Néhány esztendeje komoly városépítészek megfeddtek, amikor egy írásomban azt vetettem föl:
a budapesti megarendezvények fiaskója, a fővárost irányító agytröszt víziótlansága esetleg összefügg azzal, hogy a szakmaiság álarca mögé bújva semmilyen érzelemmel nem viseltetnek a gondjaikra bízott város iránt. Értelmes várospolitikai fogalom a szerethetőség?
Cs. Z.: – Kimondani ezt máris nagy lépés. Ez azonban még vajmi keveset ér, ha nem törekszünk arra, hogy szakmailag is jelentsen valamit. A polisz, a közpolitizálás fogalma nélkülözhetetlen egy város működtetéséhez, ám valójában eggyel feljebb kell lépni. Budapest esetében ez a magasabb lépcsőfok a vízióalkotás, „a teremtő ige” volna – ez azonban nincs sehol; vagy ha mégis felbukkan, akkor kíméletlenül irtatik. Bárkiben megjelenik egy erős gondolat, annak nyomban nekiesnek, ahelyett, hogy bátorítanák és felkarolnák. Sok civil fejében megfogalmazódnak a közösség szemszögéből fontos elképzelések, de meg sem hallgattatnak. Pedig egy város csak akkor életképes, ha folyamatosan megújul. Nap nap után teremteni kell.
V. F.: – Ezzel kapcsolatban Henri Lefebvre francia filozófust idézném, aki szerint a város fizikai valósága felett ott lebeg a város szelleme. Technokratáknak ez megfoghatatlan, pedig a tapasztalat megerősíti, hogy ez a szellem, ez a géniusz, ez az aura mindenütt más és más. Budapest fölött is ott lebegett ez az aura, csak időközben szétesett, mozaikszerűvé vált. A Parlament, a Lánchíd még őrzi a régi szellemiség nyomait – de ebben a vonatkozásban nem is igazán konkrét építményekre kell gondolnunk. Párizs szelleméhez például a Louvre és sok más egyéb mellett hozzátartozik a Sorbonne is – holott ez szétszórt épületek sokasága a város számos helyén. Egy város szellemét karban kell tartani – ezt mulasztottuk el az utóbbi évtizedekben. S nem történtek lépések a kulturális nívó emelésének terén sem. Tarthatatlan, hogy a világ szemében az ötvenhatos forradalom mellett túlságosan gyakran még mindig csupán Puskás Öcsi neve fémjelezze Budapestet.
– Vidor Ferenc professzor az egyik rendszerváltás utáni budapesti ősvízió atyja, a Második Millennium elnevezésű projekt csapatának a vezetője a kilencvenes évek elejéről. Akkor ez a munka lényegében szamizdatban maradt…
V. F.: – A városháza volt a megbízónk, de amikor elkészültünk a négy kötettel, gyorsan kiderült, hogy akkoriban még nem igazán akartak komoly és átfogó városfejlesztési koncepciót. Ehelyett elmerültek az általános és részletes rendezési tervekben, amolyan technikai szintre süllyesztve a város szellemiségének kialakítását, gondozását…
Cs. Z.: – Én akkoriban testületi tag voltam, így közelről láttam, miért nem kaphat teret egy ilyen nagyvonalúbb fejlesztési vízió. Alapvető szemléletbeli problémák akadályozzák a főváros egészséges fejlesztését. A politikai palettán nagyjából egymást kiegyensúlyozva képviselteti magát három erő: a baloldali, a polgári és a liberális blokk. Ezekhez markáns stratégiai szemléletmódok is köthetők. A baloldali stratégiát szereptévesztés jellemzi: az eszközt tekinti célnak, emiatt nincs jövőképe, mindent pragmatikusan közelít meg. Azt vallja: ha nincs válság, akkor csinálni kell, hogy legyen mit kezelni. A liberális stratégia a várost épp olyan élő organizmusnak tekinti, mint a gazdaságot, s abban a tévhitben él, hogy ha bántjuk, akkor elromlik. Azt mondja: kutatni kell, és kereteket adni, de különben nem szabad beavatkozni. Ennek a kudarcát éljük most minden tekintetben. A polgári stratégia ezzel szemben jövőkép-központú: az érdekli, milyen legyen Budapest mondjuk tizenöt év múlva. Ha ezt elképzelte, próbálja a lehetőségeket ehhez alakítani. Ennek érdekében elsősorban a kiemelt projektekkel foglalkozna, azaz tagadja a „minden részlet egyformán fontos” áldemokratikus elvét. Ami Budapestet mára válságba juttatta, az a liberális tehetetlenség. Turkálnak a kendermagban: saját vízióik elvi okokból nincsenek, de mások vízióival sem tudnak azonosulni.
