A világ változott – válaszolja Kósa Ferenc. – Annak idején, ha a magyarság sorskérdései, időszerű drámái voltak napirenden, csakugyan természetes volt, hogy a Magyar Nemzet engem is megkérdezett, mit gondolok az éppen akkor zajló eseményekről. Ha most újraolvasnánk ezeket az interjúkat, nem hiszem, hogy egyetlen mondatot is találnánk bennük, ami miatt szégyenkeznünk kellene. Jó szívvel emlékezem ezekre a cikkekre, már csak azért is, mert jó érzés volt tudnom, hogy a Magyar Nemzetben elmondhatom a véleményemet akkor is, ha a lap – az én megítélésem szerint – jobbra tolódott, ha a lap vezető munkatársai nem értettek egyet azzal, amit mondtam. Sohasem attól tettem függővé a mondandómat, hogy ki ért velem egyet, ki nem. Vajon miért szakadt meg ez a munkakapcsolat közöttünk? Mivel mi nem változtunk, a világ változott meg körülöttünk: az elmúlt években, az utóbbi hat-nyolc esztendő alatt hadszíntérré változott Magyarország közélete. Békében, ha két ember összetalálkozik, meghallgatja egymást, és ha nem is értenek egyet, megpróbálja megérteni az egyik a másikat. Háborúban azonban más szabályok működnek: vagy ölsz, vagy téged ölnek. Ha politikai harcok dúlnak a különböző hatalmi érdekek mentén – erre egyébként éppen úgy rámehet az ország, mint a valódi háborúkra –, a béke hívei kénytelenek elnémulni. A Másik ember című filmemben történelmünk összegzéseként azt mondattam el az egyik szereplővel: mi, magyarok, túlságosan kevesen maradtunk ahhoz, hogy akár másokkal, vagy akár önmagunkkal szemben háborúba bocsátkozzunk. Ha egymást öljük, önmagunkat pusztítjuk… Az én békevágyamat tehát a magyarság sorsa iránti felelősség is élteti, ártalmasnak tartom, ha szóval, tettel vagy akár hallgatással pusztítjuk egymást. A belviszályok láttán elcsöndesedtem tehát. Nemcsak a Magyar Nemzettel szakadt meg a kapcsolatom, hanem szinte az összes napilappal, mert azt érzékeltem, hogy az egymással szemben álló szekértáboroknak olyan mesterlövészekre van szükségük, akik harcra készen állnak, és bárkibe belelőnek, aki arra jár. Az ország szempontjából és a béke elkötelezett híveként is ezt az önfeledt háborúsdit kártékonynak ítélem, és inkább hallgatok.
– Babits Mihály szerint vétkesek közt cinkos, aki néma!
– Ez igaz. Amit Babits Mihály e szavakkal kifejez, nemcsak költői, de történelmi igazság is. Emiatt igyekszem részt venni a közéletben mint országgyűlési képviselő. A kulturális bizottságban dolgozom. Tavaly például sikerült életre keltenünk a filmtörvényt, amelyet ebben a hadiállapotban is ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadott el az Országgyűlés. Van tehát példa és remény az egyetértésre.
– De szűk egy év elegendő volt rá, hogy bebizonyosodjék, a filmszakma teljes egyetértésével és az Országgyűlés százszázalékos támogatásával megalkotott törvény a gyakorlatban, bizony, meglehetősen béna…
– Inkább csak késlekedő, de erről majd máskor beszélgessünk… Felnőtt életem három legfontosabb történelmi jelentőségű eseménye közül kettő: az 1956-os forradalom és a békés rendszerváltás múlt időbe tétetett. Most pedig itt állunk valaminek a kezdetén, a magyarság békés újraegyesítésének a történelmi esélyénél. 56-ban, a forradalomnak szinte az utolsó pillanataiban sikerült az országnak egy valóban nemzeti kormányt felállítania. Az én meglátásom szerint a rendszerváltás kezdetén szintén egyetértésre jutott majdnem minden józanul és felelősséggel gondolkodó honfitársunk a tekintetben, hogy Magyarországon a diktatúrát le kell bontani, ki kell vívni hazánk függetlenségét, fel kell építeni a demokrácia intézményrendszerét, és hogy mindezt véráldozatok nélkül kell végbevinni. Amit – ismétlem – szinte egy emberként kívánt a nemzet, s meg is valósított. Eltelt tizenöt esztendő, a történelem ismét kegyes hozzánk, különböző véletlenek folytán fölajánlotta nekünk (Petőfi úgy mondaná, a sors teret nyitott), hogy az Európai Unióhoz tartozó országként, a történelmi-politikai mozgásokat felmérve, a magyarság együttműködését a korábbi lehetőségekhez képest teljesen új formában valósíthatjuk meg. Nagy kérdés, hogy ennek a kihívásnak meg tudunk-e felelni. Itt állunk egy népszavazás előtt. Elmondtam már az MSZP frakciójában és a társadalompolitikai tagozat grémiuma előtt is, hogy ezt a nagyarányú, sorsfordító cselekvéssort szigorúan tilos pártérdekeknek alárendelni. Tilos ebből a döntésből bárkit kirekeszteni. Tilos bárkinek a szabad és becsületes gondolkodását kétségbe vonni. A teljes nemzet egymás iránti tiszteletére és megértésére volna most szükség. A nagy lehetőséget, a nem is remélt esélyként kapott, igen bonyolult és felelősségteljes cselekvéssort sértjük meg, ha most csupán a háborús logika parancsára gondolkodunk. Bárki beláthatja, a Kárpát-medence országaiban élő magyar kisebbségek helyzete mennyire különböző. Egészen más gondja van az erdélyi magyarnak, a felvidékinek, a vajdaságinak, a kárpátaljainak. Más-más módon kellene segítenünk őket.
