. „Magyar kislány nyelvgyakorlás céljából angliai munkát keres.” Amikor levelet kapott Kentből, hogy a Lady szívesen látná a kastélyában, társalkodónőként alkalmazná, hogy Bartókról és Kodályról beszélgessenek, mert a Lady ért a zenéhez, és szereti a muzsika két világhírű magyar mesterét, először azt hitte, ugratják. Lady Kenneth Clark, a művészettörténész özvegye várja őt kenti kastélyában. Legyen francia vízuma, mert látogatást tesznek a kontinensen lévő birtokon is. A londoni Királyi Yacht Club bejáratánál azzal fogadta az ajtónálló, aki aranysujtásos tábornoki egyenruhát viselt, hogy a Lady már várja a szalonban a reggelivel. – Így? – kérdezte Marianna zavartan. – Így, ahogy vagyok? Porosan, hátizsákosan, farmerosan? – Ha méltóztatnék – válaszolta rezzenéstelen arccal a fregatt főhadnagy, és kitárta a belső ajtót.
Marianna érdekes lány, megmászta „Ndzsáró istenség kicsi púpját”, a szuahélik örökké dühös hideg istenének hegyét, az ötezer-nyolcszáz méter magas Kilimandzsárót. Évek óta a január második felét és a február elejét Indiában, Rádzsasztánban tölti, az Abu hegyen, egy kolostorban vagy inkább meditációs központban, pálmák és tamarindusfák alatt, mert amikor éppen nem leendő topmenedzserek vizsgadolgozatait javítja, akkor tanít, mert a Királyi-jóga mestere. Egyszer régen elindultak a barátjával Csehszlovákiába, a Magas-Tátrába. Átkeltek a határon, hegyeken-völgyeken autóztak, amikor valahol azt kérte a fiú, nézze meg a térképen, merre esik Poprád. Marianna elővette a kesztyűtartóból a térképet, egy darabig forgatta, majd a srácra meredt. Nem is tudtam, mondta elhűlve, hogy ilyen közel van Poprád a Csepel-szigethez. „Ma is előttem van a fiú arca – meséli nevetve –, a kétségbeesett, lesújtó pillantása.” Marianna Budapest térképét nézte, és a Poprád utcát találta meg.
A Lady valóban várta a reggelivel. Kedves volt, közvetlen, Bartókról és Kodályról többet tudott, mint amennyit Marianna valaha tudni fog. A teát már a kenti kastélyban költötték el. Szép, nagy, öreg kastély. Marianna nem az alagsorban a személyzettel, hanem az ebédlőben a Lady jobbján étkezett. Éjszakánként kicsit félt. Hatalmas, értékekkel teli, zsúfolt kastély, festmények, kínai porcelán, súlyos, drága függönyök, és semmit nem zárnak, mindenütt nyitott ajtók és ablakok. Az ő szobája valahol az emeleten volt, távol a Ladyétől. Az ablaka előtt ősöreg szil terebélyesedett. Ezen a nagy fán akár bemászhatnak a szobámba is, aggodalmaskodott, és a papája tanácsa szerint egy székkel s a ráhelyezett bőrönddel belülről eltorlaszolta az ajtót. Egy éjszaka a Lady rádiót hallgatott az ágyban, elszunnyadt, ám valamivel később kétségbeesett – Lady! Lady! – kiabálásra riadt. Ah, gondolta, a magyar kislány, és nyomban felkerekedett. Ahogy a kilincs megnyikordult, Marianna ijedtében kővé vált. Az ajtó nem engedett, de a Lady sem hagyta magát, így a szék és a bőrönd nagy robajjal felborult. Marianna rémülten a fejére húzta a takarót, a Lady pedig – látva, hogy semmi baj – visszavonult. Csak másnap, a reggelizőasztalnál kérdezte meg tapintatosan, hogy vajon mire szolgál az ajtó elé épített barikád.
Ha megérkezik Indiából, vagy mielőtt elindul, Marianna el szokott látogatni hozzánk. Beszélgetünk a konyhában, borzasztó teákat iszunk, gyümölcsöket, hal- és lábszagú, erős sajtokat majszolunk, lehetetlen magvakból sikerített, meglepően jó süteményeket falunk, mert Marianna nemhogy húst, de halat vagy tojást sem eszik. Tiszteli az életet. Hisz a lélekvándorlásban. Nem hiszi, hogy alacsonyabb rendű létformákba is átvándorolna emberi lelkünk, de erős hittel hiszi azt, hogy újra és újra emberi testben születünk újjá, hogy a ciklikus világmindenségben újra és újra lehetőséget kapunk önmagunk megismerésére, fejlesztésére, az elérhetetlen tökéletesség megközelítésére. Jó vele beszélgetni. Jó vele lenni. Élvezem a társaságát. És bár nem hiszem a világot úgy, ahogyan ő hiszi, kisebbik lányom keresztanyja mindig megnyugtatóan hat rám. Szeretnék a bizonyosság birtokában lenni, az ő bizonyosságáéban. Úgy érzem, olykor teszek is ezért, aztán mégis mindig másként alakul, újra és újra alulmaradok a gyöngeségeimmel való küzdelmemben. De Marianna soha nem térít.
A Lady bogaras volt, művelt, érdeklődő és jó szándékú – Marianna sokat tanult tőle Bartókról, Kodályról és Yehudi Menuhinről, aki a Lady barátja volt. Marianna gyorsan megismerte az egész családot. A Lady húga valaha gyönyörű nő volt, még sokáig dekoratív, finom szépség, aki már délelőtt pityókásan száguldozott a kétszemélyes sportkocsijával. Akkor kapott rá az italra, mesélte Mariannának egy esős délután a könyvtárszobában, amikor a szépsége hervadni kezdett, és ráeszmélt, hogy a férfiak már inkább a pénzéért szeretik. A franciaországi kastélyban Marianna egyszer megkérdezte, hogy a konyhában lógó Rembrandt-karcok vajon eredetik-e. „Hogyan? Mi? – értetlenkedett a Lady. – Hát mik lennének?” Marianna nemigen tudott újat mondani a Ladynek Bartókról és Kodályról, így hát inkább a költészetről beszélgettek. Marianna elmesélte, hogy nemcsak remek zeneszerzőink, de kitűnő költőink is vannak. Adyt, Radnótit és József Attilát szavalt, s az idős asszony őszintén lelkesedett. Miután Marianna hazatért, levélben tartották a kapcsolatot, és Marianna küldött a Ladynek két angol nyelvű verseskötetet. Néhány év múlva, amikor a Lady meghalt, a fia megírta, hogy édesanyja az ágyban fekve szenderedett el. A József Attila-kötet volt a kezében.