Fehér és fekete

lmondom, ahogy van, a rácsok miatt mentem Nosztrára. A rács fontos találmány, többet alakított az emberiségen, mint a kerék, talán még a puskapornál is többet. Befolyásolta az irodalom, a tudomány fejlődését – a rács mögötti évek nélkül nem így alakul Galilei, Cervantes és Kazinczy pályája –, de még az operettszínpadon is emlegetik: a Gül Babában azt énekeli a bonviván, hogy ott túl a rácson nyílnak a rózsák. Egyszerű szerkezet, jelképe és ereje elgondolkodtató. Nem szeretem azokat, akik játsszák a naivat, és meg vannak döbbenve, hogy már a bűnök sem a régiek, és, leider Gottes!, olyan a világ, hogy a tízparancsolatot mellőzve lehet ma bűnnek vagy erénynek minősíteni valamit. Hová fog ez vezetni? Oda, barátaim, ahol régóta vagyunk: aki „csak” az ég parancsai ellen vétett, reménykedhet bocsánatban, ám aki a hatalom törvényeit hágja át, rögtön bilincsbe verik.
Itt álljunk meg egy percre, kövessük gondolatban a hívő embert. Elmegy a templomba, beül a gyóntatószékbe, elrebegi halkan, döcögve, csepp szégyenkezéssel mindennapi vétkeit, szavait Istenre gondolva az ég felé küldi, ám ott van valami, amin át kell tuszkolnia őket. Egy rács… Szakasztott olyan, mint amelyik elválasztja a börtönablakok napos és árnyékos oldalát. És most koncentráljanak… Van-e rejtelmesebb út annál, mely a gyóntatószékek farácsától a börtönök vasrácsáig vezet? Úgy hiszem, van: az, amelyik a börtönkaputól a gyóntatószékig kanyarog. Századok óta állnak e két út mentén költők, írók, méltók, méltatlanok, hogy megfejtsék a titkot, miért indul valaki erre és a másik arra. Pedig a titokfejtéshez elég volna egy magyar falu, ahol oly közel került egymáshoz a fából és a vasból készült rács, mint a világon sehol. Áll Márianosztra közepén egy óriás épülettömb, ablakai századokig a mennyre nyíltak, majd jött egy világváltozás, és azóta csak a pokolra látni. Ez a borzongató kettősség hozta ide Jókait, s ha tudott volna róla, bizonnyal eljön Szentpétervárról Dosztojevszkij is.
Vezéreljen utunkon az ő szellemük!

A falu kicsi, történetét egy börtönfelügyelő írta meg, de hát ki más, mikor Nosztrán a fegyház határoz meg mindent – a történelmet is. Tasnádi György harminc évet szolgált „benn”, emlékszik mindenre, azt is tudja, hol nyílik muskátli az udvaron. Gyűjtötte a rabok faragásait, a hajómodelleket, a dupla talpú cipőket, a belül üresre vágott könyveket, ezekbe dugták a mobiltelefont, végül annyi „műtárgy” összegyűlt, hogy a börtönnek múzeuma lett. A gyűjtőszenvedély mindmáig fűti, most a faluháznak gereblyézi össze a régi vasalókat, a recés szélű fényképeket.
Nosztra kicsi és önérzetes. Kilencszáz lélek, a legtöbb számon tartja azt, ami fontos: a régi pálos rendet; izmos szülöttét, akiből olimpiai bajnok lett; a kőfaragókat vagy ahogy itt mondják: a ricereket, akik külföldön meggazdagodtak; a helyi emlékezet mégis inkább a rabok nevét őrzi. Tudják a Léderernéét, akiről dalt írtak, benne a gyilkos kérdéssel: „Lédererné, mi van a kosárba’? Kodelkának keze, feje, lába…” Pipás Pistáét, a másik gyilkosét, akiről kiderült, hogy nő volt.
