Egy normális frakció

Különösen hatalmi kérdésekben nem az egyoldalú gesztusok terepe a pártpolitika. Így nem kell paranoid tulajdonságokkal felruházni azokat, akik összjátékot sejtenek az MSZP és a frakció fölötti uralom biztosításáért semmilyen eszköztől nem irtózó MDF-vezetés között. A parlamenti szavazási lista vagy a szocialista házelnök magatartása őket igazolja. Nem először mentették meg ugyanis a héten szavazataikkal az MSZP-s képviselők azt a Herényi Károlyt, akit a Fidesszel kötött választási szövetség részeseként parlamenti mandátumhoz jutott MDF-es honatyák nagy többsége elmozdított (volna) frakcióvezetői posztjáról. A legsilányabb torgyáni kisgazda vagy Giczy-féle kereszténydemokrata szappanoperát idéző módszerekkel, hatalmi praktikákkal – és a szocialisták aktív támogatásával – a jelek szerint sikerült elérni, hogy a Dávid Ibolyához hű frakciótöredék birtokon belül maradjon. Az ügy eddigi abszurd fordulatait most nincs hely felsorolni, elég annyi, hogy az e heti, a házszabály kereteit feszegető MSZP–MDF trükköt már az egyébként nem túl finynyás kisebbik kormánypárt gyomra sem vette be. A párton belül megalkuvást nem tűrve képviselt többségi elvet Herényi érdekében az MDF vezetése a frakcióban felfüggesztette; ő akkor is a helyén marad, ha a többség leváltja, s egyszemélyi döntéssel kizárhatja azokat, akik a többség álláspontjával azonosulnak.

Az világos, hogy Dávid Ibolyáék mit nyernek az MSZP segítségét kihasználva. De mi ebben az üzlet a nagyobbik kormánypárt számára? A lehetséges válaszhoz közelebb visz a hosszas hezitálás után az MDF elnöke mögé felsorakozott Gémesi György kijelentése a köztévé tegnap reggeli műsorában. Szerinte az MDF-nek kis pártként ma nem a választások megnyerése, hanem a „modern, konzervatív” értékrendet tükröző üzenetek megfogalmazása a feladata.

A mai MDF természetesen csak szép emlékként gondolhat arra a választásra, ahol a rendszerváltó kormány irányítására kapott felhatalmazást. Eddig azonban úgy tudtam, egy pártnak minden körülmények között az a fő törekvése, hogy alkotmányos eszközökkel, egyedül vagy hasonló elveket valló partnereivel együtt megragadja a kormányrudat. Szép dolog üzeneteket megfogalmazni, ám ez nem öncél: ennél is értelmesebb feladat a nagy terveket gyakorlatba átültetni, ennek lehetőségét pedig a kormányzati pozíció teremti meg. Amíg a fórumot azok uralják, akik nem ennek a célnak rendelik alá ambícióikat (sokak rekeszizmát próbára tette az a publicista, aki amellett érvelt, hogy Dávid Ibolya legyen az ellenzék közös kormányfőjelöltje 2006-ban), nem ehhez szabják szövetségi politikájukat, s amíg a párt inkább alulról szemléli a parlamenti küszöböt, addig – de csak addig – számíthat a szocialisták megértő támogatására. Az MSZP azzal, hogy mentőövet dob Herényiéknek, nem csupán a Fideszt partnernek tekintő lakitelekiek kiszorítását igyekszik elérni, hanem azt a számára felettébb kellemes állapotot is fenntartaná, hogy a parlamenti vitákban a kormányoldal és a Dávid-párt rendre két tűz közé szorítja a vezető ellenzéki erőt. Ennyi éppen elég politikai haszonnak, az MDF körüli cirkusz ráadásként eltereli a figyelmet a koalíció szempontjából kínos ügyekről.

Az eredetmítosz (Lakitelek) feláldozása kisszerű hatalmi törekvések oltárán, a demokratikus normák rutinszerű felrúgása, a jogszabályok rugalmas értelmezése, a frakciótöbbség eltiprása a politikai ellenfél (?) segítségének igénybevételével. Tényleg így festenek egy normális – ellenzéki – párt hétköznapjai?