A Védegylet az idén májusban jelentette meg Az iskola bukásra áll? című oktatáspolitikai anyagát. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miért a Védegyletnek kellett megkongatnia a vészharangot.
– Azért, mert úgy látszik, a pedagógustársadalom feladta, a tanárok belefáradtak a reformdüh egymást követő hullámaiba. Ami érthető, mert mire felkészülnének az egyikre, már itt a másik. Őket szeretnénk megszólítani, hogy gondolják végig az oktatás helyzetét. A pedagógia nem egyszerűen szakma, hanem a tudás átadásának legfontosabb terepe. Nagyszerű pedagógusaink vannak, a tanártársadalom mégis kontraszelektált az egyre romló munkakörülmények és a társadalmi megbecsülés hiánya miatt. Nekünk a tudás az egyetlen esélyünk, az értelmiség legjavát kellene az iskolába küldeni, de nem így van.
– Egyre több a példa arra, hogy a felettese intézkedéseit vitató pedagógus hamar megkapja a felmondólevelét…
– A zsákmányszerző politika mintáit a társadalom is követi. A csökkenő gyerekszám most jó alkalmat teremthetne arra, hogy teret kapjon a munkaigényes fejlesztő pedagógia. Ehelyett ingatlanokat adnak el, tanárokat bocsátanak el, s a tanár olykor valóban a fejével játszik. Közben egyre nagyobb létszámú a minisztérium háttérszervezete, jelentős európai támogatást is kap, de egyelőre nem látszik, milyen munkát végez, és hová teszi a támogatást. Látunk viszont döbbenetes rögtönzéseket, mint például azt, hogy az iskolában legyenek szekrények, mert nehéz az iskolatáska, és a szekrények legyenek reklámhordozók. Az ötlet az idegenmajmolás példája amolyan pitiáner, kelet-európai változatban. Eredője valahol az Egyesült Államokban keresendő, ahol egy tévétársaság felajánlotta, hogy zárt láncú televíziót épít ki az iskolákban – ha cserébe fél óráig az ő reklámjaikat sugározhatják, ami persze ebben a formában is tűrhetetlen.
– Hogyan fogalmazódik meg az oktatásban a Védegylet fő célja?
– Arra szövetkeztünk, hogy megőrizzük az emberhez méltó élet természeti és kulturális feltételeit. Az oktatásügyben tervezett változtatások egyes következményei ugyanúgy visszafordíthatatlanok, mint az erdőpusztítás. Ha „tarra vágják” a közoktatást, olyan tudásnemek semmisülhetnek meg, amelyek maradandó veszteséget jelentenek.
– Ön 1994 óta részt vett a Nemzeti alaptanterv (NAT) és több terület: a mozgókép–média, az ember- és társadalomismeret, az etika kerettanterveinek kidolgozásában, tehát belülről ismeri a gondokat. Mi okozza az évek óta tapasztalható „reformdühöt”?
– A NAT, a kerettantervek kimunkálása viszonylag sikeres folyamat eredménye volt, majd éles kanyar következett. Szakmai egyeztetés és a szülők megkérdezése nélkül megszüntették a NAT tartalmi szabályozását és a kerettantervek kötelező jellegét, ami azt jelenti, hogy az iskola vagy figyelembe veszi, vagy nem. Az eljárás antidemokratikus és szakszerűtlen. Nem az a szakszerű megoldás, amit bölcs tanácsadók a miniszter fülébe súgnak, hanem ami az érintettekkel folytatott széles körű, nyilvános egyeztetés nyomán születik. Az esetleg végre is hajtható. Nálunk az oktatáspolitikai küzdelem az iskola feje fölött zajlik, talán még jó is, hogy mire az új verdiktek eljutnának az iskolába, már jön a következő kurzus, amelyik azzal kezdi, hogy eltörli elődje minden rendeletét. Költséges, kimerítő és kártékony eljárás. Egy barátom elmesélte, hogyan készül a reform például Portugáliában. Ott a jobb- és a baloldal közösen meghatározott bizonyos stratégiai oktatási alapelveket, és megegyezett abban, hogy húsz évig nem változtatják meg őket, vagy ha valamiért mégis rákényszerülnének, csakis közös akarattal teszik. Nálunk a politikai osztály olyannyira megosztott és önző, hogy az oktatást mindenképpen mentesíteni kellene a nyomásától.
– Ennek lenne az eszköze javaslataik szerint az Országos Oktatási Tanács. Hogyan képzelik el a működését?
– Szakmai és civil konzultatív szervezetek képviselőinek a parlamentjeként. Az oktatáspolitikának persze továbbra is lehetnek prioritásai, de ezeket keresztül kellene vinnie a tanácson.
– Évek óta halljuk, hogy „az oktatás stratégiai kérdés”, az iskolának a képességeket kell fejlesztenie és így tovább…
– A képességeket és készségeket nem lehet a tárgyi tudás rovására fejleszteni, a tananyag relativizálása nem helyettesítheti a tananyag korszerűsítését, a szabályozatlanság az igénytelen, esetleges megoldásoknak kedvez, nem az igényes újításoknak. A tantervnek az a feladata, hogy biztosítsa a közös műveltséganyagot. Ha a diákban nem ébreszt semmiféle asszociációt az a kifejezés, hogy „fortélyos félelem”, ha nem tudja kihez kötni, hogy demokratának lenni azt jelenti, nem félni, úrrá lesz rajtunk a félelem. József Attilát és Bibó Istvánt minden érettségizettnek ismernie kellene.
