Ezeréves álom

A történelem, a múlt nagy úr. Egy ideig úgy látszott, mégsem lehetetlenség eltörölni. Most, amikor majd Szent István napján a magyar állam létrejöttét ünnepeljük, egy olyan történelmi időszakra és tettre emlékezünk, amely meghatározta nemzeti létünk és kultúránk jellegét, s Istennek hála, formálja jelenünket is.
Szent István művén, egy lángelme alkotásán és álmán a pokol kapui sem bírtak erőt venni, túlélte Muhit, Mohácsot, Trianont, a XX. század lidércnyomásait, a szovjet megszállást, az idegen elnyomóval együttműködők cinikus és gátlástalan uralmát. Az ezeréves mű ismét a helyére került, Magyarország Európa szerves része lett.
A nemzet maga volt nagyobb és volt erősebb, de voltak a mostaninál szegényesebb és veszedelmesebb évei is; talán épp itt az idő, hogy feleszméljünk, s reményünk legyen jókedvre, bőségre, hoszszan tartó víg esztendőre. Első királyunk ugyanis nem balsorsra szánta a magyart, zseniális életműve megteremtette azt a lehetőséget, hogy az ország a kor legmodernebb eszméinek főáramában haladva emberhez méltó létkörülményeket biztosítson lakóinak. A kereszténység, amely mellett örökérvényű hitet tett, amikor fejére helyezték a Szent Koronát, nem csupán a lelkek épülését szolgálta, hanem hosszú távon egyik alapvető tényezője és szorgalmazója volt Európa létrejöttének, az antikvitás feléledésének, részt vett a tudományok őrzésében, a reneszánsz megalapozásában, a szabadság eszméjének térhódításában – természetesen a különböző korszakok jellege és mértéke szerint. A nagy király nagy felismerése: kereszténységünk nélkül nincs magyar állam, s mi jól tudjuk, nincs Európa sem.
Modern uralkodó volt a szó legnemesebb értelmében, szentségében a racionalitás is benne foglaltatik, ő tette a honfoglalás nagy kalandját befejezetté és örökérvényűvé. Amit elindított, az talán Mátyás király idején érkezett el zenitjére; hazánk akkor az európai kultúra legelső vonalába tartozott, országunk egy szinten állt a nagy nyugati államokkal. Természetesen értelmetlen visszasóvárognunk tűnt időket: nem váltunk birodalommá, de sok mindennel hozzájárultunk Európa és az emberiség fejlődéséhez. Sok mindentől megfosztattunk, és sok mindent adtunk, de a nemzet fönnmaradt. Tizenötmillió magyar él a világban.
Nagy királyunk nemcsak bölcs volt, de előítéletektől mentes, szabad szellemű uralkodó is. Fiához, Szent Imréhez intézett intelmei egy mély érzésű, nagylelkű emberre vallanak, ha a Szent Jobb olykor súlyos volt is, a lélek képes maradt a szárnyalásra. Korunkban, amikor a XX. század szörnyű jelenségei után oly sok mindent tudunk a hatalom átkozott természetéről, csodálattal kell arra gondolnunk, hogy az övé áldott hatalom volt, s nemcsak isteni, hanem emberi értelemben is. Áldása itt van rajtunk. Korszerűvé csiszolódott eszünkkel nehezen fogjuk fel, hogy ezer esztendővel ezelőtt élt egy ember, aki többet tudott nálunk talán a világról, talán a mindenségről is. Egy ember, aki álmodni mert, s volt ereje ahhoz, hogy történelmi távlatokban akár ezer esztendőre előrevetítse és megvalósítsa álmait.
Ez az álom most fontos momentumához ért. Nem csupán az a kérdés, mit várhatunk mi Európától, hanem az is, mit adhatunk Európának. A tét nemcsak a mi balsorsunk vagy bőségünk, hanem földrészünk, sőt a világ jövője. Fel kell idéznünk Szent István szellemét, lelkiségét: liberalizmusát, gyűlöletmentességét, hazaszeretetét, hitét, az „idegenek” iránti megbecsülését, humanizmusát. A legegyszerűbb szóval élve: jóságát. Mindebből okulniuk kell azoknak, akik netán úgy vélik, hogy a múltat végképp el kell törölni, s azoknak is, akik tisztelettel tekintenek a múltra, a sok szörnyűséget és sok szépséget, sok hitványságot és sok hűséget tartalmazó, eltörölhetetlen magyar történelemre.
Az elkövetkező esztendőkben kiderül: méltók vagyunk-e első szent királyunkhoz, s tovább tudjuk-e szőni álmát?