A történelemórákon úgy tanulhattuk, hogy a legfőbb nemesi kiváltság, az adómentesség magyarázata az volt: az arisztokrácia „életével és vérével” védte a királyt, s személyén keresztül az országot. A pénzével viszont nem. A történelemmagyarázók e tényt igen sokszínűen értelmezték. Volt, aki a hősiesség ismérveit fedezte fel e természet általi szolgálatban; s akadt, aki szerint nemeseink inkább a fűbe haraptak, semhogy a vagyonukból az ország javára áldoztak volna. Igazságot tenni utólag nem lehet, s nem is érdemes. Ma más rendszerben élünk: nem feltétlenül igazságosabb berendezkedésben, ám a demokratikus állam (ha eredete el is homályosult kissé) a nemzeti közteherviselés eszméjén alapul.
Gond akkor van, ha nemzet és állam feltűnően nem esik egybe. A trianoni béke, azaz nyolcvannégy év óta Magyarországgal ez a helyzet. A történeti Magyarországon az állam volt a tágabb, s a nemzet a szűkebb keret – 1920 után a nemzet lett a tágabb, s az (anya-) állam a szűkebb. Diktatúrában (pláne olyanban, mely szerint már holnapra nemzetközivé lesz a világ) az ilyesmi föl sem tűnik. Annál furcsább, hogy a magyar nemzetnek ezt a kétségkívül első számú problémáját mindeddig a harmadik Magyar Köztársaság is a (gyep-) szőnyeg alá söpörte. Most kikerült onnan, s mindenki elhűlt: hogyan lapulhatott ott annyi emberöltőn keresztül.
A kettős állampolgárságról szóló népszavazás, illetve az igenlő voksolás csupán tapasz a trianoni seben. Nem sok köze van a geopolitikai valósághoz – inkább szimbolikus cselekvés. Ám nem pótcselekvés, hiszen szerencsés esetben lelki megerősödéshez vezethet – s ezt a jelképes politizálásra hagyományosan érzékeny jobboldal idejekorán felismerte. A baloldal azonban jobban szeretné ezt az egészet a szőnyeg alatt tudni, mint annyi „békés” évtizeden át. Ők, mióta lemondtak a kommunizmus világméretű győzelméről, sőt a szolidaritás valóban nemes eszméjéről is; ragaszkodnak a pragmatizmushoz. Ha szembetalálkoznak egy nemzeti üggyel, megriadnak tőle: minek csinálni a bajt; örüljünk, hogy élünk. Rühellik a történelmet – kivéve, amit ők írnak. Épp ezért demagóg kampányaikban a hasonlóan kisszerű ösztönökre apellálnak. Az irigységfaktorra, a kenyérféltésre. Véreik ellen vetik be a 23 millió románt.
Hadd másoljam ide elrettentő példaként legújabb rákoskeresztúri röplapjukat: „Ne fizessünk rá a kettős állampolgárságra! Ne fizessünk havi 20 000 forintot családunk pénzéből! Ne fizessünk mások helyett adót, nyugdíjat! Ne fizessünk állásunkkal az olcsó határon túli munkavállalók miatt! Ne fizessünk álmainkkal, mert nehezedik a lakáshelyzet! A kettős állampolgárság a határon túliak számára nem megoldás, viszont az országnak és nekünk jelentős teher. December 5-én szavazzunk nemmel!” A kettős állampolgárságot egybeírják, hátha így népi kezdeményezésnek tűnik. Ettől azonban még ordít róla a tudományos gyurcsányizmus. Ne fizessünk! Ne fizessünk! Ne fizessünk! Hogy honnan jön a titokzatos havi húszezer, a talányos nyugdíjmotívum, az olcsójános magyar bozgor rémképe, a szocik által előállított lakásügyi rémálom meg a teher „az országnak és nekünk” – maradjon a werberek titka. Ők továbbfejlesztették a nemesi virtust: a nemzetért sem az életüket, sem a pénzüket nem adnák.
Szerdán többautónyi kárpátaljai magyar érkezett Nyíregyházára. Hallották, gond van a magyarországi vérkészletekkel, s a tiszakeresztúri Mándy Gyula szervezésében átjöttek a határon. A vérellátó ezúttal eltekintett attól, hogy nem magyar állampolgárok. A nagyszőlősi járásból érkezők azokon is segítettek, akik nemmel szavaznak december 5-én. A vérüket adták.
origo.hu
Mozgáskorlátozott parkolókártyát használtak a csalók
