Kiveszőben lévő hungarikum

A szegedi papucsnak nincsen párja – tartja a mondás a Tisza-parti városban. De hogy valójában mire gondoltak a helyiek ezzel a kijelentéssel, miként lett egy szabónak készülő esztergályosból Guinness-rekorder papucskészítő és mire jó a rádli, arról Sallay Tibor tárgykészítő népi iparművész mesélt lapunknak Röszkén található műhelyében.

Szegedi Kézművesek 20220630 Szeged Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– Mekkora ezekre a kereslet manapság?

– Kereslet van, csak szakember nincs, aki csinálja. Az az inas például, aki korábban mellettem dolgozott, kiment külföldre, ahol cipészt kerestek, és ugyan nem volt papírja, de mivel ügyes volt, ezért azóta is ebben a szakmában dolgozik. A fiam is dolgozott velem egy ideig, de ő is abbahagyta, és oktatás sincs már.

Fotó: Bach Máté

– Az autentikus szegedi papucs készítését hogyan sajátította el?

– Szegeden működött egy látványműhely, amit a város és a Rátkai Sándor Alapítvány közösen működtetett, de nem volt, aki tovább vigye ezt a szakmát. Ezért tizennégy évvel ezelőtt felkértek arra, hogy folytassam a szegedi papucskészítés hagyományát, mert Rátkai Sándor, az utolsó itteni papucskészítő akkor már kilencvenéves elmúlt. Én is tőle tanultam a több száz éves technikát. Sajnos ma már az autentikus szegedi papucskészítéssel rajtam kívül senki nem foglalkozik, pedig Rátkai Sándor három személyt is kitanított, akik oklevelet is kaptak.

– Hogyan készült régen egy szegedi papucs?

– Külön-külön szakma a felsőrész- és az alsórészkészítés, sőt a hímzés is. A két világháború között negyven-ötven papucskészítő dolgozott Szegeden, a hímzést általában az ő feleségeik csinálták vagy a hímzőnők. A varrott és kifordított papucs technológiáját egyébként a törököktől vették át elődeink, bár ez nálunk ismert volt, hiszen a csizmákat is így készítették. Ez azt jelenti, hogy a visszáján varrták rá a talpat úgy, mint egy zakónak az ujját, majd kifordították. Ez viszont eléggé próbára tette a felsőrészt és a készítőt is, aki csinálta, mert ez egy kemény munka volt. A dédmamám – akinek nagyon erős keze volt – is ezt csinálta, mert a férje elhunyt az első világháborúban, és ő folytatta a családban ezt a szakmát.

– Ön milyen technikával dolgozik?

– A hímzést először fel kell rajzolni a bársonyra, de ehhez is nagyon kevesen értenek. Az a hölgy, akivel korábban dolgoztunk, sajnos meghalt, és azóta sem találtunk senki mást, ezért csináltattunk bélyegzőket, és azokkal temperálva rányomjuk a rajzot. Ezután elvisszük a hímzőnek, majd a feleségem, Zsuzsa elkészíti a felsőrészt, bebéleli, összevarrja, kiszabja hozzá a sarokbevonót, én pedig összeállítom. Az általam készített papucsoknak fasarka van, mert így autentikus és könnyebb is a lábbeli. Mivel a sarokkészítésre sem találtam már embert, ezért vettem egy szalagfűrészt, és ezt is én készítem. Amikor összeállt a felsőrész, beleteszem a kaplit, vagyis az orrmerevítőt, majd a szármerevítőt, végül felhúzom a kaptafára, ahol rákerül a talp és a sarok. Így áll össze egy papucs öt-hat óra alatt.

– Milyen mintákat hímeznek a papucsokra?

– A szegedi papucs főmotívuma a pipacs, és köré kerülnek a Szeged környéki mezei virágok, mint az imola, a búzavirág, a gyöngyvirág és a búzakalász. De korábban minden papucsosnak volt saját mintája, és azt használta, így lehetett megkülönböztetni őket. Mi két-három mintával dolgozunk, de együttműködünk egy iparművésszel is, aki pántos papucsokat kért, a feleségem javaslatára pedig egy bojt is került a pántokra, sőt a sarokbevonóikat is meghímeztettük.

– Milyen színű papucsok közül lehet választani?

– Tulajdonképpen bármilyet, mert ha nincs olyan színű anyag, amit a vevő kér, akkor a feleségem megfesti.

Fotó: Bach Máté

– Milyen szerszámokat használ egy papucs elkészítéséhez?

