Kólabarbárok

Korunk legsúlyosabb világpolitikai konfliktusát, az Egyesült Államok és az iszlám világ szembenállását a két főszereplő másként értelmezi. Az egyik dzsihádtól, a másik keresztes hadjárattól félti kultúráját, önazonosságát, s a másik oldalt vallási fanatizmustól hajtott, világuralomra törő csoportként mutatja be. A radikális iszlám csoportok által végrehajtott gyilkosságok és terrorcselekmények érthetően sokakat megrémítenek Amerikában és Európában.
Az iszlám világot ellenben az Afganisztánra, Irakra szórt bombák, az eldózerolt palesztin lakóházak sokkolják nap mint nap. A sok európaiban lappangó, sőt egyre gyakrabban megnyilvánuló mozlimfóbiát a legszemléletesebben talán Oriana Fallaci fogalmazta meg: „Nem értitek, hogy az Oszama bin Ladenek felhatalmazva érzik magukat, hogy megöljenek benneteket és gyermekeiteket, amiért… diszkóban táncoltok… a strandon meztelenek vagytok, s amiért akkor, ott és azzal keféltek, akivel akartok?” A másik oldal félelmeiről Rana Husszeini jordániai újságírónő és nőjogi aktivista ad képet: „eddig is vádoltak azzal, hogy a Nyugat ügynöke vagyok, és a nők felszabadításával fel akarom lazítani a hagyományos erkölcsöket, de most még a mérsékeltek is bekeményítenek, mert érzik, hogy a teljes muzulmán értékközösséget veszély fenyegeti”.
Az amerikai mintákhoz igazodó tömegtájékoztatás természetesen nem kíván tudomást venni a konfliktus iszlám olvasatáról, s azt sugallja, hogy a szabadság és a civilizáció jóakaratú erői az agresszív vallási fanatizmus arctalan rémével szemben vívják bátor felszabadító harcukat. Ezt az álláspontot a Koránból citált harcias idézetekkel is megpróbálják alátámasztani. A másik oldal ugyanakkor a nem kevésbé harcias neoprotestáns egyházi irodalomból idézhet számára vérfagyasztó passzusokat. (Ennek hazai példája Németh Sándor Hit Gyülekezet-vezér ismert arabellenes kirohanása.)

Elfogulatlan szemlélő a két oldal érzéseit egymás mellé állítva arra a meggyőződésre juthat, hogy két egyformán agresszív eszme és abból fakadó expanzív gyakorlat néz farkasszemet egymással. Még ha így volna is, az sem jelenti azt, hogy a konkrét amerikai–iszlám összecsapásban szimmetrikus a főszereplők helyzete. Akár Irakot tekintjük, akár Iránt, akár Palesztinát, szembetűnő, hogy az iszlám védekező pozícióba szorult. Amerika az, amelyik profán misszionáriusként megjelenik a közel- és közép-keleti térségben – mert ne feledjük, bármekkora befolyásuk lett is az utóbbi időben a neoprotestáns szektáknak, a terepen Amerika nem vallási típusú terjeszkedést folytat, hanem hivatalos liberális, világi demokráciáját próbálja exportálni, persze a vaskos anyagi érdekérvényesítés mellett, és az iszlám kénytelen hagyományai, közösségi-törzsi szervezetei és állami-materiális érdekei védelmében ellenállási küzdelmet folytatni. Ezt megelőzően a brit birodalom játszott gyarmatosító szerepet a térségben, igaz, annyival bölcsebb volt, hogy megelégedett az anyagi és a geostratégiai haszonnal, s eszmei-közösségi téren messzemenő türelemmel viseltetett a bennszülöttekkel szemben. Az iszlám világ tehát, tartalmazzanak bármit is szent iratai, az utóbbi évszázadokban de facto defenzívába szorult, s kisebb baja is nagyobb volt annál, mintsem hogy szent háborút folytasson a gyaurok megtérítése vagy leigázása céljából. Ellenkezőleg, a XX. század közepéig meglehetős béketűréssel szemlélte a gyaurokat még akkor is, amikor azok formálisan uralmuk alá hajtották a mesés Kelet egész területét.
