Gyom között gyors gyík

Száznapos lett a Gyurcsány-kormány, ideje van a mérlegkészítésnek. Soha nem volt még szerencsém a száznapos tojáshoz – de valami ilyesmi lehet. Ez a gasztronómiai delikát állítólag annak ellenére feledhetetlen élmény egy ínyenc számára, hogy egyébiránt közönségesen büdös, akár a pálpusztai. Ami a legnagyobb baj az országnyi étteremben: a Fidesz, mint a fő ellenzéki erő, mintha rosszul értelmezett úriemberséggel megadta volna a száz nap türelmi időt a kuktából séffé előrukkoló Gyurcsánynak. Mintha nem tűnt volna fel neki, hogy az ellenlábas koalíció nem kormányt váltott, csupán kormányfőt.
Gyurcsány, a hentesmosolyú KISZ-titkár (ezt nem elfeledni!) úgy ült a nyakunkba, hogy nem választotta meg a nép. Az övéi választották meg szűk körben; de mentségükre szolgál a hideg verítékes halálfélelem, a politikai enyészet nyirkos lehelete. Ha másként döntenek, oda lettek volna a jól fizető bulik, oda a zaftos klientúrák. Gyurcsánynál Hitler annyiban demokratikusabb, hogy szabályszerű választások útján került hatalomra: nem csak úgy továbbpasszolták neki a zsetont. Gyurcsány hatalommegragadása inkább a lenini mintát követi: nem a széles arcvonalon kell támadni, hanem a szovjetek sejtjeit elfoglalni. Ha szükséges, vásároljunk magunknak pártbizottságot: azzal az erődön belülre kerülünk. Ettől fogva csak a kínálkozó pillanatot kell kivárnunk, s garantáltan miénk lesz a Szmolnij.
A Szmolnij újdonsült ura persze retteg. A büszke bolsevik virtus vajmi keveset ér, ha nem demoralizáljuk a mensevikeket. Nosza, mit veszíthetünk? Kezdjünk hozzá. És hozzákezdtek. Vizsgáljuk meg az állásaikat, hogy zúzhatnánk szét őket. Média? Szerencsére történelmi okokból itt mi vagyunk meggyőző túlerőben; de az ő műhelyeikben is akadnak alvó ügynökeink. (Fordítva nem lehetséges, hehehe.) A polgári körök tömegbázisa? Ez meglepő húzás volt, de frusztráljuk az egyetlen életképes civil hálózatot: fessük le őket széljobb csőcseléknek. Ellenzéki koalíciós partner? Mondjuk nekik, hogy ők a normálisak, hátha önként és dalolva felszámolják magukat. (És tényleg.) Fidesz? Terjesszük el, hogy van egy ellen-Orbánunk, akinek ráadásul nincsenek skrupulusai. Lendületben van, mint Demszky Budapestje: bár majdnem belehalt, a maratonit is lefutotta, akár a példakép Dzurinda. Egyházak? A fejétől bűzlik a hal, ott kell támadni. Ha nincs más, jöjjünk elő a szekularizációs dumával: az már a jó öreg Marxnak is bevált. S kotorjuk elő az örök ügynökkártyát: a legtöbbet a pápisták meg a kálomisták veszíthetik. Milyen jó, hogy annak idején az anyósom családja megnyomorította őket a túlélésért cserébe.
Egy demokrata persze fölvetné, hogy jó, jó, de a szimbolikus hadviselést vajon megtámogatja-e valóságos kormányzás? Nos, vagy megritkultak a demokraták, vagy elhülyültek, vagy pedig gyávák lettek, mint a bokorban lapuló nyúl. Kormányzás ugyanis nincs: éppúgy nincs, mint a másodfrissességű Medgyessy idején. Semmi nem változott a miniszterelnök-csere óta: ha lehet, csak rosszabbodott a helyzet. A Magyar Köztársaság két és fél éves szocialista–szabad demokrata regnálás után eladósodottabb, mint valaha. (Ebben is sereghajtók lettünk, s nemcsak az unióban, de világviszonylatban.) Az ügynökkormányfő által kreált Draskovics átcsoportosította a 2004-es kifizetések egy részét 2005-re, hogy javítsa a statisztikát, de a szakírók megnyugtattak: ez bevett metódus a művelt Nyugaton. (Nem az.) Nem tudjuk lehívni a brüsszeli támogatásokat, mert a rossz költségvetési felfogás miatt nincs önerő. Hogy az unió nettó befizetői vagyunk-e, az csak azért nem vált közkinccsé, mert a statisztikát és a sajtót sikerült majdnem totális kormány- és pártellenőrzés alá vonni. (Lakatos elvtárs tanulhat utódaitól.) Részt vettünk egy zavaros ideológiájú, igazságtalan háborúban a bolygó túlfelén. A regnáló miniszterelnök búcsúzó sportminiszterként kétszázmillióért játszott át egy sportpályát, amire aztán egymilliárdos jelzálogot jegyeztek be. (A balatonőszödi lízingstikli – tehát bő egy évtized – óta nem állt be nála jellemfejlődés.) A kultuszminiszter – másodállásban szocialista pártelnök – szociáldemokrata alapvetést követ el, de semmi problémája nincs azzal, hogy a milliárdos létet miként lehet összeegyeztetni a szolidaritás eszméjével. (Hacsak a két thaiföldi pokrócot nem tekintjük kompromisszumkísérletnek.)
