A program tematikája jól érzékelteti, hogy a szegedi papucs nem egyetlen szakterület kérdése. A néprajz, a hagyománykutatás, a viselettörténet és a kortárs design különböző nézőpontjai találkoznak benne, hogy minél közelebb kerüljenek az érdeklődők ahhoz, miként válhat egy örökölt kulturális érték a jelen és a jövő számára is értelmezhető örökséggé. A szervezők különkiemelték, hogy a szegedi papucs megmentésében és továbbörökítésében meghatározó szerepet vállal Attalai Zita iparművész, cipőszobrász-designer, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) levelező tagja, Szögi Csaba táncművész, az MMA köztestületi tagja, valamint Harangozó Imre néprajzkutató, az MMA rendes tagja.
Több évszázados hagyomány, fogyatkozó mesterség
A szegedi papucs készítésének hagyományai a török korig nyúlnak vissza. A lábbeli előállításának egyik jellegzetes technikáját a törököktől vették át a helyi mesterek: a felsőrészt és a talpat a visszáján varrták össze, majd kifordították. A mesterség később sajátos szegedi karaktert kapott, a papucs pedig a városi és a paraszti viselet meghatározó darabjává vált.
A hagyományos lábbeli egyik legismertebb sajátossága, hogy nem készült külön jobb és bal lábra, ami párhuzamot mutat a híres torockói női rámás csizmákkal.
A viselőnek kellett kitaposnia a papucsot, ezért a mondás szerint a szegedi papucsnak nincs párja. A bársonyból készült felsőrészt gyakran a Szeged környéki mezők virágai, pipacsok, búzavirágok, imolák, gyöngyvirágok és búzakalászok díszítették. A hímzés nem pusztán dekoráció volt: a mesterek saját mintakincse alapján az egyes műhelyek munkái is megkülönböztethetők voltak.
A két világháború között még negyven-ötven papucskészítő dolgozott Szegeden.
A munkafolyamat több, egymásra épülő szaktudást igényelt: külön mesterség volt a felsőrész és az alsórész elkészítése, a bársony hímzését pedig jellemzően a papucskészítők feleségei vagy hímzőnők végezték. A tömegtermelés térnyerése és a viseleti szokások átalakulása azonban fokozatosan visszaszorította a kézműves lábbeli iránti igényt.