Az iszlám világ – potenciálisan harcias fundamentumai ellenére – emberöltőkön át békésen viselkedett a külvilággal szemben, viszont Amerika már azt megelőzően is, hogy államhatalmi szervezeteit vallásmániákusok uralták volna el, tehát a neokon protestáns fanatikusok hatalomközelbe kerülését megelőzően is meglehetősen agresszív, terjeszkedő világpolitikát folytatott. Lehet, hogy Bush a maga részéről vallásháborúba küldte csapatait, ám Amerika az ötvenes években sem habozott megdönteni a demokratikusan választott, ám az olajipar államosítását fontolgató iráni kormányt, és restaurálta azt a Pahlavi-házat, amelyet azután két és fél évtizede a népharag söpört el. A nép akarata azonban kevéssé hatotta meg az amerikai kormányzatot, amely azóta is a gonosz tengelyéhez sorolja Iránt.
A harcias vallási fundamentum önmagában nem hoz létre szükségszerűen és visszavonhatatlanul kifelé agresszív állami vagy akár államegyházi politikát – a mozlim világ e század második feléig semmi jelét nem adta ilyen ambícióknak. Másrészt viszont arra is rá kell mutatni, hogy a neoprotestáns világhatalmi agresszivitás semmiféle valós keresztény vallási fundamentumra nem hivatkozhat. Jézus ugyanis, akit formálisan a neoprotestánsok is vallásuk alapítójának tekintenek, nagy nyomatékkal tanította, hogy országa nem e világból való, hogy boldogok a szelídek, ha megütik a jobb arcodat, tartsd oda a balt is, szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, s hogy ki kardot ránt, kard által vész el. Egyetlen, viszonylag agresszív gesztusát, a kufárok templomból való kiűzését az anyagi boldogulást előszeretettel az isteni áldás jelének vélő neoprotestánsok meg éppen nem teszik ki az ablakba… A történelem egyik nagy rejtélye, hogyan válhattak egy ennyire szelíd vallásalapító követői több történelmi korszakban, sok felekezet mezében és a világ számos pontján oly agresszívvá, hogy vidáman vívták harminc- és százéves háborúikat – egymás ellen is. Alighanem arról lehet szó, hogy nem a keresztény vallás hódította meg a népek és uralkodók szívét, hanem azok facsarták a saját hajlamaikhoz Jézus tanítását. Mindamellett a kereszténység még így is hihetetlen civilizatorikus, szelídítő hatással volt a népvándorlás korának barbár népeire. Nem árt emlékeztetni arra is, hogy csak a kereszténység felvilágosodás kori visszaszorításától fogva történhettek meg az emberi történelem olyan méretű kataklizmái, mint a francia forradalom, a lenini–sztálini genocídiumok vagy a holokauszt, amelyekhez képest az inkvizíció néhány ezer áldozatának száma még a hibahatárt sem éri el. II. János Pál abból a szempontból is messze világító jelenség, hogy – szent elődje, XXIII. János nyomdokain haladva – radikálisan visszakormányozta a katolikus egyházat a szelíd Jézus hiteles tanításához.

A birodalmi, más kultúrák leigázását céljául kitűző agresszivitás inkább hatalmi, mint vallási kérdés – ma biztosan, de alighanem általában is így volt ez a történelem folyamán is. (Friss példa erre, hogy a szudáni Darfurban az arab martalócok az iszlám vallású feketéket ugyanúgy elüldözik földjeikről, mint korábban a keresztényeket; szó sincs szent vallási háborúról, a földről van szó, mint a törzsi viszálykodások történetében annyiszor.) Az egységes területen megszerveződő óriási civilizációk, mint India vagy Kína, az inka, azték és maja birodalom, de részben Egyiptom is, amelyeket a maguk korában nehezen áthágható földrajzi gátak is elszigeteltek a világ más részeitől, jól megvoltak magukban, nem akarták „felfedezni” a világ más részeit. Egészen más a helyzet a mediterrán–mezopotámiai térséggel, amelynek szinte egész, több évezredes történelme egymással hadakozó birodalmak történetéből áll. A babiloniak, asszírok, föníciaiak, perzsák, görögök, punok, rómaiak, arabok, itáliai városállamok, törökök története szakadatlan harc a természeti-emberi erőforrásokért és a kereskedelmi monopóliumokért, s ezt nemigen befolyásolta az, hogy milyen vallást követtek, vagy akár vallástalanok voltak, mint számos görög, római vagy itáliai uralkodó és udvara. („Méltó” folytatás volt az ipari forradalom után immár a mediterráneumtól északra megszerveződött civilizációk által elkövetett brutális gyarmatosítás – „a világ felfedezése” – és az ugyanezek által kirobbantott két világháború.)

