A Magyar Nyelvtudományi Társaságot száz évvel ezelőtt, 1904-ben alapították a legkiválóbb magyar nyelvtudósok a rokon társadalomtudományok számos jeles képviselőjének részvételével. Céljuk a magyar nyelvtudomány kutatásán kívül az anyanyelv fejlesztése és ápolása volt. A társaság tehát a magyar nyelv kutatásának elősegítését, magasabb szintre emelését és a magyarral kapcsolatos tudományos ismeretek terjesztését egyaránt feladatának tekintette s tekinti ma is.
Magyar nyelvtudományi társaság megalapítását már az 1880-as évek elején tervezgették. A születés körülményeiről szólva több általános tényező is említendő. 1. A XIX. század második felében világszerte sorra alakultak a szaktudományi társaságok. 2. A tudományok fölértékelődtek eredményeiknek közvetlen és közvetett hasznosíthatósága miatt. A tudománnyal foglalkozók szakmai társaságokba való összefogásával azt a célt követték, hogy mind a tudományok egyetemes, mind pedig a polgárosodás nemzeti fejlődését elősegítsék. A Magyar Nyelvtudományi Társaság megalapítói is a kor eszméire: az emberi haladásba vetett hitre s a művelődés demokratizmusát hirdető bizalomra támaszkodtak. 3. Az anyanyelv iránti érdeklődést, a vele való foglalkozás hasznosságának, illendőségének értelmiségi hagyományát nálunk a némettel szembeni, ismétlődően jelentkező anyanyelvféltő buzgalom, az ortológus és neológus viták, a szaknyelvek gyakorlati szempontból oly fontos kérdésköre, az 1872-től megjelenő és sokakhoz eljutó Magyar Nyelvőr, nemkülönben a nyelvrokonsági viták széles értelmiségi körökben napirenden tartották. Hozzájárult ehhez a millenniumi nemzeti felbuzdulás is. Mivel pedig az anyanyelv a nemzettudat legfőbb letéteményese a világnak ezen a részén, a magyar nyelv természetes módon került a nyelvtudományi vizsgálatok középpontjába. 4. Az ipari forradalom előtti társadalmi élet maradványaként Európának ebben a térségében még föllelhetők voltak az ősfoglalkozások, illetve az eredeti népi kultúra, amelynek felbomlása nálunk a Monarchia idején vett lendületet. Európai jelenség volt a népi kultúra felé fordulás, így a néprajz, a népnyelv, a népköltészet és a népzene tudományos kutatásának föllendülése. Ez a magyarázata egyebek mellett annak, hogy a Magyar Nyelvtudományi Társaság fontos feladatkörének tekintette a népnyelv kutatását.
Szükség volt persze előrelátó szervezőkre is. Szily Kálmán és társai fölismerték, hogy a nyelvtudományban is szükséges az addigiaktól eltérő, nagyobb összefogást, rendszeresebb vélemény- és információcserét lehetővé tevő szervezeti forma. Érzékelték a kedvező időpontot. Magyarország akkor fölemelkedő évtizedeit, a többnyire biztonságos tervezhetőség idejét élte, az anyanyelvvel való értelmiségi törődés társadalmi szinten is elismerésre méltó volt: két év alatt a taglétszám 900 fölé emelkedett (a tagok között találjuk például Gárdonyi Gézát, Móricz Zsigmondot, József főherceget, Görgey Artúrt és a kor számos jeles néprajz- és irodalomtudósát, valamint történészét és természettudósát is). A fiatalabb nyelvésznemzedék minden jelentősebb tagja magáévá tette a nyelvtudomány akkori modern irányzatát, az újgrammatikus iskola szellemiségét, adva volt tehát egy fölkészültségében európai színtű, létszámában is ütőképes, hadra fogható nyelvésznemzedék. Szily új folyóiratot alapított, a Magyar Nyelvet. Helyesnek bizonyult az a döntés is, hogy a közérdekű társaságnak a vezetői a tudományos professzionalizmus mellett döntöttek. Ebben Gombocz Zoltánnak, a magyar nyelvtudomány kiemelkedő alakjának volt döntő szerepe, aki kezdettől fogva a vezetőség tagja volt, s aki az általános és a speciális nyelvtudományt egységben látta. Hamar kikristályosodott a hármas feladatkör is, amely végigkíséri a társaság egész történetét: „A magyar nyelvnek mennél teljesebb tudományos átkutatása, a nyelvészet eredményeinek népszerűsítése és a közönségben a magyar nyelvtudomány iránt az érdeklődés felébresztése.”
