Súlylökés. Első nyomait illetően Mező Ferencre hagyatkozom. Szerinte az ókor valamennyi versenyzője közül a hatszoros olimpiai győztes birkózó, Milon tett szert a legnagyobb hírnévre. Ellenfeleit hatalmas súlyával a földre nyomva győzte le. Hanem egy alkalommal maga is elismerte, hogy mást illet a Héraklész név. Milon, aki nagyon büszke volt testi erejére, találkozott egy Titormosz nevű pásztoremberrel, és meg akarta tudni, mire képes. Titormosz váltig erősködött, hogy ő bizony egyáltalán nem tartozik az erős emberek közé. Aztán lement az Euenos folyó partjára, levetette ruháját, fogott egy nagy követ; először testéhez emelte, aztán elengedte, s ezt kétszer, háromszor megismételte. Ezután felemelte térdéig a követ, majd a vállára helyezte, s mintegy nyolc orgyia (egy orgyia = 1,78 méter) távolságra eldobta. A krotoni Milon alig tudta megmozdítani a követ…
Az athéni olimpia súlylökőversenye tisztelgés Milon, és egy Titormosz nevű pásztorember emléke előtt.
Visz a busz Olümpiába. A sötétben rám törnek az emlékek, „– ami innen elillant…”
Sok évvel ezelőtt Devecseri Gábor költőt vártuk a rádió Pagodájában. Az ókori versenyekről készült mesélni. Nyár volt, hétvége, fullasztó meleg. Akárcsak most görög földön. Devecseri jött, elmaradhatatlan, elnyűtt aktatáskájával, a rendező jelt adott, ő pedig beszélni kezdett: „Zeuszról azt tartja a mítosz, hogy az Olümposzt elhagyva Olümpiában küzdött a világuralomért, s az atyja felett aratott győzelem emlékére versenyjátékokat rendezett. E versenyeken Apollón, a költészet és a zene istene Hermészt futásban, Arészt, a hadistent ökölvívásban győzte le.” Kevesen tudtak Devecseri Gáborhoz hasonló szuggesztivitással mesélni a görög mitológiáról.
Homérosz Iliászának utolsó előtti énekében Achilleusz Patroklosz temetésén versenyjátékot rendezett. Gyönyörű szép, értékes díjakat tűzött ki a halott tiszteletére egymással vetélkedő hősöknek, akik a harc szünetében a szomorú alkalomtól békés, nagy igyekezetű sportolókká váltak. A leleményes Odüsszeusz a termetes Aiasszal birkózott. A díj egy tizenkét ökör árával felérő edény volt, a vesztesnek egy négy ökör értékű asszonyt állított Achilleusz a kőre. A vetélkedés döntetlenül végződött.
„Homérosz nem beszélt arról – mondta Devecseri –, hogy a díjat hogyan osztották meg, mert végeredményben egyik sem volt kettévágható. De én a leírásokból, mindkét hős természetét ismerve, fogadni mernék, hogy Odüsszeusz a nőt választotta.”
Amikor 1960-ban, majdnem ötvenévesen, „huszonöt esztendő elméleti ott tartózkodás után” a költő először kelt útra Hellászba, hogy ráismerjen a tájra, amely elszakíthatatlan volt az életétől, az Olimpiai Ligetben felkiáltott: Romok. / Nem ezt hordod-e te is? / Nyomok. / Nem ez kísért-e benned is? (…) S a versenyek olaja érdekel, ami innen elillant. Hányszor gondoltam arra, hogy megpróbálom szavakkal leírni az olümpiai napfelkeltét. Mert láttam, hogyan kel fel a nap Floridában, Washingtonban vagy Ausztrália partvidékén, aztán a Costa Braván, Ibizán, Olümpiában és a Balatonon. Mégis, az olümpiai napfelkelte érintett meg a legjobban. Mert mintha ezen a tájon minden napfelkeltével egy síron túli világ üzenne… Hogy érdemes küzdeni és fáradozni.
Megérkeztünk. És éppen kel fel a nap. A város szelíd dombok között fekszik, Élisz körzetében, egy mélyedésben. Az egész vidék termékeny, ahogy a látogató ma is megállapíthatja, amikor a Patraszból vezető úton, vagy még inkább a keletre fekvő, csupasz arkadiai hegyek hágóin át ideérkezik. Nyájas síkságok, kedves, zöld lombok. Hiányzik a görög honra oly jellemző szaggatott hegyvidék. És a Péneiosz és az Alpheiosz mellékfolyói sem száradnak ki nyáron.
