Volt egy mozi Budán, az Ugocsa utca 10. szám alatt. Nevezték Astrának, Vörös Csillagnak, mikor milyen titulust követelt neki a történelem. A közönsége csak Ugocsaként emlegette, és igen-igen kedvelte. Nem is csak azért, mert modern, ízléses és kényelmes volt a nézőtér berendezése, mert, ahogyan premiermozihoz illik, a legfrissebb filmeket vetítették benne, vagy mert oda járt a művészvilág. Közösségformáló erejéért szerették az Ugocsát az emberek. Akik az Ugocsába jártak, jóban, rosszban, háborúban és békében is számon tartották, segítették egymást. Pompásan tanúsítja ezt az első moziigazgató, Görgényi Miklós hagyatéka, amelyben nem csak az először vetített film – a Marika – plakátja olvasható, nem is csak az 1938-as belügyminisztériumi jóváhagyás, a „mutatványengedély-okirat”, a „vigalmi adó” befizetését igazoló pénztári bizonylat… De azok a magánlevelek és hivatalos nyilatkozatok is, amelyek kivétel nélkül mind azt tanúsítják, hogy a vészkorszak idején meg az éhínséges béke napjaiban miként bújtatta, élelmezte, pénzelte egykori kedves közönségét a mozi igazgatója. Az Ugocsa utca 10. szám alatt jó ideje nem vetítenek filmeket. Bezárta kapuit a veszteségesnek ítélt filmszínház. Egyszer s mindenkorra eltűnt az Ugocsa s vele együtt az a közösségformáló, igényes szórakozóhely is, amelynek – bátran állítható – prototípusa volt a négyszáz férőhelyes budai premiermozi. Megették a multiplexek? – kérdezem a magyarországi, de az európai filmszínházakról is a legtöbb információval rendelkező szakembereket, akik az ősszel egy Budapesten megrendezett nemzetközi konferencián külföldi kollégáik társaságában földgolyónyi méretekben tekinthették át a mozi jelenét.
Petróczy Sándor: A mozi a közösségi szórakozás helye, a fiatalság találkahelye. Régebben a legtöbb filmszínház családias jelleggel működött, a vidéki városokban kiváltképpen. A mozis ismerte a közönséget és viszont. Ma már ez szinte ismeretlen jelenség, Budapesten bizonyosan az. Vidéken talán itt-ott még föllelhető. Nem a multiplexekben, hanem a régi jó hagyományokat őrző kisebb mozikban. Hogy mi lesz a sorsuk ezeknek? Pénz kérdése elsősorban. Ha önkormányzati támogatással, pályázati pénzekkel korszerűsíteni tudják, azaz olyan műszaki felszerelésekkel látják el őket, amilyen feltételek mellett a multiplexek tevékenykednek, tovább élnek. Egyszerűbb a helyzet azokban az átalakítások során többtermes intézményekké formált filmszínházakban, amelyekben az azonos érdeklődésű nézők könnyen egymásra találhatnak.
Kozma Ilona: Ma már nemcsak a moziba járó ember, de általában mindenki individualizálódott. Ki-ki a közvetlen környezetében keresi és találja meg a társaságát. A mozi sötétjében azonban akkor érzik igazán jól magukat az emberek, ha sokan vannak. Ez a mozi különleges varázsa: ad hoc közösséget szervez a nézőkből. Akik jegyet váltanak egy bizonyos előadásra, addig tartoznak össze, míg a film pereg. Amikor vége a filmnek, a mozi által kovácsolt közösség ismét individuális egyedek sokaságára esik szét. De éppen ezért az ad hoc közösségért szeretnek moziba járni az emberek. Hogy hallják, amint együtt nevet, együtt izgul, együtt sír az egész terem. A film szinte ugyanúgy hat minden egyes nézőjére, így találták ki. Mi a mozi mostanában? Szabadidős program. És divat is abban az értelemben, hogy „illik” bizonyos filmeket megnézni, róluk beszélni, sztárjaikat ismerni és utánozni. Ez a közönség- és a művészfilmekre egyaránt érvényes.
