Zöld útlevél

Régi jó barátom azt mondja valamelyik este, hogy éjszaka kiveri a veríték, mert utálja ezt a szavazást, de ha már van, képtelenség nemmel szavazni, mert ha ez a nép nemet mond – vagy úgy mond nemet, hogy hallgat, vagyis nem megy el igennel szavazni –, akkor ez az ország lakhatatlan. Meglepődésemet látva felháborodottan mondja, hogy tudhatnám, ő ugyan elfogult híve annak a politikai pártnak, melyre tizenöt éve szavaz (s amelyet különben nem tart jobbnak a többinél, de másra mégsem tud szavazni, mert a nagypapáját a Dunába lőtték holmi gazfickók, szóval valami megmagyarázhatatlanul összetett és mégis triviális okból mégsem tud nem rájuk szavazni), de azért igenis tudja, mi az emberség, az együttérzés és a becsület. Aztán elmondja azt is, hogy rühelli ezt a szavazást, azokat pedig igazán nem szereti, akik kierőszakolták, de itt most még sincs mese, nincs mellébeszélés, nincsenek figyelembe veendő körülmények, itt sajnos már semmi helye semmiféle okoskodásnak, itt szavazni kell. És őt éjszakánként ellepi a hideg verejték, ha arra gondol, hogy az ország nemmel szavaz. És az teljesen mindegy, hogy az a nem igazi nem vagy csak részvétlen hallgatás, mert mindenképpen értelmetlen és hiábavaló lesz minden okfejtés, magyarázat és magyarázkodás. Mert egyetlen dolog számít csak: hogy december 5-én mit mond a nép – igent vagy nemet. És ő nem szeretne december 6-án abban az országban ébredni, amelyik nemet mondott. Azért nem, mert az a nem nem a határon túl élő többmilliónyi magyarnak lenne igazán borzasztó – kaptak ők már szegények eleget –, hanem nekünk, akik itt vagyunk és maradunk. Nekünk kellene tovább élnünk ebben az országban. Egymással. És a lelkiismeretünkkel.
Erről a választásról többet mondani nem akarok, de ennek ürügyén mesélek most a zöld útlevélről.
Erdély a gyerekkorom. Rokonoknál töltött, végtelen hosszú nyarak, kamaszkori, autóstoppos és gyalogos csavargások. Erdély a gyerekkorom, ahogy a Balaton és az Alföld is az. A tanyák, amelyeket a hosszú úton, Mezőberény felé bámultam a vonat ablakából. Az alföldi rokonoktól csak a távolság választott el, az erdélyiektől határ is.
Erdély a gyerekkorom. Ahogy minden magyaré. Azé is, aki nem tudja, aki soha nem lépte át a határát, aki nem járt Kolozsváron, Kalotaszegen, a Székelyföldön. Mert ő is Erdély meséin, balladáin és legendáin nőtt fel. Azokat hallotta, amiket én, amiket mindanynyian: a sziklából vizet fakasztó, csodatévő Szent László királyról, a leányrabló kun vezérrel birokra kelő lovagról, a tizenkét kőmívesről és a vár falába rekesztett asszonyról, halálra táncoltatott lányról, kolozsvári bíróról és igazságos Mátyás királyról, törökverő Hunyadiakról és Báthoryakról, foga közt török hullával táncoló, félelmetes Kinizsi Pálról. Ha Bartók vagy Kodály zenéjét hallgatjuk, abból is erdélyi múltunk szól. A közös múlt: magyar, szász, szláv és román.
Mások voltak az erdélyiek? Igen, az erdélyi rokonok mások voltak. Vagyis nem ők voltak mások, hanem én gondoltam rájuk másként. Másként, mint az Amerikában, Svájcban vagy Libanonban élő rokonaimra, az igazi külföldiekre. Az erdélyiek külföldiek voltak, de ott külföldön, Romániában is magyarok. Ez egy pillanatig sem volt kétséges. Magyarul beszélnek egymás közt, magyarul beszélnek a gyerekeik, a szomszédaik, a boltosok. Ugyanazt mondják fővárosuknak, amit én: Budapestet, ugyanazokat a tévéműsorokat nézik – ha tudják –, ugyanazokat a meséket, könyveket olvassák. A papjuk is magyar meg a doktor bácsijuk is. Csak a rendőr nem magyar. Azt korán megtanultam, hogy Erdélyben a rendőrök sosem magyarok. Nem tudom, mit gondoltam erről gyerekkoromban – lehet, hogy semmit. De azt tudom, hogy tudtam, éreztem, az erdélyiek nem olyanok, mint az igazi külföldiek, és nem is olyanok, mint a magyarországi, budapesti, dunavecsei, mezőberényi rokonok. Más volt az útlevelük is. Zöld. A mienk meg piros. A román címer – olajkúttal, ötágú csillaggal, sarló és kalapáccsal, búzakalásszal, fogaskerékkel, traktorral és más szocialista jelképpel – az nem zavart, ilyesféle jelképek közt éltem itthon is. Ez természetellenes volt, de ahol a természetellenes mindennapos, ott a természetes a feltűnő. Az útlevél színe zavart csak: hogy zöld. Később pedig a félelmük. Az erdélyiek félelme a határon való átkeléstől. Attól kezdve, hogy észrevettem, mindennél jobban zavart ez a félelem. Sokáig nem vettem észre. Vagy ha igen, azt hihettem, a szokásos utazási fóbia. Anyai nagymamám még nyolcvanévesen is nekivágott az útnak, hogy Erdélybe szakadt lányát, unokáit és dédunokáit láthassa. Apámék föltették Pesten a vonatra, ő meg lekászálódott Csucsán, ahol várták. Leírva egyszerűbb, mint a valóság volt: két-három-négy órát késő román vonatokkal, határon való ácsorgással, üvöltöző román vámosokkal, magyarul tudni nem, nem és nem akaró határőrökkel, s a tudattal, hogy ahol nagyanyámnak le kell szállnia, a Király-hágón túli csöppnyi állomáson, Csucsán, mindössze egyetlen percet áll a vonat. Nagyanyám is félt, de az erdélyiek félelme más volt. Néma. Pánikszerű. Szégyenlős. Akkor kerítette hatalmába őket, amikor közeledett a visszaút. Ez a félelem más volt, mint a miénk. Ragacsosabb. Nyomasztóbb. Később megtapasztaltam én is. Ízelítőt belőle, hogy milyen lehet. Pocsék. Máig kő van a gyomromban, ha Erdély felé indulok. Magyarországi magyarként is úrrá lesz rajtam az idegesség. Félek. Izzadok. Most mit találtak ki? Most mivel fordítanak vissza a határról? Mivel aláznak meg? Rettegek, pedig magyarországi magyar vagyok. Nem vagyok ugyanúgy kiszolgáltatva a román vámosnak, határőrnek, mint a romániai magyarok. A zöld útlevelesek. Bajuszos öreg székely bácsik, kalotaszegi nénikék. Azt a zöld útlevelet nem szerettem. És nagyon nem szerettem a rokonaim félelmét. Azt hiszem, ez a félelem különböztette meg tőlünk őket. Csak ez. Ahogy minket, magyarországi magyarokat sem az útlevél, hanem a félelem különböztetett meg a svájci, amerikai, kanadai rokonoktól. A félelem minőségei és fokozatai. Egyedül ez, ami félelmetes.