Röviden

Kálmán Géza (Székesfehérvár): Az ember életében nem sok olyan élmény van, ami végigkíséri sorsát és hatással van gondolkodásmódjára, érzelmeire. Nekem eddigi hatvan évem alatt három ilyen meghatározó élményem volt. Az első – még középiskolás koromban –, Németh László Gyász című műve, amelynek olvastán éltem át, hogy milyen gazdag és kifejező a nyelvünk. A második, már felnőttként, a családommal tett kirándulás során ért, amikor Nagycenkre látogattunk. Itt értettem meg, a kastélyban tett séta alatt, hogy Széchenyi mennyi mindent tett a hazájáért. A harmadik élmény a közelmúltban ért, ez pedig az Álmok álmodói című kiállítás volt a Millenárison. Nem hiszem, hogy részletezni kellene, miért. Aki látta, úgyis átélte azt, amit én, akit pedig nem érdekelt, annak hiába is mesélnék róla. Nem sok ilyen önbecsülésre nevelő és büszkeségre alkalmat adó kiállítás született az elmúlt évtizedekben. Éppen ezért hallgattam szomorúan az újabb botrányokról, az elbocsátásokról és a bizonytalan programokról szóló híreket. Amihez az ország jelenlegi gazdái nyúlnak, ott botrány, romlás, rombolás következik. Úgy szeretnék már arról is hallani, mivel gazdagítják hazánkat. A példa előttük áll, hogy csak néhányat említsek: a párkányi híd, az új Nemzeti Színház, a Terror háza és a Millenáris Park.

Kiss István (Budapest): Régóta nem olvasok Élet és Irodalmat. Azóta, hogy a múlt rendszer irodalmi lapjaként egyszer csak bojkottálni kezdte Illyés Gyulát. Nem volt hajlandó többet közölni tőle semmit. Nyilván nem fért bele abba, amit a lap szellemisége életnek és irodalomnak tartott. Úgy tűnik, ez a szellemiség azóta sem változott. Erre enged következtetni az is, amiről a Magyar Nemzet november 17-i cikkéből értesültem (Csontos János: Uszítók, szolidárisak és patkányemberek). Az ÉS sztárpublicistájának, Megyesi Gusztávnak azóta méltán elhíresült kijelentéséről, miszerint a Magyar Nemzet nem újság, és – kissé tömörítve – írói nem újságírók, hanem „az agy és gerinc bizonyos irreverzibilis elváltozásai”. Alain de Benoist: Kommunizmus és nácizmus című könyvéből is tudjuk, hogy a totalitárius diktatúrák politikai ellenfelüket nem embernek, hanem valamiféle visszataszító állatnak, undorító, eltaposni való féregnek látták és láttatták. Nem is marad adós a szerző a bolsevik ideológia tárházából vett példákkal sem. Megyesi Gusztáv hangütése kétségkívül erre a világlátásra emlékeztet. Noha ő már – kissé kifinomultabb technikával – csupán erkölcsi és szellemi nullának, az erkölcs és a szellem kóros állapotának tekinti a vele szemben álló tábor erkölcsi és szellemi teljesítményeit és az ezeket fölmutatókat. A lecke természetesen a mi táborunknak is régóta fel van adva. Hogyan gondolkozzunk a pártállam – magukat átmentett – újságíróiról, akik hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon és kolumnán vagy glosszában is? Akiknek hazugságait a rendszerváltás utáni tevékenységük vitte tökélyre.

Vékony Bálint (Várpalota–Budapest): A Magyar Nemzet november 15. számában olvastam a Ki lesz Demszky kihívója? című írást arról, hogy a Fideszben egyelőre nem tudják, ki lehetne Budapest főpolgármester-jelöltje. Azt mindenki tudja, hogy a tét óriási. Budapest olyan stratégiai terület, amelynek megnyerése az országos választásban is döntő súllyal esik a latba. A cikk írója elemezgette, hogy 2002-ben miért nem tudott nyerni Schmitt Pál, valamint hogy az MSZP beszáll a versenybe és olyan jelöltet indít (Molnár Gyula), aki az SZDSZ-es szavazók bizalmát is valamennyire élvezi. Szerintem a jobboldalnak is olyan jelöltet kell indítani, akit jobbára mind a két tábor elfogad. Az én jelöltem Pokorni Zoltán. Ő egy komoly, higgadt, megfontolt politikus, olyan karizmatikus személy, aki méltó lenne főpolgármesternek.