Bácsfalvi Szilvia: Békéscsabán, a hetvenezres lélekszámú megyeszékhelyen a vidéki Magyarország legnagyobb alapterületű bevásárlóközpontját építették fel a helyi vállalkozók. Négytermes mozit működtetnek benne, s a fenntartók azon fáradoznak, hogy a művészfilmeknek is legyen közönségük, ne csak a kommersznek. Arra számítanak, hogy előbb-utóbb olyan törzsközönségük lesz, amelyik nemcsak filmet nézni megy be hozzájuk, hanem ott is marad, hogy beszélgessen a filmről. A mozikat csak ez az értő réteg tudja életben tartani. A kommersz filmekre, évente tíz–tizenöt produkcióra özönlenek az emberek. A középkategóriájúakat letöltik az internetről. Ezeknek a kedvéért nemigen váltanak mozijegyet. A magyar filmek között kevés a közönségbarát produkció, ha mégis akad közöttük egy-két ilyen, jönnek rá az emberek, akár a kommerszre.
Pressing Csaba: A mozi nem vész el, csak átalakul. Amikor elsiratjuk a régi kedves mozikat, elfelejtkezünk arról, hogy a mozi olyan ingatlan, amelynek a fenntartása irgalmatlan mennyiségű pénzt emészt fel. A kilencvenes évek kezdete óta – ekkor terjedt el nálunk a videó, később a DVD, majd a házimozi következett meg a számítógép kínálta lehetőségek – alapkövetelmény lett, hogy lépést tartsunk a közönség korszerűség iránti igényével. A multiplex menekülési útvonal volt abból a válságból, amelybe vagy tizenöt évvel ezelőtt került a mozgókép az egész világon. Elterjedésével – erről ritkán beszélünk – ismét emelkedni kezdett a moziba járó emberek száma. A hetvenes évek virágzó mozivilága a múlté, ezt a televízió páratlan fejlődése söpörte le a színről. A multiplex azt az esélyt is biztosítja a mozinak, hogy állami támogatás nélkül, a saját lábán is megálljon. Hogy ez az esély valósággá váljon, fantasztikus technikai fejlődésre volt szükség. Ez a folyamat még ma sem ért véget, és valószínű, hogy nem is fog egyhamar befejeződni. Azt is látni kell, hogy a mozi – a televízió térnyerése óta – világszerte az ifjúság szabadidős elfoglaltsága. Hálózatunk, az Intercom mintegy hatvanötezer törzskártya-tulajdonosának körülbelül a nyolcvan százaléka tizennégy és huszonöt év közötti fiatal. A náluk idősebbek alig-alig járnak moziba. Családot alapítanak, és otthon televízióznak. Moziba legfeljebb a gyermekeiket viszik el néha. Ennek a „népszokásnak” – amely nemcsak Magyarországra jellemző, ugyanez a helyzet az Egyesült Államokban is – esett áldozatul a mozi. De ez a jelenség ölte meg a kabarékat, a kávéházakat is. A Kanadából elindított multiplex szisztéma azon az ötleten alapul, hogy egy helyen egyszerre több szórakozási lehetőség közül is választhassanak az emberek. Az elgondolás alapján kiépített hálózatok az egész világon elterjedtek. Nem csoda, hiszen ahol multiplexet üzemeltettek, emelkedett a nézőszám és vele együtt a bevétel is. Hogy mit hoz a jövő, az nagyrészt azon múlik, milyen életmódváltozással járnak az otthoni szórakozási lehetőségek, az internet elterjedése, amikor már a hűtőgép ajtaján is lehet tévéműsort nézni. Pillanatnyilag úgy tűnik, a többtermes mozik – hogy önkormányzati fenntartású intézményekről van-e szó vagy pusztán a kereskedelmi szempontokra összpontosító multiplexekről, a tulajdonosi viszonyok voltaképpen nem sokat számítanak – életképes és a többség számára megfizethető megoldást képviselnek.
Lovász Andrea: A mozi mindig képes a megújulásra, és mindig más élményt tud nyújtani látogatóinak, mint amilyenben otthon van részük az embereknek. A mi specifikumunk az a digitális vetítő, amely a MOM Parkban fogadja a látogatókat. Közép-Európában mindössze kettő van belőle – igen drága beruházásról van szó –, a másik Prágában található. A digitális technika nagy előnye a minőség garanciája s védelme. Minálunk nem fordulhat elő, hogy egy kopott, öreg kópiáról vetítjük a filmeket. „Hátránya”, hogy a hagyományos technikával készült filmeket nem tudjuk vetíteni.
