A 11/11-effekt

Valami azt súgta, hogy november 11-e lesz a következő. Egy hang azt súgta, hogy az újabb Big One-nak november 11-én kell majd bekövetkeznie. Big One, a Nagy Egy, a földrengés, melyre Kalifornia vár, de Big One, a terrorakciók legnagyobbika volt a szeptember 11-i földrengés is New Yorkban. És a március 11-i katasztrófa Madridban. 2001. szeptember 11., 2004. március 11. Majd 2004. november 11. A november amúgy is egy negatív hónap. Ott van mindjárt a halottak napja, november 2-a. Majd az ötvenhatos forradalmat acélüstbe fojtó november 4-e, s az acélüstöt egykor materialista haranggá öntő november 7-e. Miért is ne lehetne rossz nap ilyen előjáték után november 11-e?
November 11-én egész nap fortélyos félelem izgatott. „Vigyázó szemeimet” hol a Towerre, hol az Eiffel-toronyra, hol a varsói kultúrpalotára vetettem figyelve, állnak-e még. De semmi. November 11-e puskalövés nélkül múlt el. Este én, János úgy éreztem magam, mint ő – Jónás. Ninive nem égett. Az Úr jókedvű maradt ezen a napon, esze ágában sem volt lesújtani. Csak este döbbentem rá, hogy november 11-e mégse múlt el esemény nélkül. A várva várt terrorakció bekövetkezett, csak máhol és másképp. Elhunyt Jasszer Arafat. Ez a november 11-i terrorakció. Ezt szerválta nekünk a sors, ezt tálalta föl nekünk november 11-ére. Kihatásait tekintve a 11/11-effekt – szó se róla – felér egy terrorakcióval.
Végül is nem tudjuk, mi történt. A Moszad likvidálta-e Jasszer Arafatot, csak épp finomabb stílusban, mint Jaszin sejket, vagy egy ember földi útja egyszer csak menthetetlenül befejeződött. Szerintem utóbbi a valószínűbb, előbbi az izgalmasabb. Kegyeleti és politikai okok miatt az igazság sohase derülhet ki minden kétséget kizáró módon, így talán célszerűbb dekódolni 11/11 üzenetét. Miként lehet más a világ 11/11 után?
11/11 szerintem a kettős mérce második nemzedékének leleplezéséhez segíthet hozzá. A mondat kissé elvont, hadd magyarázzam meg, miről is van szó. Emlékeztetőül: néhány éve itt folyt egy érzelmileg igencsak felkavaró vita, mely Auschwitz–gulág vitaként összegezhető. E korból származik Bayer Zsolt örökbecsű szóalkotása: összehasonlító véralgebra. Licit az aukciósházban: ki a véresebb kezű? Hol a több holt? Stohl András a valóságshow-ban pörgeti a hangulatot: Miló vagy Leo? Gulág vagy Auschwitz? Sztálin vagy Hitler? Osztály vagy faj?
Nemtelen indulatokat és jogos érzékenységet gerjesztő verseny volt ez, melynek valódi tétje, indítéka és üzenete kevés ember előtt volt nyilvánvaló, főképp a baloldalon. A jobboldali publicisztika, meglehet, olykor nem a legjobb retorikával, a kettős mércére próbált figyelmeztetni. Arra, hogy a két rossz, a sátán és az ördög rémtettei nem mérhetőek más és más mércével. A jobboldali publicisztika egy kiterjedt és nemzetközileg is ható közmegegyezést próbált indulatos nyelvi eszközökkel szétrobbantani, megkérdőjelezni.
E közmegegyezés szerint a baloldaliság enyhítő körülmény. Arkhimédész törvényére transzponálva így hangzik a tétel: minden baloldalba mártott sors a bűnéből annyit veszt, amennyi az általa hangoztatott bal súlya. Félreértés ne essék: elsősorban nem a létező szocializmus belső fogyasztásra szánt, vulgárprimitív marxista propagandájáról van itt szó, nem a Népszabadságról meg a Szabad Népről, nem Kádár, Apró és Marosán elvtársakról, hanem Yves Montand-ról, Pablo Nerudáról, a haladó világról, a békekonferenciákról, az ENSZ-ről, az Elena Ceausescut Olaszországban dísztoktorrá avató egyetemekről, tehát arról a széles körű nemzetközi közmegegyezésről, mely talán a Sztálin által az ukrajnai éhínség idején a Nyugatnak felajánlott búza júdási elfogadásával vette kezdetét.