V. F.: – Tény, hogy ami manapság Budapesten van, az nem igazán európai nívó. Az a benyomásom, hogy bármely párt volna is hatalmon, a hatalomgyakorlás színvonala kulturális deficit miatt szükségképpen alacsonyabb volna, mint mondjuk Bécsben vagy más európai fővárosban. Aggasztó, hogy a rendszerváltozás óta a szakmai kontraszelekció változatlanul jelen volt a hazai gyakorlatban.
– A helyzet viszont az, hogy a rendszerváltozás óta alapjában véve megszakítás nélkül a liberális demszkyzmus van hatalmon…
L. T.: – Lehet azt mondani, hogy szeressük Budapestet – sokan azonban nyilván nem szeretik, mert a lábukkal szavaznak. Márpedig ha nem szeretünk egy várost, akkor valójában azt a kultúrát nem szeretjük, amelyet sugároz magából. Vajon mi történne, ha más kultúra áradna Budapestből? A változást alighanem saját magunkkal kellene kezdeni. Nemrég jöttem meg Prágából, s onnan nézve Budapest maga a közbotrány. Tény, hogy ott nem volt bombázás, nem bontották le a középkori városrészt, ezért nincsenek parkolási gondok sem. Viszont három napon át nem találkoztam egyetlen kutyapiszokkal vagy málló vakolattal sem, s ez már tényleg hozzáállás kérdése. A villamosjegy átszámolva hetven forintba kerül, a kultúra pedig pezseg. A Don Giovanni prágai ősbemutatójából például olyan kulturális mítoszt csináltak, hogy ennek köszönhetően a nemzetközi zenei élet vérkeringésébe is szervesen be tudták kapcsolni a cseh fővárost a helyi Mozart-kultusz révén. A szomszédságukban élő németek szemszögéből Prága manapság kulturális központ, Budapest viszont periféria.
V. F.: – Az én véleményem nem ennyire negatív Budapestről, legalábbis ami a lehetőségeit illeti. Prága valóban igen jól gazdálkodik a sokszínű kulturális adottságaival – olyan motívumokat is belevonva ebbe, mint a bábjáték tradíciója vagy a Gólem-legenda. Budapest még öt-tíz éve is elevenebb volt Prágánál: finomabbak voltak az ételek, szebbek a lányok, mellette szólt a dinamika és a nagyságrend. Itt azonban az a bizonyos szellemkarbantartás vészesen elmaradt. Nem tudunk magunkra kívülről tekinteni. Sok évvel ezelőtt egy angol építész ráérzett a Lánchíd angolságára; egy francia urbanista barátom pedig rosszmájúan azt jegyezte meg: ez egy architektúra nélküli város. Nem törődünk a látképeinkkel sem eléggé. A Hradzsin kontúrja rendezett, a budai Váré kifejezetten zavaros. Egy dimbes-dombos városban a gondos urbanisztikai tervezés a sziluettre is tekintettel van. Ráadásul ma már maketteket sem nagyon kell eszkábálni: a komputer háromdimenziós látványra is képes.
Cs. Z.: – Budapest korábbi versenyelőnyének az elvesztegetése nem fatális véletlenek összjátéka. A főváros elleni bűnök véleményem szerint a rendszerváltozással kezdődtek. Budapest kétszintű közigazgatási rendszere a jelenlegi formában életképtelen. A lakástörvény is öngyilkos szabályozás: európai léptékben szó sem lehetne arról, hogy öt százalék alá csökkenjen a bérlakásállomány aránya. Az állam és az önkormányzat kivonult ebből a szférából, a társasházakra terhelve a felújítást – ennek a vége csakis az összeomlás lehet. Ha a parlamentnek fontos a főváros, törvényt kell módosítania. S akkor még nem is érintettem a szimbólumok kérdését. Budapesten addig nem lesz rendszerváltozás, amíg tudatos politikai döntés gyümölcseként szocreál kultúrház van a Nemzeti Galéria helyén. A Citadellát egy öntörvényű vendéglátós bitorolhatja negyven évre, a Szabadság teret meg a Trianon-emlékmű helyén szovjet emlékmű csúfíthatja el, kordonnal elzárva a graffitizőktől; ennek semmilyen beágyazottsága sincs a város szövetébe. Budapest jelenleg nem a nemzet fővárosa, a legmagasabb szinten sem kezelik a rangján. A főváros–vidék látszatellentét elfedte és elfeledtette, hogy a szívet nem lehet kihagyni a szervezet működtetéséből. Az az igazság, hogy 1990 óta koncepcionálisan senki sem törődött igazán Budapesttel. Nem lehet ezért most hirtelen mindent Demszkyre fogni: az elmúlt tizenöt évben rossz vezetése volt ugyan a fővárosnak, de a romlás kódolva volt a vízió hiányában meg a törvényekben.