Kr. e. 1000 körül vált a környék Zeusz isten kegyhelyévé. Zeusz otthona Görögország legmagasabb hegyén, az Olümposzon volt, így a főisten mint olümpiai Zeusz vonult be az emberek tudatába. Ezért az Érisznek és az Alpheiosz folyó környékének Olümpia a neve.
Olümpia egész történetén át szent hely maradt. Az olimpiai játékokat Kr. e. 776-ban azért alapították, mert Olümpia már elfogadott kegyhely volt, nem pedig megfordítva.
1983-ban jártam először a „Szent Berekben”, úgy vagyok ezzel a várossal, mint az első szerelemmel. Vissza-visszajár az emlékezetemben. Mert az Alpheiosz folyó völgye fertőz, megérinti és behálózza a lelket, erőt ad annak, aki a lélek erejét a testi erővel is méri.
Emlékezetemben idézem az egykori előadásokat az olümpiai akadémián, s kihallik belőlük az üzenet: „Kedves Barátaim, egy nagy játék résztvevői vagyunk, egy nagy lehetőség adatik meg nekünk azzal, hogy együtt gondolkodhatunk a múltról és a jövőről. Ötszáz méterre Altisz szentélyétől és az olümpiai stadiontól, ahová elzarándokolni egyszer az életben kötelező.” Prof. Nikolausz Nissziotisz, az olümpiai akadémia hajdani elnöke vallott így. Pierre de Coubertin, az újkori olimpiai játékok megálmodója pedig: „Ha valaki azt kérdezné tőlem, mi az olimpia receptje, azt mondanám, mindenképpen a boldogság.” Kléantisz Palaelogosznak, az akadémia volt elnökének levelét ma is őrzöm. „Minden verseny résztvevője nyerni akar – írta. – De az olimpiák, az ókoriak és az újkoriak olyan erőt sugallnak, hogy olimpiai győztesnek lenni mégiscsak a legnagyobb dolgok egyike. Még ha van ennél fontosabb is az életben.”
Lehetőség, boldogság, győzelem. Lehetőség nélkül nincs boldogság, nincs győzelem. Boldogság és győzelem nélkül nincs élet. Egyszer minden embernek kijár az életben, hogy felkiálthasson: „Boldog vagyok!” Az olimpiai győzelem a boldogság ígérete.
Tumultuózus jelenet az olimpiai versenypálya bejáratánál, aztán kezdik beengedni az embereket, megnyugszik mindenki. Párás, friss, tiszta a levegő. Nem úgy, mint Athénban. Rövid séta után eljutunk a valamikori futópályához, a súlylökőverseny színhelyéhez. A pálya felé lejtő dombot körös-körül megtisztították, a nézők a füves részen ülnek. Hétezer-ötszáz jegyet adtak el, a látvány majálisra emlékeztet. A futópályához nem nyúltak. Néhány szék és asztal a bíróknak, árnyékos padok a versenyzőknek. Minden olyan, mint egy falusi futballpályán. Bemegyünk a küzdőtérre, fényképeket készítünk. Ez másutt elképzelhetetlen az olimpián. Itt hagyják. A békesség szigetén járunk. Zene szól, amikor a jól ismert bejáraton bevonulnak az atlétanők. Ők kezdik. Vajon gondolnak-e arra, mi volt itt kétezer-ötszáz évvel ezelőtt? Jártak-e valaha Olümpiában? Csodálatos a zeneválasztás.
Duda jelzi, hogy kezdődhet a bemelegítés, majd a verseny. A selejtező alatt hosszú sorokban érkeznek a nézők. Ragyog a nap, egyetlen felhő sincs az égen.
Kürti Éva nem kerül a döntőbe, a legjobbjánál három méterrel kevesebbre képes most. Jönnek a fiúk. És Bíber Zsolt sem kvalifikálja magát. Kár. 19,31 méter kevés az üdvösséghez. Az ukrán Jurij Bilonog azonban a döntőben van, sőt nyer. „Különlegesen érzem magam Olümpiában – mondja. – Családias minden, olyan, mint otthon.”