– Olykor még Petőfit sem ismerik, és az iskola sokak szerint lefelé nivellál. Hogyan lehet ilyen körülmények között megteremteni a sokat emlegetett esélyegyenlőséget és az átjárhatóságot?
– Sehogy. Ahhoz, hogy a teljesítmények mérhetők és összemérhetők legyenek, a feladatoknak is nagyjából azonosnak kell lenniük. Ha nem így van, abból csak szubjektivitás és önkény lesz.
– Mi értelme a kétszintű érettséginek, ha az egyetemi szakok túlnyomó többsége nem igényli az emelt szintet?
– Így nem sok, de eredetileg volt értelme. Az, hogy a diáknak ne kelljen kétszer vizsgáznia, hogy az emelt szintű érettségit elfogadják felvételinek. Előbb volt meg a kétszintű érettségi koncepciója, a felvételi majdani eltörléséről később döntöttek. A gond a tervezett, úgynevezett kompetenciaalapú érettségivel lesz. A tanterv után a kimeneti szabályozásból is száműznék a kötött tematikát, a közös műveltséganyagot. Az egyetemi felvételi egyidejű eltörlésével és a kreditrendszer esetlegességeivel együtt ez oda vezet, hogy úgy lehet valaki diplomás, hogy többé nem lehet tudni, mit tud és mit nem tud. A reformkoncepció alaptévedése, hogy a tantervi szabályozás eszközeivel akar elérni módszertani célokat. Mindettől az oktatás se kreatívabb, se interaktívabb, se multidiszciplinárisabb nem lesz. Igénytelenebb lesz. A közoktatásban a legfontosabb pedagógiai célnak kellene lennie, hogy a gyerekek megszeressék a tanulást. Ez mindenekelőtt tanár és diák kapcsolatán múlik. Az iskolában csak a tanár és a diák a fontos, minden más ezután következik. Tehát inkább ezzel kellene foglalkozni.
– Hogyan lehetne valódi reformot végrehajtani a tanárképzésben?
– Úgy, hogy egyetemi intézményekbe integrálják a tanárképzést. Érdemben, nem formálisan, ahogy ma. Az egyetemnek felelősséget kellene vállalnia azért, hogy milyen tanárt küld az iskolába. Az iskolák és az iskolafenntartók képviselőinek kellene az egyetemi tanácsokban ülniük, nem a cégek képviselőinek. A társadalmi igényt nem volna szabad összetéveszteni a piac igényeivel. Megint a portugál példát idézem: a regionális oktatási központok ott az egyetemhez tartoznak, munkájukért az egyetemi tanszékek felelősek, tehát érdekük, hogy jó számtantanárt, ne csak programozó matematikust neveljenek.
– Röpiratukban erős hangsúlyt kap a fenntarthatóság fogalma. Mit jelent ez az oktatásügyben?
– Ma minden diáknak tudnia kellene arról, hogy veszély fenyegeti a földi élet gazdag változatosságát biológiai és kulturális értelemben egyaránt. Eddig a közoktatás-politika úgy tett, mintha ez kizárólag a természettudományi tárgyak illetékességi körébe tartozna. A kérdés pedig nem az, hogy mi történik, ha a Tiszába ciánt öntenek, hanem az, hogy miért öntenek ciánt a Tiszába. A miértekre kell választ adni, és ez a társadalomismeret, az etika, a történelem, sőt a művészetoktatás feladata, ami ráadásul nem teljesíthető kizárólag az iskola falai között. El kellene érni, hogy a diákok különbséget tudjanak tenni ismeret és megértés között. Helyre kellene állítani az iskola és a helyi közösségek közötti kapcsolatot, hogy a gyerekek megértsék: nem életidegen dolgot tanulnak, az ő életükről van szó. Ahhoz, hogy a világ sokszínűsége fenntartható legyen, a modern európai civilizáció eredményeiből is merítve, de új utakon kellene újrakezdeni a fejlődést. Ehelyett azon töprengünk, hogyan tartsuk fenn, ami fenntarthatatlan; hogyan legyünk öngyilkosok úgy, hogy azért kicsikét életben maradjunk. Az Európai Unió alkotmányában is benne maradt a fenntartható növekedés. Hogy ez fából vaskarika, azt a Világbank olyan egykori szakértői mondták ki, mint Hermann Daly és Joseph E. Stieglitz, a Harvard Egyetem közgazdászprofesszora. Amint Stieglitz magyarul is olvasható könyvében (Globalizáció és visszásságai. Bp., Napvilág, 2003) olvasható, „a szenvedéllyel hirdetett piaci szupremácia” nem vezet jóra, alkalmatlan a társadalmi problémák megoldására. Joseph E. Stieglitzet 1999-ben eltanácsolták a Világbanktól, mert erős kritikával illette politikáját. Később, 2001-ben viszont Nobel-díjat kapott. Reményre ad okot, hogy még működik a világban az egyensúly helyrebillentésének igénye. Az iskolának is ezt kellene közvetítenie a maga módján.
Három fő téma. A Védegylet oktatáspolitikai javaslatait az opponensek vezetésével három témakörre osztva vitatják meg november 20-án. Oktatásirányítás, oktatáspolitika (Radó Péter, Setényi János), tantervi szabályozás (Arató László, Porogi András), pedagógusképzés, a pedagógusok helyzete (Csapó Benő, Szebedy Tass).
