Andris harmincöt éves, Patrícia huszonkilenc. Családjuk nincs, Andris árva, Patrícia nem ismeri a szüleit. Gyermeket nem terveznek, csak arra vágynak, hogy végre együtt önállóan élhessenek. Ők ketten a dunakeszi Értelmi Fogyatékosok Rehabilitációs Intézetének (ÉFRI) legjobb képességű lakói. Mindketten dolgoznak, jelenleg még bejárnak a közeli lakóotthonból az intézetbe, de alig várják, hogy átkerüljenek a kinti munkahelyre. Andris azt mondja, róla tudják, hogy jól osztja be a pénzt, nem kerülhet olyan helyzetbe, mint több sorstársa, akiket kint gyorsan megszabadítottak a tőkéjüktől. Azt azonban fontosnak tartja, hogy a pénzét ő kezelhesse, ne kelljen mindig kérnie a számlájáról, ha valamit venni szeretnének.
Az ifjú pár akkor kerülhet új, önálló otthonba, ha az intézet pályázata sikeres lesz, és kapnak pénzt lakásvásárlásra. Hogy indulásuk, beilleszkedésük zökkenőmentes lehet-e, abban persze nagy felelőssége van a környezetnek, az „épek” világának, amely ugyanúgy számtalan problémával, hibával és lelki teherrel küszködik, mint az értelmi fogyatékosok. „Ezek az emberek nagyon érzékenyek, megérzik, ha lekezelik őket, és a sérelmeket hosszú időre megjegyzik – mondja Kelemen Mária, az ÉFRI igazgatónője. – Ugyanakkor felnőttek lévén a sorsukról maguk döntenek (kivéve azon keveseket, akiknek van kirendelt gondnokuk), visszatartani őket, ha menni akarnak, nem lehet. Most is épp kiköltözni készül egy fiatalember, élettársat talált a városban. Az ő sorsát egy időre még követi az intézet, ha bajba kerül, még visszatérhet.”
Az intézet szakmai életének egyik legnagyobb sikertörténete azé a családé, amelyik ma egy Pest megyei faluban él a közösség megbecsült tagjaként, okosan, szorgalmasan. Az igazgatónő azt mondja, ez tekinthető a rehabilitáció csúcsának. A történet 1990-ben kezdődött, amikor részben pályázaton nyert öszszegből és három lakójuk saját pénzéből, háromszázezer forintért vettek egy házat Dunakeszin. A ház egyik felébe két leánytestvér, a másikba egy fiú rendezkedett be. A leányok egyikéhez hamarosan odaköltözött a szintén az intézetben megismert barátja, összeházasodtak, született egy kislányuk. A házrészt hamarosan eladták, beköltöztek immáron négyen egy kis panellakásba, de nagy volt a rezsi, nem bírták, ezért azt is eladták. Így kerültek Úriba, ahol vásároltak egy romos parasztházat, és kemény munkával meg egy kis pénzzel felújították. „Hajnika nagyon jó kislány, köszönjük, hogy ilyennek nevelték” – olvasható a most tizenkét esztendős gyermek ellenőrzőjében. E két ember tehát szülőként is sikeres lett.
Ők négyen tehát, a két testvér, a férj és a kislány nem könnyen, de boldogulnak a nyugdíjukból és a szomszédoknál vállalt rendszeres alkalmi munkákból. Rendezetten, beosztással, környezetükkel harmóniában élnek. Középsúlyos értelmi fogyatékosok ilyen mértékű szocializációja igen ritka. Hisz a kinti létben döntések sorát kell felelősséggel meghozniuk, amire az intézeti életben próbálják meg felkészíteni őket.
Huszonnégy éves korukig maradhatnak az értelmi fogyatékosok az oktatási rendszerben. Többen élnek bentlakásos intézetben, akit pedig vállalni tud a családja, az bejár a speciális tantervű iskolákba, de működik, ha kell, családhoz megy az utazó tanári szolgálat. Ezekbe a tanintézményekbe kerülnek tehát azok a gyermekek, akik nem bírják a normál iskolai tempót, és akikről a tanulási képességet vizsgáló és rehabilitációs bizottság is kimondja a verdiktet. Változást hozott az értelmileg sérült emberek életében az oktatási törvény módosítása, amely eltörölte a képezhetetlenség fogalmát. Ez azt jelenti, magyarázza Kelemen Mária, hogy még a legsúlyosabb állapotú fogyatékosoknak is legalább heti öt óra foglalkozást kell biztosítani.