– Ezt a célt szolgálta a magyarigazolvány…
– A magyarigazolvány jelképes megközelítése volt ennek az anyaországbeli szándéknak, de nem tudott kiteljesedni.
– Nem hagyták kiteljesedni…
– Olyan nemzeti politikát kellene kialakítanunk, amely integrálni tudja a különféle érdekeket, értékeket és a nyilvánvalóan erős igazságokat.
– Elkéstünk vele, elszállt fölöttünk az idő, december 5-én két szikár szó testesíti meg a nemzeti politikát.
– Ez igaz, a hazai politikai elit, ha szabad ezt a szót némi iróniával körítve kiejteni, óriási mulasztást követett el: a rendszerváltozás óta nem tudta kikristályosítani a kisebbségben élő magyarokra vonatkozó, egységes álláspontját. Az idő viszont nem szállt el fölöttünk, hanem lehetőséget teremt számunkra: elkezdeni a magyarság békés újraegyesítésének megvalósítását. A történelem azt követeli most az anyaországbéli politikai erőktől, hogy ne az egymás elleni politikai csatározásokkal foglalkozzanak, hanem áttekintsék, mi az az öt-tíz kérdés, amiben egyet tudnak érteni. Egyet kell érteniük, hiszen a nemzeti létünkről van szó. Távol áll tőlem, hogy bárkit bármire rábeszéljek. Aki a tanácsomra volna kíváncsi, annak azt mondanám, próbáljon meg józanul, elfogulatlanul gondolkodni, mérlegelje az egymással ütköző véleményeket, és a lelkiismerete, a meggyőződése szerint cselekedjék. Mi, magyarok, sajnos igen-igen értünk ahhoz, hogy elrontsuk azt is, ami elronthatatlan. A nemzet békés újraegyesítésének dolgát vétek volna elrontanunk.
– Attól tartok, „felsőbb sugallatra” sok honfitársunk elméjéből már kiiktatták a józan és elfogulatlan gondolkodás képességét a december 5-i népszavazás tárgyában (is).