Rajtuk kívül sok rab megfordult itt, aki nem ölt és nem rabolt, mégis féltek tőlük – ők voltak a politikaiak. Velük bántak a leggaládabb módon, mert az embernek olyan a természete, hogy akitől fél, azt nem kíméli, de főként azért ütötték őket, mert elkövették a szörnyű bűnt: másban hittek, mint amiben emezek, pontosabban: hittek… Ilyen fogoly volt Dálnoki Veress Lajos, Bibó István, Obersovszky Gyula, Krassó György, Mensáros László meg a sok pap, közülük Tabódy István, a bicskei plébános, aki tizenkilenc évet kapott.
De hagyjuk a börtönt, a pálosok előbbre valók, nélkülük a falu névtelen volna és szürke, így viszont egyfelől fehér, másfelől fekete. A fegyház, mint már szóltunk róla, rendház volt korábban, ezért raktuk rá a két színt, a kontraszt nem önkényes. Nagy Lajos vadászhelye volt a környék, tán ezért épült fel az egyetlen magyar szerzetesrend kolostora, a pálosoké éppen itt. Szigorú rend, tagjai fehérben járnak, keveset beszélnek, napjuk nagy részét imával, elmélkedéssel töltik. 1782-ben II. József felmondott nekik, az épület kapuján évtizedekig csak a szél és a csavargók jártak ki-be, de elküldte a rend tagjait a porosz király és II. Sándor, minden oroszok cárja is. 1934-ben itthon megint feltámadtak, de nem sok időre, mert jöttek Rákosiék, ám a pálosok sosem adják fel, 1989 óta újra itt vannak. Ma csak egy szerény melléképület a pálosoké Nosztrán, egy nagyobbacska családi ház, ennek ajtajában fogadott Botfai Levente.

Atyám, az önök kolostoraira gyakran került lakat a századok során, s ha jól tudom, ma már csak kettő működik, azok is Lengyelországban. Jól tudja, kérem. A rend központja nálunk Pécsett van; miért jöttek vissza Márianosztrára? Ide köt minket a múlt. Ezt értem, azt viszont nem, hogy az egyetlen magyar szerzetesrend tagjai miért vannak kevesen? Való igaz, csak huszonöten vagyunk, hárman szolgálunk Márianosztrán. Talán a szigorú rend és a kötött életvitel riasztja el a jelentkezőket, most is csak egy novíciusunk van. S ha enyhítenének a szigoron? Fölösleges. A karmelitáknak van egy kemény és egy enyhébb rendjük: az előbbi sokkal több szerzetest vonz. Nem zavarja a fogház közelsége? Két éve, mikor idejöttem, furcsa volt az őrtorony, a szögesdrót, de megszoktam, azonkívül függünk is az intézettől: onnan kapunk vizet és feladatot. Milyen feladatot? Attila atya a börtönlelkész. Ez mivel jár? Hittanórákat tart, vasárnap háromkor szentmisét 25–30 résztvevővel, de előfordul keresztelés is, elsőáldozás: nem mindennapi munka az övé.
Szólt a szigorúságról… Elmondaná, hogyan telik egy napja? Szívesen. Fél hatkor kelünk, hatkor reggeli ima, utána félórás elmélkedés. Hét órakor a közösség szentmiséje, hármunké, háromnegyed nyolckor reggeli, utána munka a plébánián. Fél 12-kor a templomban litánia, lelkiismeret-vizsgálat. Ebéd után a templomban szentséglátogatás, majd hitoktatás az iskolában. Negyed hatkor vacsorázunk, ez egyben rekreáció, ilyenkor szoktunk beszélgetni. Utána a templomban közös imádság, rózsafüzér, hétkor esti szentmise. Mikor van lámpaoltás? Fél tízkor.