Az arab és a török birodalmak érdemben nem különböztek a többiektől. Fejlődésük első szakaszában – mint majd minden birodalom születésekor – a barbár, agresszív törzsek fejlettebb civilizációjú területeket vontak fennhatóságuk alá. Rövid időn belül azután azonosultak a meghódítottak magasabb szintű kultúrájával, s azt tovább is fejlesztették. Az arabok, a „Termékeny Félhold” őslakosai az európai kultúra bölcsőringatói, e térség kulturális kincsei a sajátjuk. A bizánci könyvtárak kincseit megkaparintva a saját nyelvükre fordították, tanultak belőle, sőt terjesztették is – ezzel nem jártak el másként, mint bármely más felemelkedő, kultúrát továbbörökítő barbár nemzet. Akinek kételyei lennének efelől, látogasson el mondjuk Córdobába (Bagdadot jelenleg nem ajánlhatjuk).
Az angol (és részben a francia) gyarmatosítás idején az identitásukban nem háborgatott, másrészt különböző árfolyamú üveggyöngyökkel megvásárolt és/vagy a fehér civilizáció technikai és kényelmi vívmányaitól lenyűgözött, azokat honosítani igyekvő iszlám elitek a legjobb úton voltak az olyan típusú civilizációközi kooperáció felé, mint amilyet a fehér világ a japánokkal vagy a koreaiakkal ténylegesen megvalósított. Ez a folyamat, ha teljesen lejátszódott volna, alighanem ugyanúgy a vallástörténeti kutatások világába süllyesztette volna Mohamed harcias kijelentéseit, mint ahogy a Józsué korabeli zsidó honfoglalás Jahve parancsának tulajdonított véres leszámolásai sem ösztönzik ma már a kései követőket az ellenfél és minden vagyona totális fizikai megsemmisítésére, amint annak a hagyomány szerint Jerikó tájékán meg kellett történnie. Az iszlám újabb keletű – végül a fehér, főként az amerikai civilizációval való gyilkos erejű konfrontációjához vezető – radikalizálódásának okát semmiképpen sem a Koránban kell keresnünk. A Korán másfél évezreddel korábbi – az akkori világ szokásaival egybehangzó – harciasságának aktualizálása csupán eszköz, amelynek segítségével fegyvert tud barkácsolni a sarokba szorított, magát létében fenyegetve érző iszlám világ a fizikai-szellemi gyarmatosítók ellen. Nem véletlenül használom a kissé lenéző barkácsolás kifejezést, hiszen voltaképpen megrendítő, hogy interkontinentális ballisztikus rakétákkal felfegyverkezett ellenféllel a megtámadott fél sokszor csupán ifjainak a Molotov-koktélos harcmodorhoz elengedhetetlen fanatizálásával tud szembeszállni.
A fehér világgal szembeni iszlám agresszivitás és terrorizmus vitán felül az utóbbi fél évszázad jelensége. A konfliktust történetében vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy ennek kiváltó oka a bölcs brit gyarmatosító módszerekkel való meggondolatlan szakítás. Az arab pásztorok, föld- és kézművesek egykedvű béketűréssel viselték sorsuk fordulatait, s ha eszébe jutott volna is bármely sejknek vagy ajatollahnak, hogy megpróbálja feltüzelni őket, sikerre olyannyira nem számíthatott, hogy végül eszébe sem jutott. Viselték a sorsukat mindaddig, amíg Izrael állam pénzzel és kemény munkával hazát teremteni igyekvő lelkes pionírjai között fel nem ütötte a fejét az erőszakos földfoglalás szelleme. De a földjéről, falujából, hazájából terrorista tömeggyilkosságok segítségével elűzött arab paraszt már igenis fogékonnyá vált a szent háborúra, s ebben semmi csodálnivaló nincs. Ehhez nem kell mozlimnak lenni; az ősidők óta művelt termőföldről való elűzetés a világ minden parasztja számára a történelem minden korszakában elégséges hadüzenet volt, és feltehetően marad is, amíg paraszt egyáltalán lesz a földön. Ez a radikalizálódás azonban talán megmaradt volna palesztin–izraeli belviszálynak, ha nem érte volna az egész iszlám világot egy másik, szimbolikus agresszió: az amerikai konzumkultúra erőszakos behatolása. Ez korábban már a világ sok részén megtörtént, s bár konfliktusokat szinte mindenütt okozott, ilyen elemi erejű válaszreakciót mindeddig nem váltott ki.

