Egy piarista számára a legfontosabb dolog, hogy ne csak közelebb kerüljön azokhoz a célokhoz, amelyeket Isten számára meghatároz, hanem hogy az őt jellemző istenkeresésből és belső küzdelmekből valamit átadhasson diákjainak. Piarista szerzetesként Vízhányó Zsolt is olyan utat próbál választani, mely közelebb viszi őt Istenhez, tanárként és igazgatóként pedig erre az útra kívánja terelni az iskola növendékeit is.
– Ön 1984-ben érettségizett a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban. Lát szembetűnő különbségeket az akkori és a mai piarista diákok között?
– Nemcsak a piarista diákoknál látok különbséget, hanem a társadalomban felnövekvő gyerekeknél is. Azt mondják, hogy a gyerekek önállóbbak, stabilabbak, ügyesebben igazodnak el az életben. Én azonban azt vettem észre, hogy inkább magukra hagyatottabbak lettek, és ezáltal valóban kénytelenek sok olyan dolgot maguk megcsinálni, amit eddig a szülők tettek meg helyettük. Ez a magárahagyatottság azt is jelenti, hogy kénytelenek az élet kérdéseire egyedül választ adni, mert ebben a mai felnőtt világ sajnos egyre kevésbé segíti őket. Talán maguk a felnőttek sem igazodnak el manapság az élet legfontosabb kérdéseiben, de az idejük is egyre kevesebb. Sokszor nekünk kell választ adni olyan kérdésekre, amelyeket nem biztos, hogy csak nekünk lehetne föltenni.
| Vízhányó Zsolt Sch. P. piarista tanár, igazgató 1965-ben született Kiskunfélegyházán négygyermekes családba. 1984-ben érettségizett a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban. 1985–1986 között töltötte a noviciátusi időszakot. 1992-ben örök fogadalmat tett, majd ugyanebben az évben matematika-ösztöndíjas volt Rómában. 1993-ban teológiai és matematika–kémia tanári végzettséget szerzett. 1994-ben pappá szentelték Kecskeméten. 1993–1997: tanár a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban. 1997–2003: tanár a Budapesti Piarista Gimnáziumban. 2003-ban a piarista tartományfőnök kinevezte a Budapesti Piarista Gimnázium igazgatójává. |
– Egy év sorkatonaság következett. Ez nekem nem jött jól, mert a kispapokat akkor még nem egy évre vitték, hanem rögtön letudatták velük a másfél évet. Nem akartam másfél évre bevonulni, úgyhogy jelentkeztem az ELTE matematika–fizika szakára. Bevonultam Lentibe, ahová nemcsak az egyetemistákat, hanem a kispapokat is vitték. De csak egy évre vonultam be mint egyetemi hallgató. Biztosan voltak ott besúgók, mert a politikai tiszt számára kiderült, hogy én nem az vagyok, akinek vallom magam, úgyhogy behívott, és nagyon megszorongatott. Mikor egyszer hazajutottam, elmentem a piarista gimnáziumba is. Az igazgató úr behívott, és elmondta, hogy volt nála két bőrkabátos ember, akik faggatóztak, és azt mondták, hogy itt ez a Vízhányó, aki információkat küld nyugatra. Az igazgató úr megnyugtatott, hogy pontosan tudja az egész rend, miről van szó. Akik a személyem után érdeklődtek, nem tudták, mit kezdjenek velem.
– Miért lett piarista?
– Több mint húsz évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy az a piarista életforma, amit a tanáraim példáján láttam a kecskeméti piarista gimnáziumban, az egyetlen járható út, amit vállalhatok. Amikor több mint egy évtizeddel ezelőtt örök fogadalmat tettem, akkor már nagyon élt bennem a piarista himnusznak az a néhány szava, hogy „hitre, tudásra, szép életre, jóra” kell nevelni a fiúkat. Azonban ez mindig kiegészül továbbiakkal is, azzal például, hogy a küszködésekből, az istenkeresésekből, az utakból, amit magamban megjárok, valamit át tudjak adni.
– Amikor a szerzetességet választotta, voltak, akik nem értették döntését?
– Amikor még kisgyermek voltam, egy hittanos-kiránduláson találkoztam egy idős nénivel, aki azt mondta, imádkozni fog azért, hogy pap legyek. Hevesen tiltakoztam, ne tessék ezért imádkozni. Talán én is tiltakoztam magamban, nem akartam ezt a hivatást választani. Édesanyám is azt mondta, lehetsz pap is, tanár is, csak piarista nem. Azt hiszem, félt attól, hogy elveszít, pedig nem így történt. Amikor már döntöttem, a környezetem elfogadta tőlem. Abban a világban inkább attól féltettek, hogy mi lesz velem, ha a kommunizmus alatt én szerzetesi hivatást vállalok.