Az orosz polgárháború idejére összeállt antibolsevista szent szövetség hamar felbomlott, s a fehérterrorban való bűnrészessége miatt a feledés homályába merült, Koba pedig jól kihasználta, hogy Európától a pravoszláv orosz világ legalább annyira távol áll, mint az iszlám Kelet, vagyis Európa – és az Egyesült Államok – hajlandó volt elfogadni, hogy ott zsigerből másképpen mennek a dolgok. Amíg világforradalmi veszély nincs, erre pedig épp a külpolitikailag meglehetősen pragmatikus Joszif Visszarionovics volt a garancia, nos, addig a Nyugatnak nem kellett rettegnie, alkalomadtán viszont jöhettek befektetni a nagylelkű Armand Hammerek. A nyugati cinizmust később a Harmadik Birodalom felívelése nyomán a Szovjetunióval való szövetség váltotta fel, majd következett – a hidegháború néhány kemény esztendeje után – az enyhülés, a détente. Arthur Koestler és Szolzsenyicin hiába figyelmeztettek a kettős mérce abszurd voltára, érzelmileg a Szovjetunió sohasem tudott igazán félelmetessé válni. A kommunizmus pedig mindmáig meg tudott maradni – baloldalinak.
A Mojszejev-együttes kevésbé rémisztő, mint a Horst Wessel. A best of communists – jó poén, a best of nazis – provokáció. Annyira szimpatikusak a Masenka babák. És annyira szép dolog a haladás. A nőket halomszám megerőszakoló szovjet katonákból csak úgy áradt a kedély és dőlt a harmonika. Mikor Gromiko szovjet külügyminiszter felszólalt az ENSZ közgyűlésén, mindenki úgy érezte, hogy itt most valami jó dolog történik, de ha nem is jó, akkor mindenképp valami megfontolt és mérvadó dolog. Senkinek sem jutott eszébe Brezsnyevet Pinochet mércéjével mérni.
Ma úgy tűnhet, hogy mindez a múlté – hol van már Gromiko, hol van már Brezsnyev és hol van Pinochet? A Szovjetunió a múlté, tizenöt esztendővel vagyunk immár a nagy európai rendszerváltozás után. Mondhatnánk, többé nincs mit kettősen mérni. Fukuyama győzött, egy van csak, a szabad világ. Ez nem igaz. Ötvös bohóccal szólva: van másik. Éspedig a harmadik. A harmadik világ. A fejlődő országok, ahogy régebben mondták.
A mai Nyugat éppoly vak a harmadik világ demokráciadeficitjére, mint volt egykor a második világ: a kommunista tömb demokráciadeficitjére. A kettős mérce a harmadik világhoz való viszonyban él, virul és virágzik tovább. Tetszenek emlékezni: éljen és virágozzék a szovjet–magyar barátság. A vörös Aurora már rég elsüllyedt, ám a rózsaszín fátyol változatlanul fedi a csadort – a jogtiprásokat és jogsértéseket.
Mára tökéletesen elfeledtük, miképp is lett függetlenné a harmadik világ. Antiimperialista harc útján. Ha egy háborúban valamelyik félnek úgymond igaza van, akkor a részletek elvesznek. Így vesztek el például a spanyol polgárháború köztársaságpárti részletei és így vesztek el a „nagy honvédő háború” bolsevik részletei hosszú időre. A közmegegyezés szerint a spanyol köztársaságiak egy Hitler-lakáj, Franco ellen harcoltak – jelzem, a konszolidált Franco-rezsim nem volt rosszabb bármely konszolidált közép-európai blokkországnál –, a szovjetek pedig a hazájukért egy megszálló hatalom ellen. Aki epikailag jó célért harcol, önmaga nem lehet rossz. Így az íratlan verdikt. A gyarmatosító imperialista nagyhatalmak elleni felszabadító háború a mai közmegegyezés szerint ugyancsak jó cél. Jó cél, mely mindmáig elfedi a Nagy-Britannia, Franciaország, majd az USA elleni felszabadító háborúk valódi jellegét és főképp a felszabadulás erőinek valódi természetét.
A felszabadító erők legtöbbje köszönő viszonyban sem volt a demokráciával, viszont ezer szálon át kötődött a kommunizmushoz. Ezek az erők a demokráciához már csak azért sem kötődhettek, hisz – akárcsak Hitler – a parlamentáris demokráciát a megszálló, népelnyomó Nyugat puszta hatalomtechnikai eszközének tekintették, mely eszköz a nép és a vezér nevében elutasítandó. A legendás népvezérek és a terroristák, az élő legendák és a tetszhalott, idolszerű diktátorok ugyanazok, brioni fiúk, Tito gyermekei.