– Amikor az alapmintát megcsinálom, a papíron a rádlival nyomom át a vágásokat. Ez a szerszám kinézetre a derelye- vagy a pizzavágóhoz hasonlít. Amikor nedves a talp széle, akkor végig gurítom az öltésnyomót, így egyformán tudom átszúrni. Ezeken kívül szükségem van még természetesen fonalra és két olyan tűre, amin kisebb a lyuk, mint a fonal vastagsága azért, hogy feszes legyen. Használok még varróárat, cipészkést, suszterkalapácsot, harapófogót, cvikkolófogót és fafütyülőt is. Utóbbival simítom a papucs talpát. Fontos, hogy vassal nem szabad hozzáérni a cserzett bőrhöz, mert befeketedik, ezért rézszerszámokat használok.

– Kik azok, akik manapság szegedi papucsot vásárolnak?

– Korábban Sebestyén Mártának készítettünk papucsot, de a néptáncosok és a menyasszonyok is előszeretettel vásárolnak nálunk, illetve vannak olyanok is, akik utcán hordják, például a külföldön élő magyarok. Ezeket a papucsokat egyébként nyugodtan lehet minden nap viselni, mivel csak jó minőségű bőrt és pamutbársonyt használunk.

– A minőséget a szakma is díjazza, hiszen a közelmúltban egy elismerést kaptak az ön által készített papucsok. Mi volt ez?

– A tárgykészítő népi iparművész címet az nyerheti el, aki három egymást követő évben megfelel a Hagyományok Háza munkatársaiból álló szakmai zsűri által támasztott követelményrendszernek.

– A mondás szerint a szegedi papucsnak nincsen párja. A helyiek azonban nem csak a lábbeli minőségére utaltak ezzel.

– A Szegedi papucsnak azért nem volt párja, mert nem volt jobbos és balos része. Ez azért volt, mert korábban nem létezett olyan gép, amivel meg tudták volna csinálni mindkét lábra a kaptafát. A csizmák is „egylábasak” voltak, ezért adták oda őket az urak a szolgáknak, hogy tapossák ki. Kétlábas cipőket csak a XX. század elején kezdtek el gyártani. A papucsot a viselője tehát addig csak úgy tudta betörni, hogy mindig ugyanazt húzta a jobb és ugyanazt a bal lábára. Most viszont már el sem kell jönniük hozzánk a vevőknek, mert egy útmutató segítségével saját maguk is le tudják mérni a lábukat, az adatokat elküldik nekünk e-mailen, mi pedig elkészítjük nekik a kívánt papucsot. Ez annyira jól működik, hogy eddig csak egyszer lett kicsi a megrendelőre a papucs. Egyszer viszont ennek az ellenkezője is előfordult, bár 2000-ben szándékosan készítettünk nagyobb méretet. A kézzel varrott és hímzett, kifordított egylábas 198-as méretű papuccsal egyébként bekerültünk a Guinness-rekordok könyvébe is. A gigantikus lábbelit azóta a szegedi Móra Ferenc Múzeumban tekinthetik meg a látogatók.

Fehér, kék és piros

A szegedi papucs különleges nemzeti értékünk, tehát hungarikum. A helyiek annyira kedvelték ezt a fajta lábbelit, hogy a nagymamák már a kislány unokáiknak is vásároltak szegedi papucsot a piacon, a fiatal lányok főként fehéret vagy kéket viseltek, a menyasszonyok a mai napig piros papucsban járják a menyecsketáncot, az idősödő asszonyok pedig egyre sötétebb színű papucsot hordtak. Emellett a szegedi dóm, vagyis a Fogadalmi templom központi freskóján látható Szűz Mária is szegedi papucsot visel. A kézzel készült lábbeliket olyan ismert mesterek alkották meg az 1920-as években mint Nagy Mátyás, Ótott János, Ménösi Lajos és Tuksa Gyula, később Jávor Péter, Kriska Péter, Baranyai István, Karácsonyi János, Bárkányi István. A legismertebb talán mégis az 1914-ben Szegeden született Rátkai Sándor, a Népművészet Mestere volt. A több száz éves eredeti gyártási technológia megőrzésére 2003-ban létrejött a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány a fiatalok kitaníttatása és a kulturális örökség védelme céljából, 2004-ben pedig a szegedi papucsot le is védették. 

Borítókép: Sallay Tibor szegedi papucskészítő (Fotó: Bach Máté)