– Tanári és igazgatói pályafutásából mire a legbüszkébb?
– Elsősorban azokra a fiúkra, akik érettségi után visszajönnek beszélgetni, és elmondják, hogy milyen jó volt itt a piarista gimnáziumban. Milyen sok mindent megtanultak. Örülünk annak, amikor kiegyensúlyozott felnőtt öregdiákokkal találkozunk, akiknek szép családi életük van, akiknek a vallásossága nem abból áll, hogy keresztet vetnek, hanem belső életükben is Isten és az egyház tanítása szerint akarnak élni, és erre próbálják nevelni saját gyerekeiket, családjukat.
– Mi az a legfontosabb ismeret, amelynek birtokában kell lennie egy végzett diákjuknak?
– Sokfélét tanulnak a fiúk nálunk, matematikától történelemig, de ugyanilyen szinten tanulnak zenét és rajzot is. Mégsem gondolom azt, hogy a különböző tantárgyak ismerete lenne a legszükségesebb számukra. Sokkal fontosabb, hogy fölfedezik önmaguk korlátait, fölfedezik azokat a tüskéket önmagukban, amelyekkel – Szent Pál szavai szerint – együtt kell élni, és amelyek nem hátráltatják, hanem éppen az Isten felé vezetik őket. Ez a legfontosabb, amivel föl lehet vértezni egy fiatal embert. Persze nem csak nálunk tanulják, hiszen egy gyermek a családjához tartozik, és már otthon el kell kezdeni őket ebbe az irányba nevelni. Mi pedig folytatjuk. Ehhez hozzátartozik, hogy a talentumait a lehető legjobban kibontakoztassa. Ezen értem a szellemieket, de azokat a talentumokat is, amelyeket minden ember megkap. Ez pedig képesség a másik elfogadására és szeretetére, az Isten felé haladásra.
– Említette az otthoni családot. De mit jelent a piarista családhoz is tartozni?
– Ezzel a kérdéssel én is időről időre szembesülök, hiszen mindig változik, hogyan is kapcsolódom ebbe a családba. Mostanában, amióta igazgató lettem, azt érzem, hogy milyen sok megtanulható az öregektől. Amikor ebéd közben vagy vacsora után a kávé mellett összeülünk és beszélgetünk, azt érzem, hogy milyen okosan és bölcsen tudnak dönteni nemcsak az élet nagy dolgaiban, hanem a gyerekekre vonatkozó kérdésekben is. Hadd meséljek el valamit egy idős piarista atyáról. Itt él a rendházban, már mindent elfelejt, azt is, hogy húsz éve nyugdíjas. Minden reggel szépen felöltözve, reverendában megjelenik az iskolában. Kéri az órarendet, menne tanítani. Nehéz neki elmagyarázni, hogy már nem taníthat, már nyugdíjas. Az élete volt a tanítás: ő az igazi piarista.
– Melyek a Budapesti Piarista Gimnázium specialitásai, amelyeket figyelembe vesznek a diákok felvételekor?
– Sokban különbözünk egy átlagos gimnáziumtól. Először is ott a jelmondatunk: Pietas et litterae. Ez a vallásos élet és a tudomány követését jelenti. Ezt kell mindig szem előtt tartanunk, tanítsunk akár hittant, akár matematikát, magyart vagy éppen idegen nyelvet. Tiszteletben tartunk minden tudományágat, nem helyezzük egyiket a másik elé. A Budapesti Piarista Gimnázium különlegessége, hogy fiúgimnázium. Maga a tanári kar összetétele is sajátos, a férfias nevelést jelzi azzal, hogy túlnyomórészt férfiak tanítanak. Valljuk azt, hogy a teremtett ember köteles nemcsak a teremtett világot megismerni, hanem önmagát és a Teremtőjét is. Valljuk, hogy az iskola nemcsak megőrző, oktató szerepű, hanem legalább ilyen szinten nevelő szerepű is. A gyerekekkel nemcsak tanórákon, szakkörökön foglalkozunk, hanem együtt vagyunk a miséken, lelkigyakorlatokat szervezünk számukra. Szabad idejüket évközben is, de főképp nyáron próbáljuk gazdaggá tenni. Valljuk, hogy a fiatal ember a mai világban csakis erős hittel és megalapozott tudással válhat boldog felnőtté. A gyerekek felvételekor is fontos szempont: vállalkozik-e erre az útra? Jézus azt mondta az evangéliumban, hogy szeresd Istenedet és szeresd embertársadat úgy, mint önmagadat. Az, hogy ezt miként valósítjuk meg, hogyan próbáljuk kifejteni és megélni a saját életünkben, már a parancsolat gyakorlati alkalmazása. Erre neveljük a fiúkat.