Az illegális mozgalomban és a felszabadító mozgalomban eltöltött idő hasonló jellemhez vezet, a körülmények szükségképp torzítanak: folyamatosan konspirálni, kombinálni és harcolni kell. Az így kialakult személyiség egyidejűleg hősi, paranoid és korlátolt, mondhatnók, mindhalálig veterán természetű. Lenint, Sztálint, Maót, Rákosit, Ho Si Minht, Castrót, Kim Ir Szent, Pol Potot, Szaddám Huszeint, Kadhafit, Bokassát, Idi Amint, Mobutut, Mengisztu Hailé Mariamot, Robert Mugabét, Babrak Karmalt – és Jasszer Arafatot hasonló folyamatok formálták. Az illegális lét, az elszenvedett traumák megteszik a magukét. Bokassa császár frizsiderében emberi maradványokra leltek, Pol Pot pedig, miután dicsőséges felszabadítóként bevonult Phnom Penhbe, kiüríttette a várost, s mire a világ fölfedezi, hogy valami nem stimmel, már kétmillió a halott. A Rhodesiából lett Zimbabwe Robert Mugabe személyi kultuszától hangos, és a lakosságot félkatonai bandák tanítják folyamatos hűségre – a sor a végtelenségig folytatható.
Senki se meri kimondani, hogy a harmadik világ nyomoráért ma már mindenekelőtt a demokráciadeficit a felelős és nem a jelenkorú fejlett világ. Zimbabwéban például nemcsak a fehérek, a feketék életszínvonala is süllyedt a felszabadulás előtti szinthez képest, csak ez épp a mai világ számára nem emészthető, nem ildomos adat, hisz ugyan miféle konklúzió következnék belőle? Akkor el kellene gondolkodni azon, hogy miféle rendszerek is uralkodnak manapság a harmadik világban a látszatigazság és a demokráciadeficitre vak nemzetközi közmegegyezés okán.
Ugyanaz a kettős mérce, mely humanizálta a kommunizmust, és a szimpátia bűvkörébe vonta annak vezéregyéniségeit, ugyanaz a kettős mérce, mely humanizálta a felszabadító mozgalmakat, s kultikus legendákká tette önkörükön kívül is azok olykor egzaltált, máskor korrupt és legtöbbször cezaromániás vezéregyéniségeit – ugyanaz a kettős mérce tette naggyá Jasszer Arafatot.
Az önálló palesztin államért folytatott jogos küzdelem, a legkisebb fiúnak kijáró szimpátia nem engedi látni, hogy milyen is az igaz ügyért küzdő felszabadító mozgalmak, lényegében terrorszervezetek valós természete. A demokráciadeficit felett most is szemet hunyunk. Az sem tűnik fel, hogy az arab Canossa és kín utóbbi esztendeiért épp a rais felelős. Ő, a Nobel-békedíjas vezető az, aki nem kötött békét. És ő, a Nobel-békedíjas népvezér az, aki egymilliárd dolláros magánvagyonra tett szert, miközben a Gázai övezet fanatizált fiataljai havi harminc dollárból vegetálnak. Uncle Sam – dollárpapa. Jasszer Arafat a maga szerény egymilliárdjával bezzeg nem dollárpapa, mint ahogy Mobutu sem volt soha dollárpapa a maga hárommilliárdjával. A felszabadítás újgazdagjai sohasem lehetnek dollárpapák. Senki sem elég bátor megkérdezni – honnét a pénz? Senki sem elég bátor észrevenni a palesztin ügy övezte demokráciadeficitet és korrupciót. A sokszor mesterségesen gerjesztett intifáda mögötti háttéralkukat, részérdekeket. A kettős mérce második nemzedékének leleplezéséről beszélve én erre gondoltam.
Arra, hogy nem mindegy, milyen is lesz a majdani palesztin állam. És nem mindegy, észrevesszük-e majd, hogy milyen. Egy korrupcióval átszőtt romantikus forradalmi falanx vagy egy szegény, forrongó, de tiszta demokrácia. Az ördög a részletekben búvik meg. A 11/11-effekt hozzásegít a részletek feltárásához, megértéséhez és kidolgozásához.
Az, hogy mostantól fogva nincs feltétel nélküli tekintélye a palesztin ügynek – nagy előrelépés. Minél középszerűbbek a politikusok, annál kiegyensúlyozottabb a helyzet. Kívánom Palesztinának, hogy hasonló tekintélyű vezetője már sohase legyen.