Levente atya, önnek mi a legkedvesebb időtöltése? Ó, ha így fogalmaz, nehéz válaszolnom. Tévét nem nézek, rádiót se hallgatok. A rendtársaim szoktak zenét hallgatni, én nem. Talán a természet, a kert…

A börtönkápolna a testépítő terem szomszédságában van, és fölöttébb puritán. A falon hevenyészve faragott kereszt, az égi parancsok kőtáblái papírból, iskolás festmény a jeruzsálemi templomról: az elítéltek munkái. Az ablak felől állványra tett iskolatábla, a krétával írt számok a vasárnapi énekeket jelzik. Kísérőm, Fehér János százados hellyel kínál. Az ülés feszélyez. Látom ugyan, hogy az asztal olcsó irodai darab, de vasárnap mégiscsak ezen misézik a pap, s mert a börtönben ökumenikus hitélet van, adott órában ez lehet az úrasztala is. A zavarból Fehér százados segít ki, tudatja, hogy híres helyen vagyok: a délvidéki hadjárat után, mikor leprát kapott, ide vonult vissza a király, Nagy Lajos. Kis ablakot vágtak a falon, azon át hallgatta a misét.
Nagy Lajos az utolsó európai lovagkirály, negyven évig uralkodott, az ő idejében volt Magyarország a legerősebb, a legnagyobb. Örvendhetnék, hogy lám, a nosztrai börtönben, ahol fél százada a cellák még papokkal voltak tele, ismét számon tartják, honnan hallgatta a misét az Anjou király, ám a történet csupán legenda. 1726-ban a lerombolt kolostor helyére újat építettek, a régiből csak néhány kvadrátkő maradt, mégis öröm ilyet hallani. Az újjáéledt legenda fényt visz a falak közé.
Tán ezért fordul figyelmem a százados felé. Kemény arc, fegyelmezett mozdulatok: ugyan mennyit hozott ebből kintről, és mennyit tett hozzá a benti élet: a napi összezártság a sokféle zsivánnyal, ami soha nem enged lazítást. Mondatai rövidek, egyszerűek, úgy szól, hogy megértse mindenki, s főleg úgy, hogy hallgatójának kétsége ne legyen. Az elitéltek három fokozatban töltik büntetésüket, mondja, és dossziéját leteszi a miséző irodaasztalra. Egyik a fogház, másik a börtön, harmadik a fegyház. A különbséget a kedvezmények jelzik. A fogházból idő előtt szabadlábra helyezni valakit az ítélet kétharmadának letöltése után lehet, börtönben ugyanez háromnegyed, fegyházban négyötöd idő. Megállítom egy pillanatra a századost, hogy rákérdezzek valamire. Elhallgat, majd rövid, nyomatékos csend után ennyit mond halkan: szeretném befejezni…

Amennyiben a rab dolgozik, benti keresetéből a parancsnokság elkülönít 16 700 forintot, ez a szabadulási tartalék, a rabok koporsópénznek hívják. A fennmaradó összeget „kiétkezheti”: vásárolhat érte a benti boltban kávét, süteményt, cigarettát – egy listáról választhat, arányban azzal, hol tölti a büntetését.
Az előbb azt akartam kérdezni, Fehér úr, nem jobb-e néhány nyomorult életűnek idebenn, ahol mégiscsak rendszeresen kap enni, tisztálkodhat, télen nem kell fáznia: ilyennek a börtön mégiscsak menedék. Nem az. Az elítéltek közössége személyiségromboló. A cellákban kizárólag arról beszélnek, ki hogyan csinálta az utolsó balhét, és mint fogja megcsinálni a következőt. Itt az élet a lehetőségek és a kötelességek szűk keretei között zajlik, és higgye el, ez senkinek sem jó… A faluban arról beszélt néhány ember, hogy a börtönben aranyéletük van a bűnözőknek: fociznak, tévét néznek, olvasnak, telefonálnak, szakmát tanulhatnak, az Edda koncertet adott, nem is egyet, kettőt: a nosztraiak úgy vélik, jobb volna keményebben bánni velük… Nincs igazuk. Nem szabad az emberekből túlzott szigorral vadbarmot csinálni, mert annak az lesz a következménye, hogy bejön egy harmadosztályú tolvaj, és kimegy egy gyilkosjelölt.