Magyar Nemzet: Miközben mindenki egyetért abban, hogy a mozi jövőjét az új technikai lehetőségek elfogadása és alkalmazása jelenti, sokan mégis rettentően félnek szerte Európában az új technológiáktól.
Pressing Csaba: Talán az új technológiák bevezetésének a költségeitől félnek.
Petróczy Sándor: Az olyan hagyományos mozisok, mint amilyen én is vagyok, a konkurenciától is féltek. Nem ok nélkül. Szegeden az összes bevételünk hetven százalékát veszítettük el, amikor a multiplexek megjelentek. Az volt a szerencsénk, hogy az önkormányzat úgy döntött, ha törik, ha szakad, a mozit meg fogja menteni, és döntéséhez az anyagi és az erkölcsi támogatást is megadta. El tudtunk tehát gondolkodni afölött mi, hagyománytisztelő moziüzemeltetők, hogy miként maradhat fent egymás mellett a két szisztéma, a multiplex és a régebbi filmszínházakat korszerűsítve megtartó objektum. Ma már ott tartunk, hogy különösebben nem zavarjuk egymás piacát. Ezt elsősorban azzal értük el, hogy a programjainkban elsőbbséget élveznek a művészi alkotások. Azt mondhatják erre, s teljes joggal, hogy a mi szegedi történetünk olyan egyedi eset, amelyre általánosságokat nem lehet építeni. A digitális technika elterjesztése érdekében mindenekelőtt két dolgot szükséges tisztázni. Az egyik, hogy meg kellene állapodni, az egész világon egyforma szabvány szerint működjenek a digitális mozik, a másik, hogy ne a néző viselje a modernizáció költségeit. Jelenleg a néző szinte semmi különbséget nem lát abban, hogy szalagról vetítették neki a filmet vagy digitális technikával. Vagy ha mégis észlel valami kis különbséget, azt a digitális verzió rovására írja. Miért kellene hát neki megfizetnie a modernizáció árát? De ugyanezt kérdezheti az a mozitulajdonos is, akinek még az előző modernizáció költségei sem térültek meg. Szerintem a gyártónak és a forgalmazónak is be kellene szállnia a legújabb technika kiépítési költségeibe, hiszen igazából ők nyernek rajta a legtöbbet.
Kozma Ilona: Talán nem is helyes félelmekről beszélnünk, amikor a digitális szisztéma bevezetése a tét. Az uralkodó érdekek szabják meg szerintem, hogy mikor és miként válik világméretűvé a digitális technika. Nagy kérdés, érdeke-e egyáltalán a produkciónak, hogy nem celluloidra, hanem az új hordozóra veszik fel a filmet. Érdekük-e azoknak a nyersanyaggyártó cégeknek, laboratóriumoknak igent mondani a digitális technikára, amelyek kivétel nélkül mind a celluloid alapanyagú filmgyártásra rendezkedtek be? És akkor még nem beszéltünk azokról a gyártókról, akik a vetítőgépeket és az egyéb moziüzemeltetési berendezéseket szállítják… Ezeknek a cégeknek egyszerre kellene rádöbbenniük, hogy az új technika messze jobb, mint a mostani, és – mintegy varázsütésre – egyszerre kellene váltaniuk. De ebben a folyamatban a kis Magyarország csak követője lehet a világméretű változásoknak, nem a meghatározója. Más kérdés, hogy amikor a döntési pozícióban levők úgy határoznak, hogy a filmgyártás és a filmforgalmazás az új technológiára tér át, nekünk, magyaroknak is követnünk kell őket.
Magyar Nemzet: Ellenérzést táplál a multiplexek iránt az is, hogy nem részesítik előnyben az európai s a nemzeti filmértékeket az amerikai sikerfilmek ellenében.