V. F.: – Lehet, hogy a törvények alapvetően rosszak, de ne feledkezzünk meg a kleptokráciáról sem. Manapság az a gyakorlat, hogy ha egy multi akar valamit, akkor az óhajai szerint módosítják a részletes rendezési tervet. Ezzel szemben a közmunkatanács idején a főváros bőven élt a kisajátítási jogokkal, s tartalék területekkel is rendelkezett. Ha a főváros vezetésének az elmúlt tizenöt évben lett volna koncepciója, és ennek a gyakorlatban érvényt tudott volna szerezni, a multik nyomulása is kezelhető lett volna. Szomorú tény, hogy Budapestnek mindmáig torz és befejezetlen a városközpontja is.
– A kleptokrácia voltaképpen a korrupció városformáló erejét jelenti?
L. T.: – Nemrégiben egy pécsi szakmai konferencián elhangzott: Magyarország a nemzetközi pénzmosás középmezőnyében foglal helyet. Ez több száz milliárdot jelent évente, amelynek a legnagyobb része az ingatlanfejlesztésbe kerül, s ez valóban jelentős városformáló erő. Ilyen zavaró tényezőtől bármiféle prognosztika a feje tetejére állna.
– Ennek volna tulajdonítható Budapest lemaradása az európai városversenyben?
L. T.: – Nem csak ennek, de a korrupció olyan, mint a lakmuszpapír: jelzi a bajokat. Ha most Hamvas Béla feltámadna, talán késztetést érezne, hogy felülvizsgálja „öt géniusz” elméletét, mely szerint a Kárpát-medencében minden számottevő európai szellemiség jelen van. Talán úgy érezné: „kelet sztyeppéi” eluralkodtak Budapesten. Ráadásul az elfecsérelt tizenöt esztendőt nem lehet csak úgy behozni, mert közben a világ sem állt meg. Nem elegendő tehát a személyi váltás: koncepció-, menedzsment- és kultúraváltásra is szükség van.
Cs. Z.: – Fel kell vállalni valakinek az irányítást. Ez nem kis bravúrt igényel, de nem lehetetlen: Budapest szerintem nem veszítette el véglegesen a versenyelőnyét, csupán Csipkerózsika-álomba merült. Prága, Pozsony és Bécs eljutott az optimumig, Zágráb is jó úton jár, sőt Bukarest is elindult – a magyar főváros viszont messze alatta marad a lehetőségeinek. Minél hamarabb hozzákezdünk a módszeres felzárkóztatáshoz, annál hamarabb visszaszerezhetjük pozícióinkat. Pillanatnyilag nem is számol velünk Európa. Ahhoz el kellene érnie lélekszámban egy bizonyos méretet: másfél millióval nem nevezhetünk be e versenybe, két és fél millióval már igen.
L. T.: – Ezt én másképp gondolom. A hatékony városfejlődés nem lélekszám függvénye. Zürich is, Helsinki is igen élhető európai városok, holott csupán félmillió körüli lakosuk van. Budapest viszont az agglomerációval együtt voltaképpen hárommilliós város – csak épp nincs egy „Budapestország”-tudat, amivel azonosulni lehetne.
– Talán úgy lehetne áthidalni a nézetkülönbséget, hogy egy európai nagyváros rangját a méret és a minőség együttesen adja…
V. F.: – Igen, de ehhez hozzá kell tenni azt is: miközben a közép-európai fővárosok vetélkednek egymással, kooperálniuk is kellene. Bécs és Pozsony, köszönhetően az uniós keretnek, mára ismét szinte egy városnak tekinthető – nem véletlen, hogy a Monarchia idején villamosvonal kötötte össze őket. Az önfejlesztésre pedig Bukarestből hoznék példát. Ott Ceausescu megépítette megalomán palotáját, ahol ezerötszáz-kétezer embert befogadó termekből van vagy fél tucat. Kézenfekvő volt, hogy az új rendszerben a kongresszusi turizmussal kísérletezzenek. Viszont nem volt elég szálloda, ezért gyors ütemben elkezdték építeni azokat. Pár éven belül Bukarest Európa legkapósabb konferenciavárosai közé zárkózhat fel.
– Ez a román főváros jó kitörési lehetőségének tűnik. Megfogalmazható ilyesmi Budapest esetében is?
