Kadét- és fegyvertársa, a németországi Heidelbergben élő Csaszkóczy Emil azok egyike, akik utolsóként látták életben Gérecz Attilát.
– November 4-én a Keleti pályaudvar felől közeledtek a szovjet tankok a Rákóczi úton. Az erzsébetvárosi csoporttal egy darabig védtük a Szabad Nép-székházat és a Corvin Áruházat. Óriási harc bontakozott ki a Rókus-kórháznál és mellette, a kápolnánál, de felülkerekedett a túlerő, így átmentünk a Dohány utcába, a Continental szállóba. Gérecz Attila a hadapródiskolában osztálytársam és barátom volt, később mindketten ültünk, ő Vácott, én a Gyűjtőben, s éppen emiatt csak a második nagy szovjet támadás idején kapcsolódhattunk be a forradalomba. Attila néhány kadéttársunkkal keresett fel Szentkirályi utcai lakásomon a támadás reggelén, így kerültünk ismét össze. Gérecz Attila nemcsak nagy költő volt, de bátor harcos is. Mielőtt visszahúzódtunk volna a Continentalba, Attila két szovjet tankot tett harcképtelenné a Blaha Lujza téren, a Nemzeti Színház előtt. Új harcállásunkban számoltunk azzal, hogy a harckocsik kifüstölnek bennünket. A helyzet annyira reménytelenné vált, hogy november 7-én ki akartunk törni a Continental szállóból, és a harc hevében Attila géppisztollyal át akart szaladni a Dohány utca másik oldalán egy kapualjba, amikor egy T–34-esből leadott géppuskasorozat végzett vele a Dohány és a Klauzál utca sarkán. Egy hetedik kerületi kapualjban, a környékbeli emberek keze között halt meg néhány nappal a 27. születésnapja előtt.
Hiesz Győzőné Drechsel Mária, a költő kedvese is felidézte az utolsó órákat a Magyar Nemzet 1999. október 22-i számában. Attila fölhívta a Nyár és a Dohány utca sarkán álló telefonfülkéből. „Gyere haza!” – kérlelte a lány. „Nem hagyhatom cserben a hazámat” – hangzott a válasz. Nem sokkal ezután akart átszaladni az utca túloldalára.
Azt mondják, az egyik golyó a szívén találta el. Két kiskatona hozta a halálhírét. Drechsel Mária rögtön rohant a helyszínre, nehogy tömegsírba temessék Attilát. Egy asszony lepedőt hozott, abba takarták a testét, mások létrát kerítettek, azon vitték a Klauzál térig. Fejfa helyett valaki néhány szál fehér őszirózsát helyezett a tér sarkában hirtelenében emelt sírhantra.
De ki volt Gérecz Attila?
Nem könnyű rekonstruálni az életútját. A még élő költő- és harcostársak, az emlékezők egyre kevesebben vannak, így főként a dokumentumokra, például Gérecz Attila börtönben írt verseire hagyatkozhatunk. Ő a magyar költészet egyetlen 1956-os hősi halottja.
1929. november 20-án született Dunakeszin, s 1943 őszén vonult be a kőszegi hadapródiskolába. A háború vihara francia hadifogságba sodorta, ahonnan 1946-ban tért haza. Tehetségét és szorgalmát bizonyítja, hogy egy év alatt három gimnáziumi év tananyagából tett különbözeti vizsgát. Az első világháborús bátorságáért vitézzé avatott apa „gyanús” múltja s az ifjú költő kőszegi hadapródévei elegendőek voltak ahhoz, hogy bár az érettségi vizsgát 1947-ben a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban jeles eredménnyel tette le, nem vették fel az egyetemre. Drechsel Mária a gimnáziumban, az évzárón látta először Attilát. A Polisz című folyóirat idei október–novemberi számában így emlékezik ismeretségükre, a félbemaradt szerelemre: „… meghajolt, bemutatkozott, és felkért táncolni. Ő akkor 18 éves volt, én 15. Nekem megtetszett jó fellépése, sportos, csinos megjelenése, a kissé pimasz, de kedvesen vidám stílusa, elbűvölő mélybarna tekintete, szép dús, hullámos barna haja. Bűvöltük egymást tekintetünkkel és táncoltunk…”
Gérecz Attila nem tanulhatott tovább, vasesztergályosként minden energiáját sportolásra fordította; 1949-ben már tagja a magyar öttusa-válogatott keretének. Társasága zömmel volt ludovikásokból, egyetemistákból, jó családból való, értelmes és művelt fiatalokból állt. Erre a baráti közösségre csapott le 1950 decemberében az ÁVH. Tagjait kémkedés és hazaárulás vádjával ítélték el, Gérecz Attila összeesküvés és hazaárulás címén tizenöt évet kapott. Társai közül hármat felakasztottak.
