Maszkajáték

Boldogult diákkoromban, valamikor az ötvenes évek vége felé, amikor még lakható volt ez a város, lehetett benne nemcsak lótni-futni, hanem gondtalanul csatangolni is, alakult ki a körúti szilveszteri bolondozás szokása. Ezrek és ezrek rótták fel-alá a flasztert már kora délután, és éjszakára karneváli forgataggá alakult ez a derűs és kedélyes dínomdánom. Ki-ki farsangi maskarát öltött, fontoskodó csimpánzét, sanda rókáét, zöld békáét, többnyire kartonból vagy posztóból maga fabrikálta álarcot, mert árulni árultak ugyan az alkalmi fabódékban néhány papírmaséból készült sanda pofát, papírcilindert meg nejlonszemüveget, ám több ötlet azokban sem volt, mint amiket manapság kínálnak, félszemű kalózkapitányt és gyűrött képű „földönkívülit”, nagyjából minden bódénál ugyanazt, márpedig az ember még mákonyos hangulatában sem szívesen jön szembe önmagával, ha nem muszáj. Esemény volt ez a körúti lófrálás, trombitálás és borszagú évődés, a szétvert közösségek tétova álma, hisz itt vadidegenek cimboráztak egymással, életre szóló barátságok és szerelmek szövődtek a spontán ünnep zsivajában. Akinek elfogyott az itókája, mindig talált egy kedélyes lelket, akinek belehúzhatott a butykosába, aki pedig magányosan ődöngött elő az odújából, pillanatok alatt cimborát lelhetett, és éjfélkor már vele rophatta a járdaszéli harmonikaszóban, holott tán nevét sem tudta az istenadtának.
Híre és vonzása volt a körúti karneválnak, olyannyira, hogy szegedi egyetemista koromban, ami már a boldogult hatvanas évekre esett, mindig felkerekedett egy kis és elszánt kompánia, amely felszállt a hajnali vonatra, aztán a Nyugati pályaudvarról kilépve egyenesen belecsöppent a kerge maszkabál kellős közepébe. Hiába volt a tudszoc, a fonetika, a pedagógiatörténet meg hasonlóképp lidérces vizsgák fenyegető közelsége, ez a nap a hejehujáé volt, és amikor a muri közepén visszaindult velünk a Tisza partjára a bumlivonat, amely öt óráig rótta az alföldi éjszakát, csak kerge és emelkedett hangulatú diákok és egyéb árnyéklelkek zsinatoltak a kupékban. Elmaradtak a Kiskunfélegyháza után megszokott hajnali piacozók is, akik máskor kacsákkal-libákkal, bűzlő nyúlketrecekkel lepték el a peront, a szegedi Csillag börtön árnyékában terebélyesülő Marx tér nagypiacára igyekezve, melyet a népnyelv, „leánykori nevén”, továbbra is Mars térként emlegetett.
A hetvenes években már gyerekeimmel buszoztunk ki Óbudáról a farsangoló körútra. Ez a kereplős-álarcos, coca-colás séta volt számukra az ünnep fénypontja. Üvegből nyakalták az üdítőt, ahogy a felnőttektől látták, és hónapokig őrizték (és zengették) az ezüstpapír trombitákat. Így ment ez szilveszterről szilveszterre, míg aztán lassan kikoptunk a hangulatát illetően egyre fakóbb karneválból…
Most ablakomból nézem a Hármashatár-hegy felől gomolygó ködöt. Varjakat hoz onnan a szél. Lehuppannak a pázsitra, bandába rendeződve járnak fel-alá. Sirályok érkeznek a Duna felől. Bámulom a fekete meg a fehér csapatot, és arra gondolok, mennyi csacskaságot jósolhatnék az új esztendőre e két madársereg légi bukfenceiből és összehorgadásaiból, hasonlóképp a bulvársajtó alkalmi Nostradamusaihoz, akik szilveszter közeledtén nekilódult fantáziával meresztik tekintetüket a jövőbe. Látnak ott fűt-fát, tücsköt-bogarat, le is körmölik balgatag vízióikat annak rendje-módja szerint, aztán – utólag – magyarázzák a ködös bizonyítványt, ahogy a nagy képzeletű spanyol mágus-doktor prófétáló rigmusaiból is annyi mindent kiókumlál évről évre a ráérős és csacska utókor.
Én csak egyet tudok biztosan, azt, hogy – Hamvas Bélával szólva – az új évezred ötödik esztendeje hoz majd ecetet is, mézet is. Hogy melyikből mennyit, komisz kérdés. Jobb tán nem firtatni.