Kiss Enikő: A moziüzemeltetők nemzetközi konferenciáján is elhangzott, a szakemberek egyébként is ezt hangoztatják: a mozi nemcsak üzleti vállalkozás, hanem a kultúra közvetítése is fontos feladatai közé tartozik a kis és a nagy moziknak egyaránt. A nemzeti kultúra közvetítését támogatni – az illető állam kötelessége; a sokszínű európai kultúra népszerűsítését finanszírozni – európai kötelesség. Az Európai Unió különböző úton-módon támogatja is azokat a filmforgalmazókat és moziüzemeltetőket, akik bizonyos százalékos arányok fölött futtatják az európai filmeket. Van olyan pénzalap, amely a film bemutatásához, reklámozásához nyújt segítséget, van, amelyik a feliratozását, szinkronizálását fizeti, azokat a munkálatokat, amelyek az emberek érdeklődését a film irányába terelik. Ezek a támogatási formák a multiplexekhez legtöbbször nem jutnak el, ők tehát az üzleti szempontjaikat kénytelenek érvényesíteni akkor is, amikor egy másik mozi kultúraközvetítői teendőivel van elfoglalva.
Lovász Andrea: Ettől függetlenül vannak olyan európai művészfilmek, amelyeket a multiplexekben is szívesen vetítenének, mert úgy gondolják, az ő közönségüket is érdekelnék ezek a munkák, de nem jutnak kópiához. Nem a „sír a multiplex” című fejezetet szeretném most előadni, de az amúgy igazán tiszteletre méltó filmtörvény által előírt támogatási rendszer, amely – értékes filmalkotások esetében – mindössze négy kópia gyártását teszi lehetővé központi pénzekből, a multiplexeket eleve elüti attól a lehetőségtől, hogy a művészfilmeket műsorukra tűzhessék.
Petróczy Sándor: Ezt a rendelkezést a művészfilmek vetítésére „szakosodott” art mozi hálózat védelmében hozták, hogy a támogatott filmek négy-négy kópiája először ezekben a mozikban indulhasson el. Az ilyen népszerű filmeknél a forgalmazó feladata volna, hogy akár száz kópiát gyártson, jusson belőlük mindenkinek, ha igény van rá. A multiplex mozik a hazai mozilátogatók nyolcvanegy–nyolcvankét százalékát kötik le. A magyar filmek nézőinek az ötvennyolc százalékát. Mit olvashatunk ki ebből a két adatból? Hogy a multiplexek a maguk jól átgondolt üzleti érdekeiket szem előtt tartva a biztos közönségsikerű filmeket tűzik műsorukra, a magyar filmek közül is, az európai filmek közül is. A másik érdekes adat: az összes filmelőadás hetvenkét százaléka zajlik a multiplexekben, a magyar filmelőadásoknak azonban csak az ötven százaléka. Persze multiplexék igen ügyesen gazdálkodnak, mert az ötvenszázalékos előadásszámmal ötvennégy százalékos bevételt érnek el. A harmadik, adatokkal alátámasztható különös jelenség – nem árt eszünkben tartani, noha szívesen ugrunk át fölötte –, hogy a multiplexek térhódításával az egész világon jelentősen emelkedett a moziba járók száma. A kivétel: Magyarország. 1992-ben 15 228 000 nézőjük volt a magyarországi moziknak, 2002-ben pedig, amikor szinte már be is fejeződött hazánkban a multiplexek térnyerése, 15 278 000. Ötvenezerrel több mozijegyet vásároltak a magyarok, mint tíz évvel azelőtt. Ez igazán nem nagy változás.
Magyar Nemzet: De, s ez nagy szó, időközben nem is csökkent a mozi szerelmeseinek száma…
Petróczy Sándor: 2003-ban, bizony, csökkent! Ebben az esztendőben 13 654 000 nézőjük volt a magyarországi moziknak, csaknem kétmillióval kevesebb, mint az előző évben. Figyelemre méltó adatok kerülnek a birtokunkba akkor is, ha a vidéki és a fővárosi, nagyvárosi vetítőtermek, illetve e termek látogatóinak a számát vetjük össze. 1982-ben még az öszszes moziterem 94 százaléka vidéken működött, ma pedig csupán a 76,8 százaléka. Az összes magyar moziba járó 72 százaléka vidéken élt 1982-ben, most a 42 százalékról mondható el ugyanez. Végül pedig a magyarországi mozik számát összevető statisztikára szeretném felhívni a figyelmet: 1982-ben 3556 filmszínház volt hazánkban, most van 580. Csaknem háromezer mozi szűnt meg húsz év alatt.