A sors fintora, hogy a váci fegyházban összebarátkozott a későbbi Füveskert-antológiák szintén rab íróival, irodalmáraival, Béri Gézával, Kárpáti Kamillal, Csillag Tiborral, Tóth Bálinttal és Tollas Tiborral. Gérecz Attila a börtönben ért költővé, a magyar irodalom első vonalába illő poétává. Cetlikre, irkalapokra és vécépapírra írta verseit; 1954 májusában adta oda élete első költeményét, az Így, bocskorosan címűt cellatársának, Béri Gézának. Ekkor még a reménykedés, a sportoló győzni akarása szólalt meg benne:
„Így, bocskorosan ugye, megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!
Nincs tömött zsákom s hegymászóbotom!
Segítő kezet tán egy társ sem ad,
de vihart oldó déli szélkölyök
borzol fejemre lágy barackokat!
S a hegytetőn majd minden mezt lehántva
én is kacagva szélnek öltözök:
karjukra fűznek mind a fénynyalábok,
s eltáncolunk a fejetek fölött!
Így, bocskorosan ugye, megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!”
A váci társaság jótékony hatással volt a fiatal költőre. A fegyház falai között valóságos költészeti akadémia működött. A börtönévek jelentették számára az egyetemet, ahová odakint a szabad életben esélye sem volt bekerülni. A váci fegyház egykori kápolnája mellett volt egy kis füves terület, ahol az enyhülés éveiben Tollas Tibornak, Kárpáti Kamillnak, Tóth Bálintnak, Szathmáry Györgynek, Béri Gézának, Gérecz Attilának és még néhányuknak megengedték, hogy leülhessenek, és megszerkeszthessék verseiket, műfordításaikat.
Attila azonban nem bírta a bezártságot, s 1954. július 18-án a Dunát átúszva megszökött a váci fegyházból. Három nap alatt jutott el Budapestre. Azok a barátok, akiktől segítséget remélt, elárulták, és az ávósok kezére juttatták. Szökéséért a korábban kiszabott tizenöt évet újabb három szigorítottal toldották meg a kommunista diktatúra bírái. A Gyűjtőben harminc nap magánzárka koplaltatással, harminc nap sötétzárka, harminc nap magánzárka… majd kezdődött elölről. Szökését ötszáz soros versben, a Szökés a váci börtönből címűben örökítette meg. Ebből való az alábbi részlet:
„Kijött, elém állt a küszöbre. / Bent ijedt gyermekhang gagyog. / Én hallottam jól, esküszöm, de / az eszem akkor kihagyott, / s benyomtam őt, nem is köszönve, / csak elmondva, hogy ki vagyok. / Kis asszony jött ki hálóingben. / Megrázkódtam. Valami ős rokonság, hogy szíveinkben / a mások félelme időz… / A férj halk volt, csendes. Tekintsem / a feleségét. Viselős. / – Jó – szóltam, s tán nem is hazudtam: / mint aki mindenről leköszönt. / – Jó. Adjanak fel. Igazuk van. – / Gyűlöltem bennük a közönyt.”
Lassan telt az idő a Gyűjtőben, aztán Márianosztrán, ismét Vácott, végül megint a Gyűjtőben.
