Szabadság- és gazdasági jogok

Ha a lelkiismeret újság lenne, valószínűleg ezzel az ordító címmel jelenne meg változatlanul, naponta: „Egymilliárd gyerek életét veszélyezteti a szegénység, az éhínség és a háború.” Az ENSZ Gyermekalapja, az UNICEF távozó ügyvezető igazgatója, Carol Bellamy szervezetének a gyermekekről szóló, nemrégiben napvilágot látott jelentését annak londoni bemutatóján így kommentálta: „Túlságosan sok kormány hoz olyan tudatos döntéseket, amelyek ténylegesen ártanak a gyerekeknek. A szegénység és a háború nem jön a semmiből, az AIDS nem terjed magától. Mindezek a mi választásaink.”
Naponta egyébként húszezer gyerek hal meg bolygónkon. 2003-ban tízmillió gyerek pusztult el értelmetlenül. 640 millió gyereknek nincs megfelelő lakása. Félmilliárd gyermek él olyan helyen, ahol nincs csatornahálózat. 400 millió gyermek nem iszik iható vizet. 270 millió gyereknek nincs lehetősége egészségügyi ellátásra. 140 millió gyerek soha nem járt iskolába. Bellamy asszony szerint mindez a kormányok tudatos döntéseinek – a kormányzati „prioritások” megválasztásának – eredménye.
Az UNICEF vezetője azt is mondta, hogy túlzottan nagy súlyt fektetnek a gyerekek szabadságjogaira és keveset gazdasági jogaira. Ez a tény is felelőssé tehető azért, amiért egymilliárd gyerek beteg, éhes, iskolázatlan, és menekül a háborúk elől. Noha a gyermekek jogairól szóló, 1989-ben elfogadott és gyakorlatilag a világ összes kormánya által ratifikált megállapodás szavatolja minden gyerek jogát arra, hogy egészséges és biztonságos környezetben nőjön fel.
Különösen ezen iszonyatos számok tükrében teljességgel érthető, hogy az olyan magyarországi pártoknak, mint az SZDSZ, a legfőbb gondja a gyermekek bódulathoz való jogaiért való hangos aggodalmuk kifejezése. De menjünk tovább. Szintén december elején láttak napvilágot az Eurobarometer felmérésének első adatai, amelyek azt mutatják, hogy az uniós polgárokat a leginkább nem az izgatja, hogy egy részüket egyszerűen meg sem kérdezik arról, vajon akarják-e az életüket kormányzó majdani alkotmányt, vagy hogy az általuk az Európai Parlamentbe választott képviselők szavazata fabatkát sem ér, mert döntésüket felülírhatja a tagállamok kormányfőiből álló Európai Tanács. Nem. Az európai polgárt leginkább a munkanélküliség foglalkoztatja, majd ezt követően – és ebben a sorrendben – a gazdasági helyzet, a bűnözés, az emelkedő árak, a terrorizmus, az egészségügy, a bevándorlás, a nyugdíjak, az adók, az oktatás, a lakáshelyzet, a környezetvédelem, a tömegközlekedés helyzete, az ország védelmi helyzete és a külügyek. A polgárok cselekvési szabadságát mindjobban korlátozó multinacionális cégek egyre nagyobb térnyerésétől való félelem és hasonló „elhanyagolható” aggodalmak a felmérésben még nyomelemeikben sem találhatók.
Talán emlékszünk még rá, hogy a hidegháborús korszakban az egymással szemben álló két tábor az emberi, polgári és gazdasági jogok terén vívott nagy csatájában az egyik oldal, a Nyugat – „a mi Nyugatunk”, amely az ő Nyugatuk lett – a szabadságjogokra fektette a nagy súlyt, míg a Szovjetunió és szövetségesei a gazdasági jogokra. Az persze nyilvánvaló volt csaknem mindenkinek, hogy a moszkvai vonal nagy adag álszentséget takart, hiszen a „szovjet tömb” országaiban a gazdasági jogok érvényesítése szinte pontosan annyi kívánnivalót hagyott maga után, mint a szabadságjogok védelme és garantálása az Oderától Vlagyivosztokig. Csakhogy a gazdasági jogok megfoghatatlanságuk, teljesíthetetlenségük és számonkérhetetlenségük miatt sokkal kényelmesebb harci terepet nyújtottak a valóban létező kommunistáknak és propagandistáiknak. Vajon miként lehet „dollárosítani” vagy „rubelesíteni” azt, hogy mi a „megfelelő” ellátás vagy szolgáltatás a közellátásban, a közegészségügyben vagy a közoktatásban? Ennek ellenére a szovjet érvekben – mint a hidegháború megszűntét követő majdnem másfél évtized elmúltával kiderült – volt valami. Talán igazságmag is. Netán nekik volt igazuk és nekünk nem, akik azt hittük, hogy a Nyugat érvelése a helyes.
Mint kiderült, az embereket a szabadságjogok messze nem érdeklik annyira, mint gazdasági jogaik és gazdasági körülményeik. Talán igaza volt annak a szovjet nemzetközi agitproposnak is, aki először találta ki az akkor sült ostobaságnak tűnő bonmot-t: „A kapitalista híd alatt lakó munkanélkülit nem érdeklik szabadságjogai.”
Igen: a híd alatt vagy a metróban lakó munkanélkülit kevéssé érdekli például utazáshoz való joga. Ha útlevele lenne, akkor sem látogathatna el a török Riviérára, de Kassára sem.
Útlevél. Az Egyesült Államok lakossága csupán töredékének van útlevele. Az útlevelet az óceán azon felén kicsit „amerikaiatlannak” tekintik. Az igazi amerikai az, aki szűk kéthetes szabadsága alatt – családját amerikai kocsiba pakolva – amerikai nemzeti parkokban költi el megtakarított pénzét.
Hihetetlen, de valódi történet. A hetvenes évek végén szokatlanul rekkenő hőségben a kanadai Québec tartományból az amerikai Maine tartományba átlépve tankoltam a határtól két kilométerre eső kútnál. A körülbelül 18 éves, diákformájú benzinkutas lány megkérdezte, hogy milyen az idő Kanadában.
Még nem járt arra? – kérdeztem. Soha – felelte. Hull a hó, és a jégkunyhókban dideregnek az emberek – válaszoltam. Szegények – mondta a benzinkutas.
Meglehet, hogy a szovjet propagandisták – bármily gazemberek és tömeggyilkosok voltak is – talán többet értettek az emberi lélek rejtelmeihez, mint akkor gondoltuk volna. Egy tétova „igen” válasz riasztó távlatokat nyit az emberiség előtt.