A muzulmán világ nagyobb részének torkán akadt a fehérek szexuális szabadossága, szenvedélybetegségei, még inkább az ezt a viselkedésmintát terjeszteni próbáló hollywoodi tudatmanipulációs ipara, de még hamburgere és Coca-Colája is. Ez azonban, tegyük szívünkre a kezünket, inkább érdemnek tekinthető, mint hibának. Mit adnánk érte, ha a mi népünk is hasonló immunitással védte volna meg önazonosságát a betolakodó gagyicivilizációval szemben. Fallaci idézett szavaival az a baj, hogy a dolog fordítva áll. A fehér civilizáció próbálja gigantikus anyagi, katonai és ideológiai hadjáratban a saját képére átalakítani az iszlám világot, Oszama csak az erre adott rettenetes, torz reakció. Az iszlám világot aligha érdekelné, kivel „kefél” Fallaci, azt azonban – érthetően – nem kívánja, hogy Fallaci normái terjedjenek el nála is. Ebből a szempontból bizonyos mértékig az amerikai radikális keresztény szekták követőit is meg lehet érteni, bár természetesen azt nem fogadhatjuk el, amikor a radikálisok radikálisai abortuszt végző orvosokat lőnek le a kórházuk előtt.
Az ellenállás erőszakos válfajairól inkább lemondanánk, azonban ugyancsak zavarba hoz a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán pusztán szellemi ellenállást kifejteni egy irdatlan anyagi erővel is megtámogatott komplex fizikai-szellemi, morális-kulturális agresszióval szemben. Gandhinak ugyan csaknem sikerült, de végül neki is a saját népe radikálisainak kezétől kellett meghalnia. Pedig Gandhi még a viszonylag bölcsen gyarmatosító britekkel szállt szembe. Elborzadunk a sarokba szorított nemzetek és kultúrák ösztönös visszacsapásának brutalitását látva. Ám gondolkodó, morálisan ép embernek mégis tartózkodnia kell attól, hogy – akár a közös civilizációhoz tartozás reflexének engedve – érzelmi alapon kategorikus ítéletet mondjon e rettenetes tettek elkövetőinek egész kultúrájáról. (A visszafogott ítélkezés már csak azért is indokolt, mert az utóbbi években a világot rettegéssel eltöltő terrorgépezet nem iszlám konstrukció; azt az afganisztáni szovjet megszállást ellensúlyozandó maga Amerika építette fel pénzzel, fegyverrel és uszítással, csak később a konstruktőre ellen fordult a gépezet.)
Ami az európai, kétségkívül súlyos és a sajtó jelentős része által a Van Gogh-gyilkosságig előszeretettel bagatellizált konfliktusokat illeti, itt is az egész történetet kell szemügyre vennünk. Nehéz lenne azt állítani, hogy a török és arab vendégmunkások százezrei azzal a céllal mentek Németországba és Franciaországba utcát seperni, tányért mosogatni, hogy ezzel a roppant ravasz módszerrel készítsék elő a talajt a későbbi, tömeges beszivárgásuk után megvívandó Európa-ellenes szent háborúhoz. Valójában sajátos vonzás és taszítás vetette oda őket. Mentek, mert egyrészt hazájukban a fehér gyarmatosítók úgy összekuszálták a hagyományos családi-közösségi-törzsi alapú gazdaságot, hogy otthon nem leltek többé biztos megélhetést, másrészt az elpuhult, kényes fehér emberek nem voltak hajlandók az „alantas” munkákat elvégezni, ezért valósággal csábították őket. Ha nemcsak kihasználni törekedtek volna