A társaság önkéntes alapon szerveződő, közérdekű, nonprofit szakmai társulás, amelynek tagjait a nyelvtudomány művelése mint közös hivatás, illetve a nyelvi kérdések iránti közös érdeklődés köt össze. A társasági feladatkörök ellátására létrehozott fő tevékenységi formák mindmáig megőrződtek. Az első és a legfontosabb, hogy a társaság tudományos fórum legyen. Ezért indították meg a felolvasó üléseket s szervezett tudományos ülésszakokat, konferenciákat. Ezt a célt szolgálta a tudományos publikációs lehetőségek gyors megteremtése is: a Magyar Nyelv című folyóirat és A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai című sorozat már 1905-ben útjára indult (ez utóbbi már 220. köteténél tart). A Magyar Nyelv mind a magyar nyelvtudomány, mind a társaság szempontjából kiemelkedő szerepű, mert hatása minden más társasági produktumnál maradandóbb. Ami a közművelődés segítésének szándékát illeti, a társaság alapítói hármas feladatkört határoztak meg: a tudományos ismeretterjesztést, a nyelvtudomány eredményei iránti érdeklődés fölkeltését és a nyelvművelés támogatását.
A társaság történetében két nagyobb szakasz különíthető el. Az elsőben ez az intézmény volt az egyetlen olyan széles körű szakmai társulás Magyarországon, amely a nyelvtudományt szolgálta. A kutatók nagyobbik része a nyelvtudományt más kenyérkereső foglalkozása mellett űzte, s az ő számukra a társaság jelentette a maga lehetőségeivel a nyelvtudomány vérkeringésébe való bekapcsolódásnak az úgyszólván kizárólagos hazai lehetőségét. 1919-ig zajlott le a társaság eddigi legdinamikusabb és legeredményesebb időszaka. Kedvezőek voltak a külső és a belső feltételek. Az akkori Magyarország az egész Kárpát-medencei magyarság otthonaként a Monarchia kis globális világában volt, s számos problémája ellenére összességében a gazdasági és civilizációs fölemelkedés idejét élte, a külfölddel szerves és szoros gazdasági, kulturális és tudományos kapcsolatokat tartva fenn.
A trianoni békediktátum felszámolta a tágabb érdeklődés közvetlen ösztönzőit. Kényszerű beszűkülést, gazdasági és társadalom-lélektani traumákat, múltba fordulást váltott ki, ezért ragadtak tollat nyelvészek a magyarság, illetve a magyar nyelv múltbeli szerepének csökkentését, tagadását célzó külföldi kísérletek ellensúlyozására. Közvetlenül Trianon után, elveszítve minden megtakarítását és a tagok nem kis részét (sokan rekedtek az új határokon kívül) a társaság folytonosságának garanciája az Akadémia támogatása volt.
A társaság történetének másik nagyobb szakasza 1949-cel kezdődött és tart napjainkban is. Ennek a társaság szempontjából legfontosabb ténye az, hogy a magyar nyelvtudomány történetében is (szovjet mintára s az új tudománypolitikai elveknek megfelelően) megszervezték a központi tudományirányítást. A nyelvtudományi feladatok egy részének elvégzésére létrehozták 1949-ben a Nyelvtudományi Intézetet, amelyben a magyar nyelvtudomány történetében először dolgoztak nagyobb számban főhivatású nyelvészek munkaközösségeket igénylő fontos és nagy, társadalmi közmegbecsülésnek is örvendő nyelvtudományi vállalkozások megvalósításán (gondoljunk a Nyelvatlaszra vagy az Értelmező szótárra). A Nyelvtudományi Intézet lett a magyar nyelvtudomány szakmai és költségvetési szempontból legfontosabb tényezője.
A múlt század hatvanas éveitől lazultak az ideológiai kötöttségek, a Nyugattal való kapcsolattartás lehetőségei pedig bővültek. A magyarországi nyelvtudomány is gyökeres változáson, további extenzív, egyszersmind intenzív fejlődésen ment keresztül. Létrejöttek a szűkebb diszciplínáknak megfelelő társulások, műhelyek, idővel gomba módra megszaporodtak a szakmai rendezvények, konferenciák, kongresszusok. Tehát a szakmai nyilvánosság hazai és külföldi színterei és műfajai változatos gazdagságban álltak a szakemberek rendelkezésére. A társaság szerepköre emiatt érthetően csökkent, szakmai tagsága elsősorban a magyar nyelvet kutatók soraiból verbuválódott. A munka széles szakosztályi keretekben folytatódott, rendszeresen sor került az anyanyelv-oktatási napok megtartására (Nyíregyházán, majd Egerben), a nemzetközi magyar nyelvészkongresszusokat a társaság és a Nyelvtudományi Intézet közösen rendezte. 1990 után megszűnt a közvetlen állami befolyásolás, megmaradt az Akadémia szerény, de nélkülözhetetlen anyagi támogatása.