Ön össze van zárva elítéltekkel; nem rontott ez a természetén? Változtam tőle, de nem hátrányomra: következetesebb lettem. Itt benn kemény fiúk vannak, sose félt tőlük? Végtére bármi megtörténhet… Ha az ember betartja és betartatja a szabályokat, nincs oka félni. Emellett Nosztrán korszerű a felszerelés, be van kamerázva minden. Ha ennyire jó itt, mi az oka, hogy rossz a fegyintézet híre? Ez a múltjából adódik, az ötvenes években ide hozták a legtöbb politikai foglyot, de ma sem szeretik az elítéltek, mert nagyon rossz a közlekedés, talán a legrosszabb az országban. Ha Szabolcsból szombati beszélőre jönnek a hozzátartozók, majd egy napig tart, míg ideérnek.
Itt a folyosón az ügyeletes asztalán láttam az étlapot, belenézhetnék? Semmi akadálya, bár egy kintinek nehéz eligazodni rajta. Van alapmenü, van diétás és külföldi. Gyomorbetegek és cukrosok kapják a diétást, muzulmán vallásúak a külföldit. Egy kivétel volt: Tasnádi Péter, neki Pestről hozták a kóserkosztot… No, itt van, olvashatja. Reggeli: három kifli, karamellás tej, két mini margarin. Ebéd: lebbencsleves, rizs, tokány. Vacsora: krumplipaprikás.
Benézek egy zárkába, emeletes ágyak, kettő az egyik falon, kettő a másikon, hosszú, gyalult asztal középen, rajta tányérok, ételmaradékok szerteszét. A rabok többsége félmeztelen, tetovált, közülük fel-alá jár az egyik, mutogatva hadar, egyetlen szavát sem értem. Hatalmas izmok, rossz arcvonások… Orromat megüti az erős „oroszlánszag”; nem, barátaim, aki azt mondja, pompás itt az élet, jöjjön, öltse fel a tyúklábmintás rabruhát, és töltsön el egy hetet a vastag nyakúak közt! Utána megkérdezem tőle, tetszett-e odabenn.
Utolsó pillantás az ablakrácsra, levezető kérdés Fehér századoshoz: hány elítélt van Nosztrán? Az 508 helyen körülbelül 800, feleli, amire bólintok, kezet fogunk, örülök, hogy megismertem, s máris a vincés nővérekre gondolok, az ő idejükben vajon milyen volt a világ.

Jó érzés, mikor az ember visszakapja a papírjait, telefonját, és kiléphet a kapun. A lélek zugaiban helyére kerül minden, visszaáll a kinti értékrend. Hirtelen megértem, miért mutatják a filmesek hosszan a percet, mikor a főhős börtönből szabadul. Nem a levegő más, hanem az, amihez az embernek annyi év után igazodnia kell. Ettől mindenki megriad, s még azt is megérinti, aki csak pár órát tölt odabenn. A filmesekről eszembe jut a tizenöt éve tartó álszemérem, amit az jelez, hogy mindmáig nem látunk filmet arról: bejöttek az oroszok, megérkeznek mondjuk egy ilyen faluba, mint Nosztra, és „felszabadítják” a női börtönt… Mennyi dráma és mennyi iszonyat fakadt az ilyen órák nyomán! Úgy látszik, nemcsak a filozófusok és a szellemtörténészek tartják szándékosan csukva a szemüket, a magyar filmesek is.
