Másodrang

Gyűrössy Albert pozsonyi nyugdíjas ekképpen önti ki a lelkét, amikor arról faggatom, mi a véleménye a kettős állampolgárságról: „Nem értem, miért nem mernek a saját fejükkel gondolkodni az emberek. Rokonainkat a benesi dekrétumok alapján telepítették át Magyarországra, sokat beszélgetek velük. A legutóbbi választások után igazat adtak, mert csalódtak a Medgyessy-kormányban, ezt előre megmondtam nekik. Most mégis megint azt szajkózzák, amit a szocialisták: ki fog rátok dolgozni, miért kellene nekünk eltartanunk titeket, maradjatok csak otthon! Nagyon fáj ez nekem.”
Aztán elmondja, hogy 2002-ben arról sem tudta meggyőzni rokonait, nem kell tartaniuk a 23 millió román munkavállalótól. Hiába figyelmeztette őket arra is, hogy „a szocialisták csak garasoskodni tudnak, az meg nem elég a gazdaság fejlesztéséhez. Furcsa dolog történhet most, ha az emberek még mindig ennyire hisznek nekik. Nemmel szavazhatnak, és nem gondolkoznak el azon, hogy ezzel azt mondják ki, mi nem is vagyunk magyarok.” S inkább keserűen, mint büszkén teszi hozzá: „Pedig azok vagyunk!”
Nem jó, ha egy országban a politika diktálja a társadalomnak a témákat, ott ugyanis baj van a demokráciával – jut eszembe Paul Lendvay figyelmeztetése, amelyet nemrég olvastam az egyik szlovák lapnak adott nyilatkozatában. Most mégis örömteli, hogy a téma iránt nem közömbösek az emberek. Horváth Rozália Dunaszerdahelyen dolgozik mikrobiológusként. Három gyermek anyjaként mondja, hogy „fel kell készülnie az embernek mindenre, arra is, hogy e kinyílt világban nagyon messze raknak fészket a gyermekeink, s ez a hely lehet akár Magyarország is, de nem a kettős állampolgárság miatt lesz így, hanem mert a sors úgy hozza”. Rozália nem igazán ért egyet a népszavazással, szerinte más formát is lehetett volna találni a kérdés eldöntésére. Most leginkább az foglalkoztatja, végiggondolják-e a magyarországi választópolgárok, hogy akarva-akaratlan arról szavaznak, együvé tartozunk-e még mi, magyarok itt a Kárpát-medencében.
Nádszegre autózom, a mátyusföldi faluból és környékéről ugyanis sokan járnak dolgozni Győrbe, az autógyárba meg a textilüzemekbe. Pedig a falu épül, szépül, Juhos Ferenc polgármester még azzal is büszkélkedhet, hogy forráshiányos világunkban a község hospice-t hozott létre a magatehetetlen idős emberek gondozására. „Senki sem akar Magyarországra áttelepülni, ingáznak az emberek, nap nap után megtérnek a családi fészek melegébe – adja meg a választ szinte gondolkodás nélkül kérdésemre, hogy nincs-e elvándorlási hangulat a határ másik oldalán dolgozók között. – Viszont vannak rossz tapasztalataink – folytatja kis gondolkodás után kérdés nélkül is. – Amíg jól képzett, szorgos munkaerőre van szüksége egy-egy vállalatnak, jók a mieink odaát, ha megszorításra, elbocsátásokra kerül sor, ők az elsők, akik mehetnek. Ez a tapasztalatuk az embereknek, s joggal kérdezik: ha itthon a magyarságunkért vagyunk másodrangúak, Magyarországon miért kell azoknak lennünk, igazából milyen magyarok vagyunk mi?” És bevallja, az emberek félnek a magyarországi népszavazás eredményétől, eddigi tapasztalataik ugyanis arról győzték meg őket, hogy „a mindenkori többségi gondolkodás hatja át a magyarországi közéletet is, az pedig kíméletlen tud lenni a kisebbségekkel szemben”.
Jégh Izabella a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség (Csemadok) pozsonyi titkára, a szervezet pedig még mindig a legnagyobb felvidéki magyar civil közösség, gyakorlatilag minden olyan településen kifejti kultúramegőrző, anyanyelvápoló tevékenységét, ahol magyarok élnek. A szövetség aktivistái, vezetői talán a legjobb ismerői a felvidéki magyar közgondolkodásnak, így bár Jégh Izabella csak a saját nevében beszél a kettős állampolgárság kérdéséről, kicsit a köz hangja is benne van gondolataiban. „Nekem Trianon jóvátételének kérdése a kettős állampolgárság. A határon túli magyarság úgy jött létre, hogy tagjait nem kérdezték meg, akarnak-e más ország polgárai lenni. Elődeinket úgy fosztották meg a magyar állampolgárságtól, hogy senkitől sem kértek lemondási nyilatkozatot, és bíróságok sem döntöttek a kérdésről. Ennek az egyoldalú határozatnak a jóvátétele lenne, ha újra folyamodhatnánk a magyar állampolgárságért. Nem azért akarjuk ezt, hogy elhagyjuk szülőföldünket, erre kevesen gondolnak, s akik mégis, azok már eddig is megtehették. Nem is anyagi előnyök miatt, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy nyugdíjat csak attól az államtól kaphat az ember, amelyikben dolgozott, egészségügyi ellátásra pedig az jogosult, aki fizeti a járulékot. Nem! Ez érzelmi kérdés, s aki másként próbálja beállítani, nem mond igazat. Aki pedig arra ösztönzi választóit, hogy a népszavazáson nemmel szavazzon, az vagy nem ismeri, vagy nem akarja tudomásul venni a valóságot. Azt, hogy mi itt kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Bármit akarunk az államtól, ránk szólnak, hogy milyen jogon, pedig itt vagyunk adófizető polgárok. Fel tudják-e mérni az anyaországiak, hogyan néznének ránk a velünk együtt élő többségi nemzetek egy elutasító népszavazás után? Ha azt mondhatnák: lám, ti még Budapestnek sem kelletek?! Én mindenesetre bízom benne, hogy az anyaországiak többsége tudja, oda tartozunk, s elfogad bennünket magyarnak, merthogy azok vagyunk, s nemcsak édes anyanyelvünk okán, hanem emberként is.”