Magyar Nemzet: Ha ezt a drámai adatot üzletemberekkel ismertetné valaki, minden bizonnyal azt mondanák, ne sirassa senki sem a korszerűtlen kis bolhás mozikat, hiszen van helyettük számos szupermodern. Ha nem is a kis vidéki településeken, de a könynyen megközelíthető nagyvárosokban olyan mozikba válthat jegyet ma a magyar polgár, mint Kaliforniában. Vagy akár különbbe is… Csakhogy ezekben a szuperlétesítményekben a legritkább esetben működnek filmklubok, nincsenek retrospektív vetítéssorozatok, a kultúrát, kiváltképpen, ha múlt idejű, messzire űzik falaik közül. Közben pedig felnőnek mozirajongó nemzedékek, s fogalmuk sincs arról, ki az a Szőts István, Fábri Zoltán, vagy hogy mit rendezett Orson Welles, Marcel Carné, Alfred Hitchcock vagy Francois Truffaut és Claude Chabrol. Miközben könyv nélkül fújják a tucatárut gyártó hollywoodi névtelenek adatait… Kosztasz Daszkalakisz, az Európai Unió médiaprogramjának vezetője azt fejtegette Budapesten, hogy a multiplexekben is egymás mellett kell léteznie a kulturális tartalomnak és az üzleti szempontoknak. Hogy állunk e követelménnyel mi, magyarok?
Petróczy Sándor: Filmtörténeti, filmesztétikai ismereteket nyújtani nem a mozi kizárólagos feladata. Soha nem is volt az. Ez oktatási feladat is, televíziós feladat is legfőképpen a magukat közszolgálatinak nevező intézményekben. A középiskolai tananyagból hosszú évekre kiiktatták a filmesztétikát, több korosztály úgy jutott el az érettségiig, hogy senki nem hozta a tudomására iskolai keretek között, hogy egy filmet széptani ismérvek szerint is lehet elemezni.
Bácsfalvi Szilvia: Most szerencsére bevezették a mozgóképkultúra és médiaismeretek nevű tantárgy oktatását az iskolákban, ez örömteli változás, föltéve, ha a filmszakemberek nem hagyják magukra az iskolákat ezzel az eszköz- és szemléltetőanyag-igényes tantárggyal. Kérdés persze, hogy az a tanuló, aki akarva-akaratlanul temérdek információt fogad be az amerikai filmvilágról – mivel ezt ajánlják, reklámozzák, hirdetik szerte a világban –, mennyire lesz vevő a tananyagként eléje tett filmesztétikai és filmtörténeti ismeretekre. Másrészt a mozi ma már mindenütt gazdasági vállalkozás, csak kevés üzemeltető engedheti meg magának, hogy az értékekre is figyeljen. Pályázatok révén, sok munkával és kellő menynyiségű pénzzel persze lehet filmtörténeti sorozatokat indítani, filmklubokat életre hívni, a kérdés csak az, hogy kinek van ezekhez a többletvállalásokhoz ereje, ideje, ötlete.
Kozma Ilona: Fővárosi középiskolák részére a Budapest Mozi Közalapítvány pályázatot hirdetett: az az iskola, amely részt vesz a pályázaton, ingyen látogathatja az art mozik filmklubjainak vetítéssorozatait. Az alapítvány az iskolákat támogatja, de a moziknak fizeti ki a diákság mozilátogatásával kapcsolatos költségeket. Az akció célja, hogy igényes, érzékeny, az értékek iránt fogékony nézőket toborozzunk filmszínházainknak. A moziüzemeltető, a filmforgalmazó szerintem nem lehet a kultúra misszionáriusa. Nem kívánható egyiküktől sem, hogy formálja a mozilátogatók ízlését. Viszont nagy a felelőssége abban, kiváltképpen, ha az általa irányított intézmény a világ filmértékeire szakosodott, hogy olyan színvonalas kínálatot biztosítson nézőinek, amely teljes mértékben kielégíti a jó ízlésű emberek igényét.