Az értelmi fogyatékosokat három csoportba sorolják: enyhe, tanulásban akadályozott, régi nevén debilis (50–69 közötti IQ-val); középsúlyos, értelmileg akadályozott (35–49 közötti IQ-val); végül a súlyosak, a 34-es IQ alattiak. A fejlődés, tudom meg, még a legsúlyosabb kategóriákban sem illúzió. Ha valaki figyeli, kitapasztalja, milyen ingerekre hogyan reagál a kommunikációra képtelennek látszó ember, segíteni, könnyíteni tud a helyzetén, örömet tud neki szerezni.
Bár a statisztikai adatok egyértelmű fejlődést jeleznek, hiszen 1990 és 2002 között a bentlakásos szociális intézmények száma megháromszorozódott, az ellátottak száma majd a duplájára nőtt, tízezer lakosra pedig a korábbi 38,6 helyett 67,1 férőhely jut, a fejlődés elsősorban az idős korú szellemi leépültek ápolásában mutatkozik meg. 1993-ban 28 000-en éltek időskorúak otthonában, 2002-ben több mint negyvenezren. A gyermek-fogyatékosotthonok lakóinak száma eközben csökkent, 4500-ról 2800-ra (a felnőtteké ugyan némi növekedést mutat, nyolcról tizenháromezerre), de a bentlakásos intézetek férőhelyeiért még mindig nagy a sorban állás.
Bent lakni nemcsak azt jelenti, hogy a család mentesül a fogyatékos családtag terhétől, hanem azt is, hogy biztosítják számára a munkavégzést, ezzel a rendszeres keresetet, valamint a folyamatos ellátás mellett a képesség- és személyiségfejlesztő foglalkozásokat. Dunakeszin, mely jó helyzetben lévő országos intézmény, mivel módszertani központként is működik, így közvetlenül a Szociális és Családügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozik, havi 26 400 forint a térítési díj, bár a lakók jövedelmének akár nyolcvan százalékát is elvonhatnák a költségekre. Az értelmileg sérült polgár több szociális ellátásban is részesülhet: rokkantjáradékban, rokkantnyugdíjban, saját jogon kapott emelt összegű családi pótlékban, és rendszeres keresete is lehet. A legjobb esetben havi nettó nyolcvan–kilencvenezer forint is érkezhet a számlájára. A lakókkal a munkaadók egyéni szerződéseket kötnek, s a dunakeszi intézet vezetője nem is panaszkodik. A környék cégei biztosítják a folyamatos munkát: csomagolást, rongyvágást, szőnyegszövés-előkészítést, kábelmentést.
A rehabilitációs intézeteknek az lenne a feladatuk, hogy öt, de legfeljebb nyolc év alatt megpróbálják felkészíteni a lakóikat az önálló életvitelre, szemben az ápoló-gondozó otthonokkal, melyek életre szóló lakhatást biztosítanak. A dunakeszi intézet nemcsak azért van szerencsés helyzetben, mert viszonylag magasabb költségvetéssel rendelkezik, mint a többségben lévő önkormányzati kezelésű intézmények, hanem azért is, mert eredetileg, még 1979-ben kimondottan értelmi fogyatékosok foglalkoztató módszertani intézetének építették. A körülményei, a hatalmas park, a négyemeletes épület, az újabban épült két lakásotthonnak helyet adó ház, a fejlesztőközpont, a tornaterem, az egészségügyi részleg, illetve a lakó- és foglalkoztatóhelyiségek világosak, jól felszereltek.
Rosszabb körülmények között él azonban az országban az értelmileg akadályozott intézetlakók többsége. A kastélyokból, kúriákból kialakított intézmények fenntartása és folyamatos felújítása költséges, és mert maga az épület alkalmatlan a funkcióra, a lakók sem érzik jól magukat benne. Sok önkormányzat arra is ösztönzi az intézetvezetőket, hogy a férőhelyeket száz százalékra feltöltsék, mert akkor lehet rentábilis a fenntartás. Már megjelentek e területen a magán- és egyházi intézmények, de ezekben a jobb körülményekért többet is kell fizetni: magasabb, esetleg havi kilencvenezer forintos gondozási díj mellett több millió forintos beugrót is.