Arany után érthető vélemény.
Emlékszem, mentünk haza Kamuti Jenő doktorral 1983-ban Olümpiából, és a delphói jósda felé vezető úton megmártóztunk a tengerben. Körülöttünk sehol élet nyoma. S ahogy úsztunk a vízben, váratlanul egy sötét alak tűnt elő, kiabálni kezdett; azt kérdezte, akarunk-e ebédelni. Miért ne? – gondoltuk. És néhány percen belül olyan terülj, terülj, asztalkám kerekedett a kihalt tengerparton, hallal, finom borral, hogy azt hittük, egy mese szereplői vagyunk. Amikor az ebéd végén újra a tengerbe vetettük magunkat, arra lettem figyelmes, hogy Kamuti doktor kiemelkedik a vízből, széttárja a kezét, és ordít. Alig hittem a fülemnek, azt kiabálta, hogy: „Boldog vagyok!”
Ilyen varázsa lenne Görögországnak? Olümpiának? Egy brit tudós, Bertrand Russel szerint Görögországban előfordulhatott az a ritka konstelláció, hogy az ember egyszerre lehetett intelligens és boldog. Ha megtehetném, megtenném, hogy különböző foglalkozású, korú férfiakat és nőket leültetnék az ókori olümpiai stadionban, arra kérve őket, írják le, mire gondolnak. Kezdek ugyanis hinni abban, hogy a győztesek szelleme visszajár. Koroiboszé, Hieroné, Garanoszé és a többieké. Hogy amikor leszáll az éj az Alpheiosz folyó völgyére, a győztesek visszalovagolnak a régi csatatérre, kitűzik zászlóikat a Kronosz-dombon. Ilyenkor tilos háborgatni őket, szólni sem szabad hozzájuk, mert megharagszanak, és akkor soha többé nem jönnek elő.
Reggel azután, amikor felkel a nap, az újvilág hírnökeit üzenet várja a Kronosz-dombon. Az üzenetet pedig nap nap után fejtegetik, magyarázzák, félreértik, elfelejtik, újraértékelik, néha még játéknak is veszik, egészen addig, amíg egyszer majd nem lesz többé üzenet, és akkor az ember hiába jajgat majd, hogy miért nem fogadta meg a győztesek tanácsait.
Az ügy nem zárult le. Görögország jelenlegi két legkedveltebb sportolója és reménysége, a vágtázó Kosztasz Kenterisz és Ekaterini Tanu bejelentette, nem indul pályafutása legfontosabb versenyén, az olimpián. Ez óriási veszteség a házigazdáknak, hiszen az előző olimpián 200 méteres síkfutásban aranyérmes Kenterisz és a 100 méteren ezüstérmes Tanu Görögországban nemzeti hősnek számított. A külföldi megítélésük már nem volt ennyire egyértelmű, hiszen alig-alig indultak nemzetközi versenyeken, csak a világversenyeken tűntek fel, ezért a riválisok tiltott szerek használatával vádolták meg őket. Ezt a gyanút erősítették azzal, hogy az elmúlt hetekben nem otthon, hanem az Egyesült Államokban készültek, ahonnan viszont egy doppingellenőrzés miatt „hazamenekültek”. Az elmúlt hét csütörtökén az olimpiai faluban akarták ellenőrizni a két világklasszis atlétát, azonban a vizsgálaton nem jelentek meg, majd ezután rejtélyes körülmények között motorbalesetet szenvedtek, amely után egy kórházban „eldugták” őket. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ugyan doppingellenőröket küldhetett volna utánuk a kórházba, ehelyett azonban hetvenkét órás haladékot kaptak Kenteriszék, akik tegnap jelentek meg a fegyelmi bizottság meghallgatásán. Itt azzal védekeztek, hogy az edzőjük nem értesítette őket az ellenőrzésről, majd bejelentették, hogy nem indulnak a játékokon. A NOB vezetése ezúttal is „mossa kezeit”, az ügyet átutalta a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek, amely, ha betartja a szabályokat, akkor két évre eltiltja a doppinggyanúba került sportolókat. A példa nélküli huzavonával viszont Kenteriszék elérték, hogy a görög közvélemény szemében tiszták maradtak, hiszen ennek ellenkezőjét nem tudták bizonyítani… (S. M.)