L. T.: – Kész recept nem létezik, de vízió nélkül nincs kitörés. Nem egyszemélyes jövőképre gondolok: a közösségnek és az őt vezetőknek kell együttesen egy bátor stratégiát kialakítaniuk. Meg kell határozni a fő csapásokat – tematikailag és területileg egyaránt. Három akupunktúrás pontra korábban magam is felhívtam a figyelmet. Az első benyomás, amit a Ferihegyre érkező külföldiek kapnak fővárosunkról, az a Vecsés és Budapest központja közötti útvonal, amitől bárki depressziós lesz. A lineáris, korridor típusú tranzitfejlesztés elodázhatatlan, beleértve a gyorsvasutat is. A másik akupunktúrás pont a pesti zsidó negyedben rejlő ritka civilizációs lehetőség volt. Budapest azonban nem Prága: itt ahelyett, hogy élményszerű attrakciót csinálnának a hajdani gettóból, inkább telkenként eladják a terület specifikuma iránt érzéketlen spekulánsoknak. Érthetetlen számomra, miért fontosabb a csehek és a cseh zsidók számára a kulturális örökségük. A harmadik akupunktúrás pont a Hajógyári-sziget lehetett volna, ahol spontán szórakoztatónegyed alakult ki, igen stílusos környezetben. Erre alapozva egy okos városvezetésnek akár tudatosan lehetne bővíteni az életmódkínálatot: például megteremteni annak a lehetőségét, hogy a sokszínűség jegyében akár a Dunán is lehessen munkába járni. Az ilyesféle alternatívák nagyban hozzájárulnának Budapest szerethetőségéhez. Ezzel szemben ezt a területet is inkább átengedik a magántőkének. Azaz ez a kitörési pont is múlt időbe tehető…
– A közösségi tervezés, a vízióalkotás vajon kontrollálható-e a várospolitika eszközeivel?
Cs. Z.: – A túlzottan elvont jövőképekre nem vevők a város polgárai. S igazuk is van ebben, nem hagyható, hogy Budapest ilyen drága hely legyen ilyen gyenge szolgáltatásokkal. Mindenki azt szeretné, hogy Budapest élhető, vállalkozóbarát, kényelmes és olcsó város legyen, ahol könnyű a közlekedés és az ügyintézés. Mindez hosszabb távon érhető el, de vannak olyan célok, amelyek gyorsan és határozottan megvalósíthatók. Például tarthatatlan állapot, hogy magáncégek szakhatóságot játsszanak. Civil kontroll kell, fogyasztói monitoring minden áremelés esetére. Ez a szemlélet a közműveket is merőben új alapra helyezné, de nagyban hozzájárulna, hogy a magunkénak érezhessük a fővárost. A vállalkozóbarát jelző nem azt fedi, hogy vissza lehet élni a monopolhelyzettel: egy magáncég csak korrekt versenyben nyerhet fővárosi piacot. Elkerülhetetlen a Belváros valódi rehabilitációja is. Ebben én nem a ferencvárosi dzsentrifikációt tartom követendő modellnek; dózerolás helyett a lakók életének és házainak közös megújítását pártolnám. Ezt a rehabilitációt pedig épp a zsidó negyeddel kezdeném: ezt örökségvédelmi, turisztikai és gazdasági szempontok egyaránt indokolják. S bátran hozzányúlnék a szimbólumokhoz is: a köztereket valóságosan is vissza kell foglalni a város nevében. S el ne feledjem: vasúton és közúton be kell kötni Budapestet az európai hálózatba.
V. F.: – Nemcsak az európai hálózatba való bekapcsolásról van szó. Hogy mást ne mondjak, alig van Európában olyan nagyváros, ahol a tömegközlekedés és a vasúti hálózat ne volna összekapcsolva. Ez a kapcsolat sok évtizede eleven egyebek mellett Bécsben, Berlinben, Párizsban, sőt Tokióban is. Budapesten például a megépült észak–déli metróvonalnak a Nyugati pályaudvartól Újpestre vezető, Káposztásmegyerig tervezett szakasza helyett a gyorsvasutat jóval olcsóbban az ezzel párhuzamos MÁV-pályára lehetett volna rávezetni. Számos lehetőség nyitott még a MÁV-nak a fővárosi tömegközlekedésbe való bekapcsolására a sokat hangoztatott – és még mindig meg nem valósult – együttes jegyrendszer megteremtése mellett is.
Cs. Z.: – Nem hagyható említés nélkül a stratégiaalkotási kultúra megreformálása sem, meg kell tanulni a fővárosnak külső kényszerekkel együttműködni. A tematikus váltás érdekében pedig hallgatni kell végre a szakemberekre, politikai alapállástól függetlenül. Élni a felhalmozott tudással. Jelenleg még a saját holdudvarára sem támaszkodik a város vezetése; a szakértők régóta csak a fióknak dolgoznak…
origo.hu
Szalay-Bobrovniczky Kristóf: Hőseinkre támaszkodva építjük a jövő hadseregét
