Ukrán szindróma Moldovában

Kis túlzással elmondható, hogy a kommunista jelen és a Nyugat-barát ellenzék által megtestesített demokratikus jövő közül választhat a Moldovai Köztársaság lakossága a március 6-i parlamenti választásokon. Ám mivel a volt szovjet tagköztársaságban nem egyértelműek a megosztott ellenzék szándékai, jelenleg úgy fest, hogy az Ukrajnából importált „narancssárga forradalom” az amerikai támogatás ellenére is várat még magára.

A vörös a múlt, a narancssárga a jövő színe. Eljött az ideje, hogy Kijev és Bukarest után Chisinaut is megcsapja a „narancssárga forradalom” szele – hangoztatta a napokban a Moldovai Köztársaság fővárosában Dick Morris amerikai kampánystratéga. Szavaira nem árt odafigyelni a március 6-i besszarábiai parlamenti választások közeledtével, hiszen politikai jóslatai mindeddig nemcsak a tengerentúlon, hanem Európában is beváltak. A kiváló politikai elemző és tanácsadó hírében álló Morris a múlt század hetvenes éveiben – több mint hétévtizedes szocialista diktatúra után – Vincente Foxot segítette hozzá az elnöki székhez Mexikóban, 1996-ban oroszlánrésze volt abban, hogy Bill Clinton amerikai elnök megszerezte második mandátumát; tavaly pedig, hogy Viktor Juscsenko ukrán elnök megnyerje a választást, így közvetve a kijevi narancssárga forradalom győzelménél is bábáskodott. Ezúttal a moldovai választási kampányból veszi ki a részét, az ukrajnaihoz hasonlóan most is egy ellenzéki alakulat, a Kereszténydemokrata Néppárt (PPCD) korteshadjáratát koordinálva.
A függetlenségét 2001-ben, a Szovjetunió felbomlása után elnyert Pruton túli ország jelenleg egyszerre próbálja megszilárdítani zsenge állami identitását, valamint egyformán meg kíván felelni az euroatlanti integráció, illetve a Moszkva diktálta követelményeknek. Ez egyáltalán nem könnyű. A Moldovai Köztársaság gazdasága, ipara jelentős mértékben Oroszországtól függ, márpedig ha Chisinau elvágná a moszkvai köldökzsinórt, egyik napról a másikra földgáz, kőolaj és elektromos áram nélkül maradna a Prut és a Dnyeszter folyó közé ékelt kis ország. Ugyanakkor a környező államok – Ukrajna, Románia – európai integrációs törekvéseit szemlélve Moldova belátta, nem számíthat kizárólag a nagy orosz testvér támogatására, hanem jövőjét sokkal inkább az Európai Unió felé kell terelgetnie. Tulajdonképpen ez az egyszerre Keletre és Nyugatra kacsingatás jellemzi napjainkban a moldovai kommunista rezsimet, amely Vladimir Voronin államfővel az élen még attól sem riadt vissza, hogy a kampányban az EU csillagait tűzze zászlajára a sarló és kalapács mellé. A 4,5 milliós lélekszámú, többségében magukat moldovainak valló polgárok, emellett románok, oroszok és ukránok lakta Besszarábia 101 fős parlamentjében a Moldovai Kommunista Párt ma kétharmados többséggel bír, ám a közvélemény-kutatások azt jósolják, hogy a márciusi választásokon nem szerzi meg a mandátumok felét sem. Politikai elemzők úgy vélik, Voronin éppen a napokban lett kegyvesztett a Kremlben azáltal, hogy a moldovai hatóságok – illegális választási propaganda vádjával – kitiltottak az országból húsz külföldit, közöttük 16 orosz állampolgárt. A chisinaui titkosszolgálat jelentése szerint az irdatlan valutával rendelkező idegen megfigyelők hírszerző módszerekkel dolgoztak a kampány közepette, állítólag a kommunisták ellen hangolták a lakosságot, sőt megfigyelték Voronint is. A kitoloncolás rendkívül felbőszítette Moszkvát, emiatt a duma gazdasági szankciókkal fenyegette meg a chisinaui vezetést, ha nem engedi az orosz megfigyelők ténykedését.
Mindez az amúgy megosztott ellenzék malmára hajtja a vizet, amely főleg az európai integrációban látja a kiutat az alacsony életszínvonalú ország számára, és azzal vádolja a kommunista hatalmat, hogy „európai Kubává” züllesztette Moldovát. Szinte biztos, hogy a választásokon a kommunistákon kívül csupán két alakulat, a tucatnyi pártból álló Demokratikus Moldova Blokk (BMD) és a Kereszténydemokrata Néppárt teljesíti a hatszázalékos parlamenti küszöböt. Az ellenzék azonban képtelen egységes frontot alkotni a kommunisták ellen: a Serafim Urecheanu chisinaui főpolgármester vezette, a szélsőjobbot és a baloldalt egyaránt felölelő BMD visszautasította a néppárt együttműködési javaslatát. Emiatt a „narancssárga forradalomban” hívő PPCD – vélhetőleg Dick Morris sugallatára – arra bazíroz, hogy a márciusban megalakuló parlament képtelen lesz megválasztani a kétharmados többségű támogatottságot igénylő új államfőt, így előre hozott választásokat kell kiírni.
Egyelőre tehát lehetetlen megjósolni, hogy győz-e a narancssárga rendszerváltás a Pruton túli országban, amely ráadásul állandó konfliktusban áll az 1992-es háború során függetlenedett szakadár Dnyeszter menti Transznisztriával. Ahol nem mellékesen ma is több ezer orosz katona állomásozik.