Nosztrára 1944. december 21-én jöttek be az oroszok. Addig nők őriztek nőket a börtönben, s hogy ennek milyen előzménye volt, ahhoz vissza kell kormányozni az emlékezetet a másik hódítóig, a törökig. A rendházat próbálták védeni a pálosok, de akit szemlélődésre neveltek, attól nem várható el, hogy vitéz módra forgassa a kardot: az épület 1535-ben lett a töröké. S szinte napra pontosan 150 évig maradtak. 1684-ben, mikor az Ipoly mente felszabadult, 13 ember tengődött Nosztrán. A rendház nem maradt rom, gróf Széchenyi György pénzéből épült újjá, iskolája is lett, rangos. Itt tanult Esterházy Imre előbb váci, majd zágrábi püspök, Ányos Pál, Verseghy Ferenc és Virág Benedek, régi irodalmunk eleje, és innen való egy fontos találmány is: a cirkli. Szombathelyi Tamás rendfőnök nehezen viselte, hogy nem tudja ellenőrizni a rendtársak életét a zárkában, lyukat fúratott hát az ajtókra, mindre fémből való fedőlemez került. A ma embere nyilván felugrik ültéből: ekkora találmányért mennyi pénz járt volna! Igaza van, a cirklit egész Európában alkalmazták.

Azt hihetnénk, a császári döntés 1782-ben a szerzetesek ellen irányult. Nem. A rendelet úgy szólt: a feloszlatott rendek vagyona a kincstárra száll. Gerő András remekül pénzelt Habsburg-intézetének kutatócsapata utánanézhetne, hová lett például a pannonhalmi apátság vagyona, mert felpakolták az utolsó gyertyatartóig. És ideje volna átigazítani történelemkönyveinkben azt a szocialista szamárságot, hogy II. József egyházellenes indulatai okán billentette farba a nem tanító rendeket. Ugyan. „A Monarchia szegény ahhoz, hogy léhűtők tartásának fényűzését megengedhetné magának” – a császári kijelentés túl hosszú. Mondhatta volna egyszerűen: a kincstár üres.
A rendházak könyvtáraira nem tartott igényt. A pálosoké volt tán a leggazdagabb. Mi lett vele? Mondjuk úgy, hogy széthordták. Nem ok nélkül mondjuk. 1946-ban egy szobi atyafi kopogott a váci püspökség ajtaján. Könyveket hoztam, az ükapámtól valók, mondta. Akkor került hozzá, mikor menesztették a pálosokat. Hát igen. Amit meghagyott a pogány, elvitték keresztény testvéreink.
A rendház üres falai közé 1809-ben költözött újra élet, de hát miféle élet az, amely halálhörgéssel van tele? A dicstelen győri csata sebesültjei kerültek Nosztrára, a térképre nézve nehéz megmondani, miért épp ide. Mindegy, kórház lett belőle, majd újabb csend ötven évig.
1858-ban fordult ismét országos figyelem Nosztra felé: a rendházban megnyitották a Monarchia első női börtönét. A rabok őrzésére bérleti szerződést kötött a Vallásalap az irgalmas nővérekkel, ez mindmáig a legnagyobb keresztény apácarend. Néhányan biztosan emlékeznek rájuk: kórházuk volt a Margit híd budai oldalán, kolostoruk Pinkafőn. Ruhájuk szürkéskék, a fejükön fehér, keményített cornette. Mikor feloszlatta őket Rákosi, 1421-en voltak, hozzáértésük és odaadásuk hiányát máig érzi a kórházi beteg.
Csakhogy a börtön nem kórház. Akkor meg mivel tették magukat ott is emlékezetessé? A metódus egyszerű: a világiakkal szövetséget kell kötni. Ha ez sikerül, nem fordulhat elő, hogy a sajtó rokonszenvet kelt a bankrablók iránt, hogy olyan bűnöző jogaiért küzd, aki verőlegényekből tart bandériumot a Rózsadombon. A női börtön száz éve alatt senki nem hangolta a közvéleményt az igazságszolgáltatás ellen, így a nővéreknek könnyebb dolguk volt. Azt se feledjük, hogy a nosztrai elítéltek akkoriban meghatározott terv szerint töltötték a rájuk szabott időt. A büntetést magánzárkában kezdték, ahol minden társaságuk egy Biblia volt, és maradt egészen addig, amíg nem mutattak javulást. Csak ez esetben mehettek a többiekkel munkára.