– Az, hogy a főbb politikai erők szinte habozás nélkül elkötelezték magukat a határainkon túl élő magyarok kettős állampolgárságának kérdésében a kizárólagos válaszok mellett, a hazánkban uralkodó háborús pszichózis következménye. Nem új jelenség ez, amióta világ a világ, kizárólagosságra törekszik minden hatalomra vágyó politikai erő. Ezzel azonban sosem tudott azonosulni a humán és a nemzeti elkötelezettségű gondolkodás. Európában bizonyosan nem. A politikai szempontoknál léteznek magasabb szempontok is. A magyarság és Európa legkiválóbb géniuszai erre tanítottak bennünket. A politikai erők egymásnak feszülése fölött léteznek fontosabb dolgok is a világon: az emberi és a nemzeti érdekek. Emberek vagyunk, meg kell értetnünk és tisztelnünk kell egymást. Magyarok vagyunk, el kell gondolkodnunk a magyarság sorsa felől. Közös a felelősségünk, hogy mi lesz a nemzetünkkel. Más értékrend ez, mint ami a napi politikában érvényre jut. Bartók Béla azt hagyományozta ránk: mindenekelőtt embernek kell lennünk, minden más csak ez után következik. Az én értékrendemben, amióta az eszemet tudom, az emberi szempontok után a második helyen magyarságom áll. És csak a valahányadik helyen az, hogy – szintén, mióta az eszemet tudom – baloldali eszmékhez kötődöm. E sorrend számomra nem átrendezhető. Ha engem bármely politikai párt vagy annak vezetősége arra akarna rábeszélni, hogy tegyem félre kis időre az emberségemet és a magyarságomat, s a „helyzet” érdekében a párt érdekeit illesszem az értékrendem fő helyére, azt válaszolnám (harag és megvetés nélkül!), hogy nem vagyok hajlandó megváltoztatni az én eredendő sorrendemet. Azért nem, mert tudom, tapasztaltam, ha a részérdekek fölébe kerekednek az általánosabb érdekeknek, az előbb-utóbb háborúhoz vezet. A politikai életben manapság moralizáló műkedvelőnek tartják mindazokat, akik az emberi és az erkölcsi megfontolásokat a politika hatalmi érdekeinél fontosabbnak tartják. Ám a magyar politikai gondolkodás hagyományozott számunkra egy nagyszerű példát, Bibó Istvánt, aki szerint az európai társadalmi fejlődés végső célja csakis a morális demokrácia lehet. Ezt a célt én megértettem, és úgy gondolom, jogom, sőt kötelességem is, hogy, ha alkalmam adódik, a nyilvánosság előtt ezt a Bibó István-i mértéket képviseljem.
– Szellemi életünk nem egy kiválóságától hallottam – nem most, hanem évekkel, évtizedekkel ezelőtt –, hogy a filmrendező Kósa Ferenc segítségével ismerte és szerette meg a határainkon túl élő magyarokat.
– Filmrendezőként először az Ítélet című hármas koprodukcióban, magyar, román, szlovák résztvevőkkel készített Dózsa-filmemet forgattam Erdélyben. Komolyan vettük mindahányan, akik együtt dolgoztunk, az Ady Endre és Bartók Béla mércéje szerinti együttműködést a szomszédos népekkel, kultúrákkal. Aztán forgattam más filmeket is, amelyeknek a története Erdélyben játszódott. De volt egy munkám, 1988–89 táján fogtam hozzá, amikor az akkori magyar kormányzat kijelentette, hogy a környező országokból hozzánk érkező magyar menekülteket nem toloncoltatja vissza. Ez a dokumentumfilm mostanában igen sokszor idéződik fel bennem. Ezrével, sőt tízezrével özönlöttek hozzánk akkortájt a menekülő emberek. Talán százórányi anyagot vettem fel velük és róluk, közelről láttam tehát, hogy egyetlen apró intézkedésnek milyen fantasztikus következménye lehet. A határokat mind a két oldalról fegyveres hadsereg őrizte, farkaskutyák ugatták, aki át akart jutni hozzánk, hideg marta, hó és fagy, mégis nekivágott az országhatárnak fiatal és öreg, családok, kisgyermekekkel: hajtotta őket a szabadabb, emberibb élet reménye, az anyaországhoz való kötődés vágya. Volt közöttük egy házaspár, pár órával a megérkezésük után már kameránk előtt mesélték el szökésük történetét. Tudták, hogy fénycsóvák pásztázzák a határsávot, és ha a katonák valamilyen mozgást észlelnek, azonnal lőnek. Tudták, hogy vagy hason csúszva, vagy négykézláb haladhatnak, ezért az asszony autógumiból térd- és könyökvédőket szabott, amiket magukra kötöztek, így jöttek, hosszú kilométereken át, négykézláb, térden csúszva. Amikor fénycsóva cikázott fölöttük, lelapultak, amikor a lövedékek fütyültek a fejük fölött, szintúgy. Egyszer csak, egy szent pillanatban az asszony fölállt, és azt mondta: nem hajlandó tovább négykézlábra ereszkedni és térden csúszni. Fölállt, és egyenes derékkal folytatta az útját. A férje próbálta óvatosságra inteni, de az aszszony azt mondta: inkább meghal, minthogy megalázottan jusson át a saját hazájából a saját hazájába. Ez a történet számomra valóságos és jelképes. Azt hiszem, történelmünk olyan szent pillanatához érkeztünk el ismét, amikor emelt fővel és egyenes derékkal kell cselekednünk.
origo.hu
Milliárdos házak a magyar ingatlanpiacon – Szegeden is akad luxusotthon
