A magyar királyi honvédségben kezdte pályafutását, egy olyan korszakban, amikor a katonák szolgálata sokkal nagyobb odaadást kívánt ugyan, mint manapság, ám azt a társadalom is méltóképpen honorálta. A harmincas évek revizionista hangulata különösen kedvezett a katonai karriernek, főként, ha az a legnagyobb mérvű önkéntességre alapult, mint Móri János esetében, aki saját bevallása szerint nyolcévesen eldöntötte a kérdést magában. „Apa, katona akarok lenni” – mondta édesapjának, a budapesti kereskedőnek, aki nem törte le fia lelkesedését. Elhatározása márpedig megingathatatlannak bizonyult, mert 1937-es érettségije után úgynevezett „saját költséges karpaszományos gyalogosként” vonult be az 1. Honvéd gyalogezredhez az Üllői út 135.-be. Mondani sem kell, hogy az ilyesfajta küldetéstudattal bírók sora akkor sem volt egyszerű, elöljárói elismeréséért kétszeresen is meg kellett dolgoznia, ám amikor újoncok kiképzését bízták rá, bizonyította rátermettségét. 1940-ben avatták hadnaggyá, s a második bécsi döntést követően alakulatával részt vett az észak-erdélyi területekre történő bevonulásban, amely javarészt incidensek nélkül zajlott le. Nem így a következő évben végrehajtott délvidéki művelet, ahol az emberséget igencsak próbára tevő események következtek. Móri egységéből itt már több embert lőttek le a csetnikek. Ezek után nem lehetett könnyű gyűlölet nélkül gondoskodni a szerb hadifoglyokról – gondolhatnánk, bár a szigorú katolikus neveltetésű Móri szerint nem merülhetett fel kétség a helyes magatartásról.
Visszatérését követően ismét katonákat képzett ki, s máig emlékezetes maradt számára, amikor 1942 decemberében újonc századának kiválasztott tagjaival úgynevezett „udvarlaki őrséget” kellett adnia a budai Várban, ahol a korabeli honvédség alakulatai rotációs rendszerben díszelegtek. Bár akkoriban a haderőben szigorúbb erkölcsi mércékkel mértek, mint manapság, a fiatal tisztnek gyorsan sikerült ellenségekre szert tennie: amikor elöljárói utasításra megtagadta egy protekciós átengedését egy vizsgán, máshová helyezték. 1943-ben Jutasra került a hírneves Kinizsi Pál tiszthelyettesképző iskolára, amelyet ma is a katonai képzés etalonjának tart sok kortársával együtt. Az intézmény jelmondatát – „nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség” – egész életútjára érvényesnek tartja, bárhová is sodorta az élet, és azt vallja, hogy a mai Magyar Honvédség talpra állítása is erre alapozva mehet csak végbe. A háború közben Magyarországot is elérte, ám amikor az iskolát Lengyelországba vezényelték, Móri más parancsot kapott. 1944 karácsonyán a körbezárt Budapesten kellett szolgálatra jelentkeznie a Bilnitzer rohamtüzér csoportnál. A kor szellemiségét jól illusztrálja, hogy amikor Dobogókőnél azt észlelték, hogy a fővárosból csak kifelé áramlik a forgalom, akkor is csak az járt az eszükben, hogy miként juthatnak be az ostromgyűrűbe. A sors pikantériája, hogy sötétségben Kőbányára érve egy német járőr tévedésből leadott lövése sebesítette meg. Az ostrom alatt sikerült olyan helyeken tábort verniük, hogy a nagyobb veszteségeket elkerülték, mi több, a korabeli Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton lévő katolikus kollégiumban rejtegetett zsidók meneküléséhez is hozzájárult, amikor őrséget állíttatott. Parancsa egyszerűen hangzott: ha SS-katonák jelennének meg, habozás nélkül nyisson tüzet. Bár a kollégium egyik munkatársa később igazolta tettét, és fel is terjesztették a Jad Vasem intézet kitüntetésére, azt „élő tanú hiányában” nem kapta meg.
Budapest elesett, az ostromot túlélt rohamtüzérek orosz fogságba estek, ám amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyre csak keletre hajtják őket, Móri jobbnak látta, ha kereket old a „málenkij robot” helyett. Döntése helyesnek bizonyult, mert az újjáalakult „demokratikus hadseregben” gépkocsizó tisztként fontos feladatokat láthatott el az újjáépülő országban, 1946-ban még Tildy Zoltán gépkocsijának kiállításáért is ő felelt. Noha ekkor már soron kívül őrnaggyá léptették elő, itt megtört előmenetele, mert a kor „divatjának” megfelelően feljelentették, és az ÁVO kezelésébe került. Bár felmentették, 1948 júliusában nyugállományba helyezték, 1951-ben pedig családjával együtt kitelepítették Füzesgyarmatra. Itt aratott bérben, utat javított, vagonokat rakodott, ám nyilvánvaló volt, hogy a fennálló rendszer keretei közül egy elveihez ragaszkodó „horthysta katonatiszt” nem törhet ki. 1956-ban elhagyták az országot, és menekültként Hollandiába kerültek, ahol katonai előélete sokat segített Mórinak abban, hogy sikeres élelmiszer-ipari ügynök legyen.
1989-ben tért vissza Magyarországra, és rögvest belevetette magát a honvédelem, közelebbről régi hivatása, a tiszthelyettesképzés ügyének rendezésébe. A leépítésre kerülő haderő, a politikai és nem szakmai szempontok állandó érvényre jutása elleni őszinte fellépése azonban sok ellenséget eredményezett, bár javaslatait többször mégiscsak sikerült keresztülvinnie. Úgy véli, hogy haditechnikai fejlesztés ide vagy oda, ha a fegyelmi és morális normákon nem változtatnak, egyetlen haderőreform sem érheti el célját. A Fidesz védelmi kabinetjének fizetés nélküli szakértőjeként máig látogatja a honvédség különböző intézményeit, ahol munkája nyomán ismét – ha csak magnóról is – felharsan a kürtös ébresztő, egy letűnt kor mementójaként és talán egy új reményeként.
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