Munka akadt bőven, a börtön önellátó volt. Az istállókban tehenek álltak, a földeken gabonát, kukoricát termesztettek, volt kertészet, szőlészet, Fidélia nővért a férfiak még sokáig emlegették: ő irányította a pincészetet, remek borait szívesen vették és itták. A fegyintézet főnöknői a földön jártak, arra is volt gondjuk, hogy korszerű energiarendszer szolgálja a börtönt és a gazdaságot: a legjobb Siemens áramfejlesztőt vették meg – másodikként az országban. Vessük össze mindezt azzal, hogy a küblis vécét a cellákban Nosztrán szüntették meg utoljára (a nyolcvanas években!). Tasnádi György máig emlegeti, hogy hazatéréskor a felesége már az utcán levetkőztette, szörnyű szagot árasztott a kilencszáz emberért felelős főfelügyelő.
Ezért-e vagy másért, furcsa gondolatokra jut, aki összeveti a két metódust: nem tagadható, a nővéreké volt az eredményesebb. Nyilván azért, mert nemcsak a rabokat nevelték, a falut is. Tanítottak mindenütt: óvodában, iskolában, ők mutatták meg a lányoknak, hogyan kell hímezni, horgolni, hogyan befőzni, ablakra szép függönyt tenni, bútort okos helyre rakni, udvarias levelet írni. Nagy Mária Eszter iskolaigazgató szerint ma is látni egy lakáson, ha a nővéreknél tanult valaki. Rend van, ízlés van, nem véletlen, hogy annyi nosztrai lány kapott állást az Irgalmas Kórházban és a Sophianum katolikus lánygimnáziumban, amelybe, hogy el ne felejtsük, Rákosiék a Lenin Intézetet rakták 1950-ben.

Persze a női rab sem cukorfalat, Léderernén és a férfiruhában öldöklő Pipás „Pistán” kívül akadt gyilkos több is, a nosztraiak emlékezete szerint tán ők voltak a legszebbek. A szerencsi Tóth Frigyesné, Sós Istvánné, egy Ilonka nevű: mind a férjével végzett. Az egyik „özvegyre” máig jól emlékszik Bezeczky Lajosné. Gépész volt az apám odabenn, bejártam hozzá néha, így találkoztam Bozsókinéval, mondja. Gazdaasszony volt, tanyás, egy dalt is tanultam tőle: „Dombon van a Bozsó Jani tanyája, / Ide látszik annak körtefája, / Terem rajta, sejehaj, apró körte, telelő, / Bozsó Jani a kocsmában az első.”
Tetszik? Tetszik. No, akkor azt is elmondom, hogy Bozsókinéval később találkozott egy falubélink valahol a Pilisben. Megijedt, rimánkodott, el ne árulja, hol töltött tizenöt évet, mert már nem az, aki volt, megváltozott, új életet él. És képzelje, Léderernét még itt találta a háború! Csinos barna nő volt, akcentussal beszélt magyarul. Kis páncélkamrába voltak zárva az ékszerei, negyvenötben visszakapta mindet. Pesten akart boltot nyitni, de a rovott múltúak nem kaptak engedélyt, a Kossuth Lajos utcában árult valamit, igaz-e vagy sem, ezt már csak hallomásból tudom.
Az oroszok azt mondták a nosztraiaknak, mikor bejöttek, hogy szedjék össze a nővéreket. Nagy volt a felháborodás. Egy asszony bement a parancsnokhoz. Miért nincsenek tekintettel az idős apácákra? Nem ezt érdemlik, kapitány úr! Annyi jóra tanítottak minket… Az öreg molnár vitte el magához őket. Velük volt a három csetnik lány is, Gordánának hívták az egyiket, egyetemi hallgató volt, kézigránátot dobott a Délvidéken egy magyar üzletbe… Azt mondta, nagy csalódás nekik, ahogyan bejöttek az oroszok. Nem erre vártak hosszú évekig.