Petróczy Sándor: Tegyük mindehhez hozzá, hogy a legfrissebb kimutatások szerint a magyar mozilátogatók kilencven százaléka amerikai filmet néz, és tíz százalék jut az összes többire. Magyar filmre, európai filmre… A nemzetközi adatszolgáltatásból, amelyben az amerikai, európai, hazai és egyéb filmek nézőit regisztrálják, egyértelműen kiderül, hogy hazánkban a legmagasabb az amerikai filmek nézettsége. Azokban az országokban pedig, ahol igen jól áll mennyiség és minőség tekintetében egyaránt a hazai film (például a franciáknál), a mozilátogatók hatvan százaléka hazai filmre vált jegyet. A török mozirajongók harminc százaléka részesíti előnyben minden más náció filmjével szemben a hazai produkciókat, mi meg azt sem tudjuk, milyen ott a filmművészet…
Pressing Csaba: Az amerikai filmnek tizenkét–tizenhárom millió magyar nézője van, mondhatni, évek óta változatlanul. Bizonytalan viszont, hogy hányan vásárolnak jegyet európai s magyar filmre. Ez teljesen független az amerikai filmtől, kizárólag az európai és a hazai film minőségétől és mennyiségétől függ. Nem kiszorítósdit kellene tehát játszanunk az amerikai filmek ellen, hanem erős magyar és európai filmekkel előállni. Mindjárt fellendülne minálunk is a mozipiac. Az amerikai film akkor is megtartaná a maga tizenkét–tizenhárom millió nézőjét, legfeljebb az arányszámok lennének mások az európai és az amerikai film látogatottsága tekintetében.
Petróczy Sándor: Azért mindenképpen érdemes megnézni, melyek azok az országok, amelyekben a hazai produkciók vonzzák a legtöbb nézőt. Azok, ahol nagy a nemzeti öntudat. Francia-, Lengyel-, Olaszországban a nemzeti filmek nézőszám tekintetében mind lekörözik az amerikai filmeket.
Kozma Ilona: Kesergésre így sincs semmi ok, az elmúlt tizenkét hónapban bemutatott filmek közül a legsikeresebb huszonötből három magyar volt! A nyolcadik helyen a Magyar vándor áll a maga 453 ezer nézőjével, tizennegyedik helyen a Kontroll szerepel, 253 ezren váltottak rá jegyet, a huszonötödik helyen pedig az Apám beájulna című produkció, ezt 164 ezren nézték meg. A többi – egy francia film kivételével – mind amerikai rendezés. Így fest az októberi sikerlista, amely még nem számolhatott A temetetlen halott című film látogatóival, a Miskolci boniésklájd iránt minden bizonnyal megélénkülő érdeklődéssel.
Petróczy Sándor: A napokban az egyik magyar rendezőt hallottam keseregni, mert a filmje mindössze kétezer-valahány nézőt vitt be a mozikba. Vigasztalására a 2003-as esztendő adatait soroltam. Ebben az esztendőben csupán nyolc filmnek volt háromszázezernél több nézője, hétre kétszázezernél, huszonnégyre százezernél valamivel többen voltak kíváncsiak. 2003-ban 212 film szerepelt a magyarországi mozik kínálatában, és az imént jelzett 39 film vonzotta az összes magyar mozilátogató 65 százalékát.
Lovász Andrea: Ehhez a beszédes statisztikához nem árt hozzáfűzni, hogy az a bizonyos több százezres, százezres tömeget vonzó 39 film kivétel nélkül szerepelt a multiplexek műsorán. Volt belőlük elegendő kópia, tudtuk őket futtatni, manapság már csak így, a multiplexek közreműködésével lehet igazán jelentős nézőszámot elérni.
Magyar Nemzet: Ha igaz az, hogy évtizedenként változik a mozik helyzete hazánkban – beszélgetésünk során is elhangzott, a filmforgalmazók nemzetközi konferenciáján is szót ejtettek arról, hogy a kilencvenes évek elején kezdődött el Kelet-Közép-Európában a multiplexek térhódítása, és e folyamat 2002-re teljesedett ki –, megjósolható-e, hogy mi várható a magyarországi mozivilágban a következő évtizedben?
Kiss Enikő: Valószínűleg a mainál sokkal egészségesebb piaci viszony fog kialakulni a jövőben. Az amerikai filmek mellett tért hódít minálunk is az európai, illetve a nemzeti film. Eltűnik az amerikai film egyeduralma.
