A budai Vár védői 1945 februárjában a harmincéves háború minden kegyetlenségét felidéző katonahalált haltak. A vöröskatonáknak bosszút és gyilkosságot prédikáló, a Pravda vezércikkeit mérgezett tollal író Ilja Ehrenburg írta Európa útjain című riportkönyvében: „A szép Budából kevés maradt meg, és romjai talán szomorúbbak, mint más romok, talán mert a könnyed és hivalkodó barokk városkája volt. Milyen szomorúságot áraszt egy foszladozó báli ruha” – teszi hozzá, miközben az Új Szó, „A Hadrakelt Vörös Hadsereg Politikai Osztályának” lapja azt bizonygatja, hogy veszteségeik azért voltak olyan nagyok, mert a várost kímélendő nem vetették be a nehéztüzérséget. A lap a hazugság hitbizományosainak biztonságával hazudott. Szmirnov tábornok, aki a kitörő német és magyar katonákat csapdába csalta, magyarra is lefordított könyvében Sztálin generalisszimusz hadparancsának ünnepélyes szavait idézi: „A 2. Ukrán Front a 3. Ukrán Front csapataival együttműködve, másfél havi ostrom és kemény harcok után, egy nagyváros nehéz körülményei között ma, (1945.) február 13-án befejezte az ellenség Budapesten bekerített hadseregcsoportjának megsemmisítését…” Este kilenc órakor Moszkvában a háború egyik legnagyobb díszsortüze dördült el, hogy aztán június 9-én a Legfelsőbb Szovjet Elnöksége jóváhagyja a Budapest, Bécs, Kalinyingrád (Königsberg) és Berlin bevételéért alapított érdemrendről szóló törvényt: a „Budapest bevételéért” adott bronz érdemérmet – amely kék csíkos, narancsszínű szalagon függött – több ezer vöröskatona mellére tűzték ki. Budapest elfoglalása tehát a legnagyobb szovjet fegyvertények közé tartozik, nem véletlenül hasonlították a nyugati tudósítók az ostrom méreteit a sztálingrádi csatához.
A tábornok – aki majd az Operaház díszpáholyából szemléli a helyi nómenklatúra nyüzsgését és a sztálini szimbólumokhoz való vallásos ragaszkodását – nem titkolja, hogy Budán, a február 11-i éjszakai, a Mária térről induló kitörés másnapján „az északnyugati negyedekben csak a holttesteken keresztül lehetett az utcákon járni. A megölt németek ezrei hevertek itt, néma tanúiként a nemrég lezajlott éjszakai vérfürdőnek”. A győztesek benzinnel locsolták le a fogságba esett sebesülteket, s lángszóróval gyújtották őket fel, tömegével erőszakolták meg a nőket, s volt olyan német nővérke, akit meggyalázása után lovakhoz kötözve tépettek szét. Márai Sándor Szabadulás című regényének hősnője, Erzsébet is erőszak áldozata lesz. A finomkodó Márai mintha a nemi erőszak „plátói” változatát fedezné fel könyvében a katona útjába eső nő történetével, az efféle illanó, ám azért mégis véres köd felidézésével sem tudta az ellene indult irodalmi hajszát csillapítani: az új, a szovjetellenességet büntető tilalmak egészen a nyolcvanas évekig éltek. Boldizsár Iván viszont – aki még ’56-ot is az írástudók árulásának szokott bájával élte túl – csak azt jegyezte be 1945. február 21-én befejezett ostromnaplójába: „Reggel kellemes izomlázzal ébredtem: az első síelés bizsergő emlékei jutottak eszembe!” Ekkor már működött a Péter Gábor-féle politikai rendőrség, s a zsidó gettó után az új megszálló megcsináltatta a német gettót: hatvanezer magyarországi német civil lakost hurcoltak a gyűjtőtáborokba s onnan a Gulagra. (Az izomláz kellemes bizsergése nem nekik jutott.)
Menekülni a sors elől nem lehetett. A magyar népművészet feltámasztója, a Háry János szövegkönyvírója, az öreg Paulini Béla az ostrom elől feleségével móri házába menekült, ahol az orosz katonák rájuk törtek, s az idős asszonyt a férje szeme láttára erőszakolták meg. A Fehérvár visszafoglalására induló egyik magyar egység orvosa halva találta meg őket: erős mérget ittak mind a ketten. A haditudósítói század fotósai mindent filmre vettek. Kár, hogy nincs nálunk egy olyan múzeum, mint Lüneburgban a keletporoszoknak, amely bemutatja a nagy menekülés és a Vörös Hadsereg pusztításának képeit.
Rogyion Malinovszkij marsall – az ország hódoltatója – akkor 46 esztendős volt. Ogyesszában született, s az első világháborúban őrvezetőként György-keresztet kapott. Francia frontra vezényelt ezredében az orosz forradalom hírére katonai bizottság alakult, őt letartóztatták, és börtönbe vetették. Szökése után Szibérián keresztül tért vissza Moszkvába, belépett a Tuhacsajevszkij szervezte új ármádiába, s 1930-ban már a zsebében volt a legmagasabb szovjet katonai diploma, a Frunze Akadémiáé. A háború elején Besszarábiában – a mai Moldáviában – harcolt hadtestparancsnokként a románok és a németek ellen, Sztálingrádnál pedig – a Paulus felmentésére küldött Mansteinnel szemben – hadsereget vezényelt. A magyar hadjárat kezdetekor nevezték ki marsallá, azonban a Magyarországra kidolgozott stratégiai elképzelései – gyűrűbe szorítani a visszavonuló német és magyar erőket Nagyvárad, Debrecen és Nyíregyháza térségében, valamint Budapest menetből való elfoglalása – nem sikerültek. Talán ezzel is összefügg az a kegyetlenség, ahogy a hosszúra nyúlt magyar hadjáratot levezényelte. Persze a kegyetlenség eleve be volt táplálva ebbe a hadigépezetbe, hiszen Varga Jenő egykori népbiztos és 1927-től húsz éven át a moszkvai Világgazdasági és Világpolitikai Intézet vezetője már 1943-ban azt javasolta Sztálinnak, hogy „élő jóvátételként” hatszázezer embert követeljen a legyőzött Magyarországtól. (Az egykori népbiztos leszármazói egyébként fontos szerepet játszottak később, a rendszerváltozás után is a magyar politikai és gazdasági életben.) Így amikor Malinovszkij túl sok hadifoglyot jelent Budapest elfoglalásakor, a hiányzó emberanyagot minden további nélkül pótolni tudta civilekből. Még egy érzékeny vereséget kell lenyelnie a marsallnak, amikor február 16–17-én indított támadásukkal az Érsekújvárról előrenyomuló német páncélosok magyar repülők segítségével a jeges Garamba szorítják a felfejlődő szovjet csapatokat: a vereségre a párkányi szovjet hősi temető tömegsírjai és szoborcsoportja emlékeztetnek, középen a síró orosz anyácskával.
origo.hu
Strandra indultak, de sosem tértek haza – ma is fájó seb, ami a Mosoni-Dunánál történt