Gépészmérnök édesapját korán elvesztette. Ödön bátyja, a volt ludovikás főhadnagy a második világháborús harcok során olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy a hadikórházzal eszméletlen állapotban szállították valahová Nyugatra, ahonnan nem tért vissza. Hegedűművész Árpád bátyja Svájcba távozott. Csak beteg, nehezen mozgó édesanyja maradt meg számára, aki a börtönévek alatt lélekben és ténylegesen is igyekezett osztozni fia keserű sorsában, napokon át titokban böjtölt, kenyéren és vízen élt. A nagyszerű asszonyhoz írta fia a Beszélő című verset 1955 júniusában:
„A rácsok előtt öregen, s tele könnyel, / megállt köszönőben Anyám, a szegény: / botjára hajolt s zokogott. De a lelkem / csókjául emelte az ujja hegyén! / Szeretet? Nem akartam alá menekülni. / A szív üresedve halálra valóbb. / S az emberi bűn? Viszi árja a szívem, / mint tiszta, papírlebegésű hajót! / … Most újra magam vagyok, és a szememről / az Isten erős mosolyát leteszem: / ma láttam az Édesanyám, s a szemétől – / szelíd, szerető, meleg árnyú szemétől / ökölbe szorult a kezem!…”
1956. október 31-én szabadították ki a forradalmárok Gérecz Attilát a Kozma utcai gyűjtőfogházból sok más politikai fogoly társával együtt. Már aznap fegyvert fogott. Írói elfogadottságát bizonyítja, hogy Tamási Áronnal közösen szövegezték meg a rabságból szabadult írók felhívását.
Kárpáti Kamill gyűjtötte össze és szerkesztette kötetbe Gérecz Attila költői hagyatékát 1991-ben. Ezt a példát követte a Kráter Műhely Egyesület, amikor Turcsány Péter szerkesztésében megjelentette Gérecz Attila posztumusz verskötetét. Bár Gérecz Attila életműve töredékes, mégsem torzó. Az adott korszak embertelen, kegyetlen világának hű tükörképe.
Nem láthatta, hogy a forradalmat lánctalpak eltaposták.
Nem láthatta, hogy a forradalom napsugárarcú ifjait bitófán kivégezték.
Nem láthatta, hogy 1957. május 1-jén százezres tömeget hajtottak ki a Hősök terére.
Nem láthatta termelőszövetkezetekbe pofozott népét a vidéknek.
Nem láthatta, hogy hazája hosszú évtizedekig a zsarnokság béklyójában senyvedett.
Nem láthatta Balczó olimpiai bajnoki futását.
Nem láthatta az ember holdra lépését.
Nem láthatta, amikor a vörös csillag újra porba hullott.
Nem láthatta a tolongást azon a bizonyos damaszkuszi úton.
Nem láthatta, hogy az igaz hősöknek emléktáblákat állítottak.
Nem hallhatta a tetemére borult édesanyja torokszorító zokogását.
Nem hallhatta, hogy a szabadságharc ellenforradalomnak neveztetik.
Nem hallhatta, amikor valaki az ellenforradalmat újra szabadságharcnak nevezte.
Nem hallhatta az utolsó orosz katona lépéseinek távolodó zaját.
Nem hallhatta, amikor a hősi halottakat harangütés mellett nevükön szólították.
Nem hallhatta a köztársaság kikiáltását.
Nem hallhatta, amikor verseit szavalni kezdték.
Nem hallhatta a parancsot, amelyben kinevezték századossá.
Nem hallhatta a laudációt, amikor a Balassi-kardot kiérdemelte.
Nem hallhatta, hogy szülővárosa díszpolgárrá választotta.
Nem mondhatta el, kinek mit akart telefonálni.
Nem mondhatta senkinek: szerelmetes, kicsi feleségem.
Nem mondhatta senkinek: szeretett fiam, szépséges leányom.
Nem mondhatta: édesanyám, az örök világosság fényeskedjék neked.
Nem mondhatta el unokáinak a forradalom történetét.
Nem mondhatta el sok-sok meg nem írt költeményét.
Nem mondhatta el, hogy a szabadságért fegyverrel is harcolni kell.
Nem mondhatta el, mégsem volt hiába.
Nem mondhatta: vigyázzatok a szabadságra!
Nem mondhatja: kicsi, rokonaim, barátaim és bajtársaim, köszönöm, hogy emlékeztek rám!
(Elhangzott 2004. november 6-án
a Klauzál téri emléktábla megkoszorúzásán)
