Mert megteheti

Míg a szocialista párt forrong – programcsírákon rágódik, újfent nekirugaszkodva az MSZP és a baloldaliság viszonya mibenléte tisztázásának –, a Medgyessy–Draskovics–Kuncze-kormány a miniszterelnök távollététől cseppet sem zavartatva dolgozik. E heti ülésén a kabinet mintha Medgyessy Péter emlékezetes soproni gesztusát tartalommal megtöltve a vezető kormánypárt békétlenjeinek intett volna be. Amellett ugyanis, hogy szerdai döntésével igencsak szűk marokkal hajlandó hozzátenni – ráadásul utólag – a közalkalmazottak inflációt is kétségesen követő béremeléséhez, félreérthetetlenül jelezte: nem érdeklik az ellenzék és most már az MSZP soraiból felhangzó sikolyok, rohamtempóban értékesíti a maradék privatizálható állami vagyont. Ezzel természetesen a költségvetés irdatlan lyukait igyekszik tömködni, egyszersmind ismét a baloldalit hanyagolva a kormányt uraló neoliberális irányzat dogmáival összhangban cselekszik – az úgynevezett SZDSZ határtalan örömére.
Felvetődik a kérdés: miért tesz úgy a kormányfő, mintha nem venne tudomást az őt magas tisztségébe jelölő párt bírálatait mind hangosabban megfogalmazó csoportjairól, köztük a hivatásos politikusokat is felvonultató, már a Fidesztől a bankárkormány terminológiát is átvevő társadalompolitikai tagozatról? Miért nem mondott le a választási vereség után sok szocialistánál a biztosítékot kiverő nyaralásáról? A válasz egyszerű: nemcsak azért, mert – ahogy ő mondaná – megérdemli, hanem mert meg is teheti. Megteheti mondjuk, hogy pimasz nemtörődömséggel elszalasztja a találkozót Powell-lel és Solanával, előtte meg nem teszi tiszteletét a többek között magyar segítséggel újjáépített mostari híd átadásán, miközben hatalmi játszmákra (rapid titkosszolgálati fejcserék) azért áldoz a pihenés édes óráiból. Nem kell Machiavellinek lennie annak felismeréséhez, hogy a szocialisták bajosan képesek őt megbuktatni. A hajszálvékony parlamenti többség még növeli is a mozgásterét: konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal gyakorlatilag csak az ellenzék közreműködése esetén puccsolható meg, néhány elkötelezett embere pedig mindig marad a frakcióban. Ráadásul az új kormányfőről nem elég a párton belüli érdekcsoportoknak megállapodni, a koalíciós partner támogatása is szükséges. Az adócsökkentés ügyében menetrendszerűen hangoskodó „SZDSZ” értelmiségi holdudvara főként mentálhigiénés okból szabadulna ugyan Medgyessytől, de ezt a társaságot a „pragmatikus” Kuncze éppúgy megveti, mint a kormányfő. Hatalmi pozíciójához a kis párt foggal-körömmel ragaszkodik, miközben a szövetségeséhez méltó közpénzkezelési gyakorlata miatt (Demszky botrányai, kakaóbiztos számítógépek) könnyen zsarolható.
A miniszterelnököt a koalícióban két oldalról éri radikális támadás; mindkettő egyszerre követel személyi változásokat és a kormány eddigi politikájának gyökeres felülvizsgálatát. A szabad demokraták félperifériája (Bauer Tamás és mások) a nemzeti közép, jóléti rendszerváltás jelszavakkal jellemezhető politika bukására Bokros Lajossal, míg az identitását zavartan kereső, az elveszett szavazóbázist szólongató, lázadó MSZP-szárny (Tabajdi Csaba, Hegyi Gyula, Gazsó Ferenc stb.) épp ellenkezőleg, a piacosítást, a tőkét kordában tartó klasszikus baloldali recepttel válaszolna. A kettő szintézise kizárható. Medgyessy Péternek tőlük egyelőre tehát nem kell tartania. A Kovács László októberben megüresedő pártelnöki székére pályázó ambíciók, képességek ismeretében az MSZP jövendő vezetőjétől sem.