Rendteremtők

A legkeletibb magyar népcsoport, a csángók másfél százados történetéről olvashatunk a kötetben korabeli magyarországi és romániai források alapján. Mint a szerkesztő is elismeri bevezetőjében, égető szükség lenne a mű folytatására, a román dokumentumok kiadására éppen úgy, mint az összmagyarság szempontjából is rendkívül jelentős vatikáni anyagok publikálására. A két vlach fejedelemség egyesülésétől a sztálinista Ceausescu-diktatúra befejezéséig terjedő időintervallum lehetővé teszi, hogy folyamatában lássuk a legfeljebb eszközeiben különböző, de céljaiban változatlan román nemzetiségi politikát.
A források alapján világosan megrajzolható a csángó tragédia kiteljesedésének menete, láthatóvá válnak azok az okok, amelyek következményeként mára már valóban csak a kötet címében (Asszimiláció vagy kivándorlás?) megfogalmazott alternatívák közül választhat a magyarság keleti maradéka. A csángók kettős nyomás alatt szenvedtek és szenvednek mindmáig. Egyrészt mint eredetileg is önálló államot, nemességet és értelmiséget nélkülöző „csonka társadalom”, többségüknek sérült, hiányos a nemzeti identitástudata. Ez az archaikus, alapvetően mezőgazdasági társadalom a vizsgált korszakban természetesen végtelenül kiszolgáltatott volt a modern tudatformálás egyre újabb eszközeivel bíró, erősen központosított román államnak.
A másik tényező, amely miatt valóban megpecsételődni látszik sorsuk, hogy azok is magukra hagyták őket – Róma, valamint a magyar állam –, akikben egyedül bízhattak.
A forrásokból világosan kiderül, hogy a kiegyezést követően a magyar kormányok főbb vonalaiban tisztában voltak azzal, mennyire hazug és kétszínű Bukarest kisebbségpolitikája. A Romániában gyakorolt nyílt és kíméletlen asszimilációs politika a két fejedelemség kisebbségeinek teljes felszámolását tűzte zászlajára, miközben a kül- és belföldet elárasztotta a magyarországi románság szenvedéstörténetével. Budapest kezét megkötötte a Bukarestben külpolitikai szövetségest látó és ezért a magyar kormányoktól állandó gesztusokat követelő osztrák vezetés. Talán ebben a kérdésben tehető az egyetlen apró szemrehányás a szerkesztőnek. Hasznos lett volna, ha bekerül a válogatásba néhány olyan dokumentum is, amelyik a Budapest és Bécs közötti érdekütközés okait, a magyar és osztrák kormány, valamint a közös külügyminisztérium gyökeresen eltérő Románia-politikáját megvilágította volna.
A lehetőségek nem kellő kihasználása miatt szintén bírálhatóak a Horthy-korszak kormányai is. Talán a legnagyobb hibájuk abban állt, hogy nem használták ki a második világháború első felében rövid ideig kínálkozó lehetőséget a teljes csángóság Magyarországra telepítésére. Az igazi bűnök azonban az 1945 utáni kormányzatokhoz fűzhetők: előbb szabályosan visszautasították a magyar határra érkezőket, mert attól tartottak, ha engedékenyek lesznek, akkor Románia az egész erdélyi magyarság átzsuppolására is kísérletet tesz. Majd a magyarországi szovjet típusú társadalom időszaka következett: a budapesti hatalom gyakorlói leginkább a nemzettől féltették hatalmukat, így egyáltalán nem zavarta őket, sőt örültek, hogy a bukaresti testvérpárttal karöltve harcolhattak a közös ellenséggel. Az 1956-os forradalom leverésének bűnében született Kádár-rezsimet pedig lekötelezte Bukarest a magyarországi „rendteremtésben” nyújtott elvtársi segítségével. Talán még szomorúbbak azok az oldalak, amelyek arra szolgálnak magyarázatul, hogy a római egyház miért hagyta/hagyja magára a csángókat. Miért nem hajlandó immár másfél évszázada teljesíteni kérésüket, miért nem adja meg nekik az anyanyelvű misehallgatás jogát, miközben erőt nem kímélve próbál a világ legeldugottabb pontjain téríteni.
Ennek legfontosabb oka, hogy a római katolikus egyház, ellentétben az autokephal ortodox egyházakkal, sohasem volt nemzeti intézmény. S a meghatározóan olasz dominanciájú egyház láthatóan máig nem adta fel a reményt, hogy latin „testvérnépüket” visszatérítsék Róma fősége alá. S e „nemes” cél érdekében a „quantité négligeable-nak” tekintett, fennmaradásukért küzdő csángók feláldozhatónak tűntek. Sőt, mint arra már Ballagi Aladár történész 1888-as írásában rámutatott, számos, Moldvába küldött olasz szerzetes a csángók románná válásában látta egész Románia áttérítésének első lépcsőjét.
(Asszimiláció vagy kivándorlás? Források a moldvai magyar etnikai csoport, a csángók modern kori történelmének tanulmányozásához [1860–1898]. Szerk.: Vincze Gábor. Teleki László Alapítvány – Erdélyi Múzeum Egyesület, Budapest–Kolozsvár, 2004. Ármegjelölés nélkül)