Emlékezetes hasznát a börtönnek negyvenötben vette a falu: a közbűntényes nők „lekötötték” az orosz katonák buzgó energiáit, falubeli lánynak nem esett baja.
A nővéreket 1949. május 5-én vitték el végleg. Szétosztották mindenüket. Sokan őriznek a faluban Mária-szobrot, misekönyveket, s ha mutatják, mindig hozzáteszik: tőlük való. Borsó Emma, a főnöknő Bakonybélre került, Wéber Erzsébet Villányba, Mányoki Orsolya Nagymarosra – róluk azért tudnak, mert leveleztek a nosztraiakkal. Ahogy kitették a lábukat, a börtöntemplomból kötélgyártó üzem lett, a kápolnából mozi. Így kezdődött az új világ, jöttek a betyár évek.

Márianosztra valójában két település. Az egyik a börtön falain kívül, a másik belül éli a maga életét. Az egyikben zsúfoltan vannak, a másikban ritkásan. Kevés a gyerek, mondja az iskola igazgatója, s fél, hogy mi jön, ha kilencvennél kevesebben lesznek. Ma minden normára megy, keretre, létszámra, forintra, pedig az iskola sokkal inkább lélek. Higgye el, nagyon fontos a falusi iskola! Lehet, hogy az itteni gyerek nem hoz anynyi műveltséget hazulról, mint a városi, de hozza helyette az élet tiszteletét meg azt a többletet, hogy természetközelben, biztonságban nevelkedik. Mi itt öszszetartunk. Huszonegy éve vagyok igazgató, de nálunk sosem volt betegállomány, mert beugrunk, segítjük a másikat, és aki innen elment, az mind visszavágyott. Időnként színházba visszük a nyolcadikosokat, de hazafelé már nincs busz Szobról. A gyerekek szülei jönnek le értünk kocsival. Ez ilyen falu… Kérem, írja meg, ha említi az iskolánkat, hogy a magyar falunak élnie kell, és élet nincs iskola nélkül!
Mondanám: munkahely nélkül sincs, s mióta a kőbánya magánkézbe került, ötből négy embernek kiadták az útját. Az emberek ingáznak, négy húszkor indul az első busz, bejárnak Vácra, bejárnak Pestre, aztán egy nap megunják a fél négyes kelést, és otthagyják Nosztrát. Tetszik, nem tetszik, az egyetlen, amire a falu építhet: a fegyintézet. Száz embernek ad munkát, s mivel a bűn örök, adni fog mindig. Az iskola renoválását is segíti, onnan jönnek a festők, az asztalosok.
Ilyen az élet. És milyen a halál? Itt az sem hétköznapi.

A rabtemető a börtön mögött van, pár éve rendbe hozták, csak az út ne volna cudar, amely oda vezet. Járhatatlan, összevissza, Robin Hoodnak való. Százkilenc sír… A nővéreké hátul van, jeltelen, nevüket egy kőlap őrzi csupán, egyet följegyeztem közülük, magam sem tudom, miért Hurle Ágnesét. Az első soron a fakeresztekre bádogtáblát szögeztek, ügyetlen fekete betűk mutatják a rabok nevét. Dulácska Pálén fakó nemzetiszín szalag és két szám: 1900–1953.
Ha a nővér nevét olvasom, mosolyos lesz a kedvem, mikor Dulácska Pálét, elborulok. Idegen ezt nem érti, ehhez ide kell születni.
De hagyjuk ezt. Próbáljunk másként elköszönni.
Nemrég hazahozták és újratemették Szilvásy Miklós hamvait. A falu birkózóbajnok szülötte két olimpián szerepelt: Londonban második lett, Helsinkiben első. Alig negyvennégy évet élt, de mint mondják, azt nagy tempóban. Négy feleséget vett, gyermek is maradt utána szép számmal. A nosztrai temetőben így mutatkozott be egymásnak két különböző házasságból született két fiú: Szilvásy Miklós. Szilvásy Miklós…
Ha az asszonyok nagyon szeretnek egy férfit, mindenre képesek.