A társaság többször is közel került a teljes anyagi ellehetetlenüléshez. Először az első világháború után. Gombocz Zoltán 1922-ben keserűen mondta ki titkári jelentésében: „nem tudom elhinni, hogy a magyar közönség és társulatunk tagjai … belenyugodhassanak abba, hogy egy társulat, amely … buzgón és önzetlenül … szolgálta a nemzeti nyelv és a magyar tudomány ügyét, csúfosan kimúljon az annyiszor hangoztatott magyar kultúrfölény nagyobb dicsőségére”. Másodszor a második világégés után. Kniezsa István az 1945. évi közgyűlés titkári beszámolójában mondta: „lehetetlen, hogy a magyar nyelv ügye az új Magyarországon közömbös legyen”. Nem volt remény akkor a Magyar Nyelv megjelentetésére sem, s ha nincs Pais Dezső önzetlen áldozatkészsége, ma a Magyar Nyelvről sem mondhatnánk el, hogy egy évfolyama sem hiányzik.
A társaság iránti hálaérzet és a magyar nyelvtudomány támogatásának szándéka indított többeket is arra, hogy társasági emlékérmet és díjat alapítsanak. A többnyire névtelen alapítványtevőknek köszönhetően a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak jelenleg kilenc emlékérme és díja van, létrejöttük időbeli sorrendjében a következők: Révai Miklós-emlékérem és -díj (1968), Csűry Bálint-emlékérem és -díj (1972, díj 1992-től), Fokos Dávid-díj (1974), Gombocz Zoltán-emlékérem és -díj (1983), Pais Dezső-emlékérem és -díj (1986, Zalaegerszeg város alapította és kezeli), Kosztolányi Dezső-díj (1986), Bárczi Géza-díj (1994), Zsirai Miklós-díj (1998), Magyar Nyelv Díj (1999). Ezekkel az érmekkel és díjakkal a nyelvtudomány különböző területein kiváló teljesítményt nyújtó hazai és külföldi szakemberek teljesítményét jutalmazza a társaság.
A Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökei a magyar nyelvtudomány jeles alakjai: Szily Kálmán (1904–1921), Szinnyei József (1922–1943), Zsirai Miklós (1944–1952), Kniezsa István (1953–1959), Bárczi Géza (1959–1975) és Benkő Loránd (1975–). A társaságnak vidéki városokban is működnek csoportjai: Szeged (1956), Debrecen és Pécs (1960), Eger, Nyíregyháza és Szombathely (1990), Jászberény (2003). A társaságnak sem céljai, sem szerepköre, sem jogi státusa nem változott alapítása óta. Ma is a legtöbb tagot tömörítő, nyelvekkel és nyelvi kérdésekkel foglalkozó közérdekű tudományos társaság Magyarországon (tagsága meghaladja a félezret).
Bárczi Géza 1957-ben így fogalmazott: „Mi, a magyar nyelvtudomány munkásai egyetlen, összetartozó nagy család tagjainak érezzük magunkat, melynek kebelében itt-ott tudományos vélemények összeütközhetnek, sőt olykor az utak és a szándékok is elágazhatnak.” Ma így mondanám: mi, a magyar nyelvtudomány munkásai egy, a száz évvel ezelőttihez képest sokszorosára nőtt virtuális közösség tagjai, egyszersmind sokfélék vagyunk. Nyelvtudományi szemléletmódunk, iskolázottságunk többféle, kutatási céljaink, szándékaink változatosak, s emberi habitusunk is gyakran eltérő. Azonban mindnyájunknak közös érdeke, hogy a nyelvről és a nyelvhasználatról minél többet kiderítve munkálkodjunk a kisebb közösségek, illetve a saját közösség, egyszersmind pedig az emberiség szolgálatában. Az elhangzott mondat kissé patetikus talán. Szolgáljon magyarázatul a jubileumi környezet, s az a tény, hogy az alapítókra tisztelettel emlékezve idéztem föl ezt a szellemiséget. S mert úgy vélem, a szóban forgó gondolkodásmód nem veszítette érvényét. A Magyar Nyelvtudományi Társaság története legalábbis ezt igazolja.
A szerző akadémikus, a Magyar Nyelvtudományi Társaság főtitkára
origo.hu
Komoly anyagi segítséget kapnak a nyugdíjasok