Úgy tűnne, mintha az ellenzéknek aranyélete volna: csak le kéne csapkodnia a magas labdákat. Ehhez képest a Fidesz soraiban elképesztő bénultság tapasztalható. (Vagy elmentek síelni, ami még roszszabb.) Mi indokolja, hogy egy self-made-man ripacs szorossá tudja tenni a pártpolitikai párbajt? Talán elhitték a marketingesek tévtanítását, hogy a politikában minden a látszat, a tartalom pedig semmi? A konzervatív ethosz mögött ott egy markáns világfelfogás: szilárd erkölcs, határozott múlt- és jövőkép. Hol van ez a túloldalon? (Eltekintve az elcsent motívumoktól.) Létezik, hogy nem látnák: Gyurcsány csak egy lufi, akit egy darabig szorgalmasan fújnak felfelé, de aztán törvényszerűen kipukkad? Mi igazolja, hogy ő a haladás és a jövő – azonkívül persze, hogy ő meg Hiller ezt állítja? S mi indokolja, hogy az a személy, aki megállíthatná Arturo Uit, ellentmondásos nyilatkozatokat tesz a médiában? Miért sugallja Orbán azt, hogy a visszavonulásán gondolkodik, vagy hogy „ő már ki van fizetve”? Ha elfáradt, időben szóljon: az utódlás még megoldható. De ha csak konfúz logikájú marketingesek tanácsait abszolválja, ideje visszatérnie a való világba. Több millióan bíznak benne ebben a hazában: miért nyomna ez kevesebbet a latban, mint a virtuális kardozás? Támaszkodjon bátran a politikailag kissé lebecsült értelmiségre: minden piacoló szakembert megdöbbentene, micsoda erő az értelmes, világos beszéd…
A száznapos Gyurcsány a minap elment a Szulák-show-ba, lemamázta a háziasszony Andreát, de a sértett hölgyben felülkerekedett a rutinos színésznő meg az otthonadó csatorna iránti szolidaritás: nem csinált ügyet az öregecskéző kiszólásból. Maga a jelenés összességében úgy három százalékot hozhatott a lufiembernek: a szövegét remekül megírták, bár a csemetéknek folyósított zsebpénzek mértékével talán kicsit elvetették a sulykot. (Heti száz forinttal már egy alsó tagozatos sem boldogul a sulibüfében.) Az egyszerűbb néprétegekben sikerült viszont elültetni: lám, ha valaki ebben az országban alkuszik a piacon és az olcsóbb vaníliacukrot veszi a boltban, akár milliárdokat is megtakaríthat. Ehhez képest bagatell, ha valaki kvázi legényemberként udvarol egy pártállami milliárdos eladó lánynak, feledve, hogy sikertelen házasságok és sikerült gyerekek vannak már mögötte. Tessék mondani: ehhez képest merő unalom volna öt gyerek ugyanattól az asszonytól?
Első ábécéskönyvemet négyéves koromban már betéve tudtam. Móra Ferenc írta hozzá a zengő versikéket. A Gy betűhöz az tartozott: „Gyom között gyors gyík szalad”. A nagy irodalmárok mindig fején találják a szöget. Igen, gyors ez a gyík, s tényleg gyom között szalad. Idővel óhatatlanul letörik majd a farka, úgyhogy jöhet az utód. A Gy után a H következik, miként Gyurcsány után a Hiller. A konzervatív ellenzéknek tehát, amelyet érthetetlen módon egyelőre megbűvöl és lebénítani látszik Gyurcsány cikázása, nem ártana egyúttal Hillerből, a 2006-os potenciális miniszterelnök-jelöltből is készülnie. Nincs ugyanis semmilyen ábécéskönyvben megírva, hogy álliberálisoknak és kirakatszocdemeknek kéne Móra következő verssorát skandálnia: „Harmatos hajnal hasad” …