A dunakeszi intézetben 132-en élnek, férfiak és nők vegyesen. Az átlagéletkor harminc év fölött van, a legidősebb lakó hatvanesztendős. A lakók negyvenöt százaléka huszonöt éve, tehát a kezdetek óta itt él. A régiekre már nem vonatkozik, hogy öt–nyolc évnyi rehabilitáció után meg kell próbálniuk a saját lábukra állni, ők maradhatnak, akár életük végéig. A megváltozott törvényi szabályozás az újonnan érkezőket érinti, csakhogy az a kérdés, mi történik, ha a felkészítés után sem tudnak kilépni a mentálisan retardált emberek az intézet védőfalai közül. Akkor, hallgatólagosan ugyan, de bentlakók maradnak továbbra is.
Keveseknek van esélyük arra, hogy visszakerüljenek a családjuhoz, vagy azért, mert csecsemőkoruk óta állami gondoskodásban élnek, vagy mert nincs, aki vállalni tudná őket. Kelemen Mária úgy emlékszik, a kilencvenes években elég sok lakójukat hazavitték. Ebben szerepet játszhatott egyrészt, hogy a szülők nyugdíjba mentek, másrészt nem jött rosszul a családi kaszszának a velük érkező szociális juttatás sem. Előfordult olyan eset is, hogy az enyhe fokú fogyatékos gyermek lett a család fenntartója, mert míg a többiek munkanélküliek voltak, az ő munkahelye megmaradt.
Az intézeti együttélés – amint azt Laci, az intézet egyik régi lakója is megerősíti – nem mindig problémamentes, bár, tudjuk meg, az értelmi fogyatékosok konfliktusai nem speciálisak, éppen olyanok, mint a kinti életben. Szerelmek szövődnek, a párok ilyenkor, ha a lehetőségek megengedik, összeköltöznek, kétszemélyes szobát kapnak. A gyermekvállalásról azonban igyekeznek lebeszélni őket. Az intézetek nincsenek kisgyermekek fogadására berendezkedve. A párokkal megpróbálják beláttatni, hogy a gyermek felnevelése felelősség, amit nem biztos, hogy ők vállalni tudnak. A párkapcsolatokat a szociális segítők, nővérek figyelemmel követik, szerencsére minden lakónak van a személyzet körében bizalmasa, akivel megosztja a gondjait.
A szabadság persze relatív, még akkor is, ha ezek az emberek nagyrészt önállóan dönthetnek saját sorsukról. Mindennapos a kimenő, csak a nagyon gyenge állapotúak hagyják el felügyelettel az intézményt. Sokan intézik egyedül a vásárlást, a fodrászt, a kozmetikust, a fogorvost. A lakóotthonokban élők a nagy heti bevásárlásukat és a hét végi főzést is maguk végzik. A kerítésen belül persze jóval nagyobb a biztonság. A tágas parkban sportpálya van, némi vetemény, újabban egy mozgásfejlesztő, pihenő, szabadidőpark, a négyemeletes épületben pedig hangulatos, jól felszerelt foglalkoztatószobák, amelyekben fejlesztő szakemberek – konduktor, gyógypedagógus, szociális munkás – figyelnek arra, hogy ne romoljon a mozgáskészség, tornásszanak az izmok, és működjön az agy. „Minden lakó számára négy-öt foglalkozás van egy héten – mondja az intézmény vezetője – kisebb nagyobb csoportokban. Az egészséges életvitel elősegítése és az állóképesség megtartása mellett figyelünk a kommunikáció fejlesztésére, mennyiségi ismeretekre, írásra, olvasásra tanítunk. Van számítógép- és zenetermünk is, melyek a készségek fejlesztését szolgálják. Egy csoportunk épp a soproni művészeti táborba készül.”
Segítőnek, tanárnak lenni ilyenfajta intézetben nem „csak” állás. Aki nem tudja elviselni, sőt viszonozni a fizikai kedvességeket is, hamar elmenekül. Aki nem tudja megfogni egy szellemi fogyatékos kezét, nem tud teljes meggyőződéssel mellé állni, nem tudja megsimogatni, amikor szükséges, annak bizony gyorsan új pályát kell választania. A sikerélmény itt mást jelent, mint a kinti nevelőmunkában. Egy-egy szellemi felvillanást, jól sikerült foglalkozást, az elnyert szeretetet. A csúcsa pedig a rehabilitáció, a társadalmi beilleszkedés. Ám ez valóban csak keveseknek adatik meg.
origo.hu
Orbán Viktor: Gazdasági öngyilkosság Ukrajna uniós csatlakozása
