Amikor Odoaker germán törzsfő megfosztotta hatalmától Romulus Augustulust, az utolsó nyugat-római császárt, a Római Birodalom nagyjából olyan állapotban volt, mintha az SZDSZ kormányozta volna. A Római Birodalom addigra az „önimádat büszke heverőjén” feküdt. A győzhetetlen római légiók morálja régen odalett. Az elpuhult és elhülyült római polgár már csak zabált és ürített. Hétvégenként még elvonszolta magát a nagy arénába, hogy megnézzen egy nagyszabású gladiátorjátékot – egy korabeli valóságshow-t. A római polgár akkor már büszkén áldozott a homoszexualitás oltárán, férfi férfivel üzekedett, és az orgiákon egymás szájából lopták ki az obulust. A büszke római polgárt akkor már régen nem érdekelte a hagyomány, nem érdekelték az istenek – a büszke római polgár akkor már csak a meleg büszkeség napján vonult fel szívesen.
Amikor egy civilizáció haldoklik, mindig akad a közelben egy SZDSZ. Akit pedig érdekel, hogy ez ma mit is jelent pontosan, keresse fel az SZDSZ által készített honlapot: www.azenorszagom.hu. A nyájas érdeklődő találni fog ott egy kérdőívet. A negyven-egynéhány kérdés között ott van az összes, amit csak egy haldokló civilizációban lehet feltenni, és amiket csak egy SZDSZ tesz föl.
Ott van mindjárt az elsők között, hogy jogunk van-e az eutanáziához. A helyes, vagyis a liberális válasz, hogy természetesen. Pedig… Pedig az élet elválaszthatatlan része a halál misztériuma. Az egészséges civilizációknak van viszonyuk a halálhoz. A betegek menekülnek előle.
Aztán ott van az, hogy „egy szülői pofon még nem minősül a gyermek bántalmazásának”. Az eszdéeszes erre azt feleli, hogy de igenis, annak minősül. Pedig… Pedig nincsen élet pofon nélkül. Amikor egy hétig körbe-körbe buszoztam a városban edzés helyett, aztán este azt mondtam, hogy edzésen voltam, és végül lebuktam: apám felpofozott. Akkor még nem tudtam, hogy fel kellett volna jelentenem apámat az eszdéesznél. Még nem tudtam, hogy döglődő civilizációkban apám pofonja felháborító bántalmazásnak minősül.
S aztán jön persze a kedvencem, miszerint az azonos neműek is köthessenek házasságot. Hát persze. S lehetőség szerint templomban. Oltár előtt. Mert eszdéeszes civilizációkban persze az egyház egy undorító és elítélendő és kacagnivaló intézmény, egyetlen értelme és célja, hogy kötelességszerűen összeadja az azonos neműeket. És oktatási intézményeiben külön dédelgesse is őket.
„A globalizáció veszélyezteti a kisebb országok nemzeti kultúráját?” – teszi fel a kérdést az SZDSZ, azért, hogy a halálhívő zombi öntudatosan nemet mondhasson. És végül is, miért ne? Mert mi az manapság, hogy veszély? És főleg mi a nemzeti kultúra? A Győzike-show a tévében, amit lassan kétszer annyian néznek, mint ahányan elmentek igent mondani a határon túliak állampolgárságára. Nemzet? Ugyan… Győzike! És – mert az SZDSZ természetesen nem hagyja békén az iskolát sem –, mindjárt jön a kérdések kérdése, miszerint „az általános iskola alsó tagozatán nincs szükség buktatásra, a testnevelés osztályzására és hétvégi házi feladatra”. Hát persze, hogy nincs! Az iskolának az a feladata, hogy kapuján csupa Győzike másszon elő. S ha eddig eljutottunk, már csak az egyház van hátra. „Az állam ne finanszírozza a hitbéli tevékenységet, az egyházakat a hívek tartsák el.” Remek. Mindenképpen remek, de különösen negyven év kommunizmus után, az egyház teljes kifosztása után. Így demokratikus és igazságos. De könyörgöm! Miért állunk meg félúton? Az eszdéeszt miért nem a hívei tartják el? Odoaker! Hol vagy?!
origo.hu
Sírás a víz alatt