Petróczy Sándor: Talán nem lesz olyan jelentős a rossz kommersz, az alantas ösztönökre ható produkciók aránya az értékes művekkel szemben, mint jelenleg. Szerintem ugyanis nem az a fontos, hogy amerikai vagy európai filmre vált-e jegyet az ember, hanem hogy silány munkára vevő vagy színvonalas műre. Miben reménykedem? Abban, hogy a közízlés, a lakosság szellemi igénye emelkedni fog. Csak emelkedni tud, legfeljebb stagnálni a jelenlegi szinten, annál mélyebbre süllyedni ugyanis, mint ahol most tartunk, már nemigen lehet. Nem hiszem, hogy a magyar mozik száma növekedni fog. Abban viszont erősen reménykedem, hogy jó pár mozi műszakilag fejlettebb lesz, mint amilyen mostanság.
Bácsfalvi Szilvia: Én csak azért szurkolok, hogy a televízió, a multimédia ne csábítsa el a mozitól az embereket, ahogyan a könyvtől, az olvasástól és a színháztól elcsábította. Ha csakugyan ugyanannyi mozi lesz tíz év múlva Magyarországon, mint most, mi, moziüzemeltetők, filmforgalmazók csak boldogok lehetünk.
Pressing Csaba: Szerintem tíz év múlva minden magyarországi kisvárosban lesz multimédiás funkciókkal rendelkező szórakoztató-központ, a legkorszerűbb digitális vetítőket a lakosság minden rétege felkeresi, a tanárok az iskolai tanmenetükbe a mozi adta oktatási lehetőségeket is beépítik. Azt gondolom, az amerikai film továbbra is fontos helyet foglal majd el a magyar mozik műsorán, de remélem, tíz év alatt megerősödik a magyar film, és a keletről érkező produkciókkal együtt sokkal előkelőbb helyet sikerül kiküzdeniük maguknak a közönség köreiben, mint mostanság.
Kozma Ilona: Egyre több lesz az európai koprodukciós film, a jelenlegi mozgókép-támogatási rendszer ez irányba mutat. A koprodukciós filmeket pedig minden egyes résztvevő a sajátjának érzi, így azután több oldalról is jelentősen megnő a nemzeti érdeklődés irántuk. Ami pedig a moziba járási szokásokat illeti, én annak a folyamatnak látom a kiteljesedését, hogy kinek-kinek meglesz a kedvenc mozija, amelyhez ezernyi szállal kötődik. Ha a filmszínházak ügyesen, a „familiáris kör” igényei szerint szervezik meg vetítéseiket és a filmekhez kapcsolódó egyéb programjaikat, biztonságosan működhetnek.
Magyar Nemzet: Valahogy úgy, ahogyan a kedves budai mozi, az Ugocsa is tevékenykedett?
Pressing Csaba: És ahogyan Svédországban dolgoznak a mozisok. Digitális vetítőkkel szerelték fel a művelődési házakat messze fönn északon, Kirunában, egyebütt, a legkisebb településen is. A legfrissebb filmtermésről a digitális másolatokat egy kis stockholmi stúdióban állítják elő, ezeket juttatják el nekik, a helybéliek pedig beletanultak, hogyan kell a vetítéseket megszervezni. Számunkra is valami hasonló módszer bevezetésére volna szükség, hogy a vidéki kis településeken is ugyanúgy mozizhassanak az emberek 2012-ben, 2014-ben, mint a fővárosban.
Bácsfalvi Szilvia (1970) a békéscsabai Center mozi menedzsere, diplomája szerint művészetpedagógus.
Kiss Enikő (1967) bölcsész és közgazdász, tíz éve a Magyar Filmunió munkatársa, jelenleg a Media Desk Hungary vezetője.
Lovász Andrea (1973) a kizárólag multiplex mozikat üzemeltető regionális hálózat, a Palace Cinemas képviselője.
Kozma Ilona (1955) közgazdász, eddigi pályáját a mozi szolgálatában töltötte. Jelenleg a Budapest Film forgalmazási üzletágát vezeti, fő feladata az országos art mozi hálózat magyar és európai filmekkel való ellátása.
Petróczy Sándor (1942) magyar–történelem szakos tanár, 1966 óta a szegedi moziüzem-vállalat munkatársa, jelenleg a kht. igazgatója.
Pressing Csaba (1965) vendéglátó-ipari diplomával rendelkezik, mozival 1989 óta foglalkozik, jelenleg az Intercom üzemeltetési igazgatója.