– Az iskola honlapján olvasható, hogy tanáraik milyen könyveket ajánlanak a diákok számára. Ön miért a Zabhegyező, a Monsignor Quijote és a Repülő osztály című műveket javasolja?
– A Zabhegyezőt nemrég olvastam először. Nagyon megdöbbentett. Tetszett a benne a főhős útkeresése. A Monsignor Quijote olyan papot mutat be, aki számára csak Isten a fontos, és akkor bármilyen ügyetlen is, szépen el tud igazodni. A Repülő osztály pedig az iskoláról szól, olyan tanárokról és gyerekekről, amilyen gyerekeket szeretnénk magunknak, és amilyen tanárokká szeretnénk válni.
– Az iskola pedagógiai programja szerint egyszerre konzervatív és egyszerre próbál a modern kor kihívásainak is megfelelni. A hagyományokhoz való hűség és a globális kihívások összeegyeztethetők?
– Természetesen, hiszen egy iskola szellemisége nem ingadozhat úgy, mint a nádszál a szélben, és vannak olyan örök értékek, amelyekhez mindig ragaszkodni kell. Nagyon fontosnak tartjuk az úgynevezett konzervatív nevelésben a következő szempontokat: a gyerekek csendben várják a tanárt, tisztességgel köszönjenek neki, az órán megfelelően viselkedjenek, és a feladatokat mindig pontosan elkészítsék. Ezt hagyományos nevelésnek mondhatjuk. Ugyanakkor az adott kort sem hagyjuk figyelmen kívül. Ötven évvel ezelőtt a piaristák vitorlásokat építettek, pedig ilyenek akkor még nem nagyon úszkáltak a Balatonon. Ma ott a számítógépterem, az internet. Minden tudományágban azt kívánjuk megtanítani, amit elvár tőlünk a társadalom.
– Megbecsülik ma az egyházi oktatást Magyarországon?
– Amikor a felekezeti iskolákból kikerülő fiúk, lányok valóban próbálnak az oktatott eszményeknek megfelelni, becsülettel kamatoztatni talentumaikat, megállni a helyüket a világban, akkor ez a felekezeti iskolák megbecsülését jelenti. Néha azonban az az érzésem támad, mintha ezzel nem törődne a mai társadalom. Olyan színben is látom néha feltüntetni az egyházi, felekezeti iskolákat, amelyek nem igazak rájuk. A mi célunk az, hogy a gyermek majdan boldog legyen, és megállja a helyét az életben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobban meg a szívünk, ha némelyik híres emberről kiderül, hogy piarista diák volt. Örömmel hallgattuk Jelenits tanár úr beszámolóját a Széchenyi-díj átvételéről, ahol összefutott egykori évfolyamtársával, aki szintén ugyanezt a díjat kapta. De tanult itt két Nobel-díjas tudós, Oláh György és Hevesy György, s itt tanult Eötvös Loránd, sok-sok művész Vörösmartytól Örkényen keresztül Pilinszkyig, hazafiak, politikusok, több aradi vértanú, Teleki Pál, Antall József, az egyháziak közül püspökök s az éppen hivatalban levő Erdő Péter bíboros prímás. Azokra vagyunk büszkék, akik mind a múltban, mind a jelenben konok következetességgel vállalták mindazt, amit tanultak akár nálunk, akár az egyetemen Istenről, hazáról, szeretetről, világról. Egyszóval hűek a hit és tudás egységéhez, amelyre mi is oktattuk őket.
– Hogyan látja napjaink valóságát?
– A mai világ embere egyre inkább Isten nélkül képzeli el az életét. Ezért látunk sok elesett embert, megrokkant életet, széttört családokat. Sajnos mintha az kezdene előtérbe kerülni, hogy nem szabad megbíznunk senkiben. Kellenek és vannak is olyan emberek, akik számára nem önmaguk a legfontosabbak, hanem sokkal inkább az a cél, amelyet Isten tűzött ki nekik, ami bizony fontosabb az egyéni karrierjüknél, fejlődésüknél.
Teljesen mindegy, hogy milyen társadalomban él az ember, egy valóban felgyorsult, információval telített közegben, vagy pedig nyugodtabb világban. Az ember életét a belső küzdelmei határozzák meg, a belső szeretetvágya határozza meg, hogy valóban közel tud-e kerülni önmagához, jóban tud-e lenni a társaival, jóban tud-e lenni Istenével. Ha ezt követi, akkor kiegyensúlyozott, szabad emberként meg tudja találni a helyét.
