Az egységes népképviseleti alapra épített felelős kormányzatú magyar állam irányítását képzett, a birodalmi és a hazai viszonyokat jól ismerő politikai elit vette kézbe 1848 márciusában, amely nem váratlanul és ismeretlenül lépett a történelem színpadára. A szabadelvű reformellenzék kivételes képességeit és energiáját több mint két évtizedes szívós és következetes küzdelemben bizonyította. Átmeneti meghasonlások, megtorpanások, börtönévek természetes velejárói voltak ennek az időszaknak, elég említeni Széchenyi felemás kitérőit, a megfélemlítést célzó politikai pereket. Kölcsey 1835-ben országgyűlési követségéről lemondásra kényszerült, meghurcolták. Bár Kossuthot a börtön megedzette, az országgyűlési ifjúság vezére, Lovassy László a tömlöcben megőrült, Wesselényi megvakult. A 40-es években Deák csalódottan vonult vissza vidéki birtokára. Közben azonban az európai liberális eszmények és a hazai sajátos igények összehangolásával mégis formálódott a polgári átalakulásnak és a nemzeti önrendelkezés megteremtésének a programja.
Haza, haladás, nyilvánosság
A magyar reformellenzék jól látta, hogy a rendi-feudális kötöttségek lebontása elkerülhetetlen, de sikeresen csak úgy valósítható meg, ha a társadalom minél szélesebb rétegei kerülnek ki belőle nyertesen, vagyis ha az átalakulásnak több a haszonélvezője, mint a kárvallottja. Ezért politikája az érdekegyesítés és a jogkiterjesztés elvére épült. Ahogy Kossuth fogalmazott: „Az alkotmányos szabadság ne legyen privilegizált osztályoknak a nép szolgaságán épülő kiváltsága, hanem legyen az egész magyar népnek közös osztatlan tulajdona.” A jobbágyság felszabadítása, de oly módon, hogy ne nincstelen tömegként kerüljön ki a földesúri magánhatalom alól, hanem az általa használt jobbágytelek tulajdonosaként, az előjogok felszámolása, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség megvalósítása elengedhetetlen feltétel volt a nemzeti önrendelkezés társadalmi bázisának megteremtéséhez. Mindenekelőtt az 1846-os galíciai példa bizonyította, hogy a politikai nemzetből kirekesztett, jogfosztott tömeg hogyan válhat brutális, véres erőszak eszközévé. A reformpolitika hívei azt is látták, hogy a haza és haladás programjának minél nagyobb nyilvánosságot kell biztosítani. Kossuth a tájékoztatás fontosságát ismerte fel, amikor az 1832–36-os diétáról kézzel írott országgyűlési tudósításait másoltatta és terjesztette, majd 1841-ben már a nyomtatott sajtót felhasználva megindította a Pesti Hírlapot.
Az 1848-as év történelmi lehetőséget kínált a polgári jogegyenlőség, a nemzeti egység megteremtését zászlajukra tűző mozgalmak és a modern parlamentáris törekvések számára egész Európában. Ezt a forradalmi hullámot felkészültségének köszönhetően legjobban a magyar politikai ellenzék tudta kihasználni. Sőt, nemcsak kihasználta, hanem maga is továbblendítette. Elég Kossuth március 3-i, a pozsonyi országgyűlés alsótábláján elhangzott beszédére utalni, amelyben nemcsak hazája, hanem a Habsburg Birodalom más népei számára is alkotmányt kívánt. A németre fordított beszéd, amelynek rövidített változatát röplapokon terjesztették Bécsben, egyik gerjesztője volt a császárváros forradalmának. Egy hónap sem telt el a március 13-i bécsi és a március 15-i pest-budai forradalom óta, és Magyarországnak új, polgári alkotmánya és független, csak a népképviseleti országgyűlésnek felelős nemzeti kormánya volt. A birodalom kormányszerveinek nem volt többé beleszólásuk a magyar belügyekbe. A rendkívül gyors sikert az a körülmény is elősegítette, hogy 1847 óta Pozsonyban ülésezett a rendi országgyűlés, amely meddőnek tetsző viták után, kényszerítve a viharos napoktól, a reform híveinek halogatást nem tűrő, határozott irányításával megalkotta a társadalmi átalakulást és az országnak a Habsburg Birodalmon belül közjogi függetlenségét biztosító törvényeket. Az alkotmánynak tekinthető harmincegy törvényt április 11-én akkor hirdették ki, amikor más országokban, tartományokban még csak az alkotmányozó nemzetgyűlések összehívásának módozatairól folytak a tárgyalások.
Az áprilisi törvények legfontosabbika a jobbágyság általános, azonnali és kötelező örökváltságáról rendelkező IX. törvénycikk volt. A jobbágyrendszer megszüntetésével a tulajdonviszonyok összhangba kerültek a gazdasági fejlődés követelményeivel, és csökkent a mezőgazdasági népesség termelési energiáit bénító, társadalmi robbanással fenyegető feszültség. 1848 előtt az ország szűkebb területén feudális függésben élt a lakosság mintegy 80 százaléka, amely most a telkesjobbágytól a nincstelen zsellérig elnyerte személyes szabadságát, megszűntek szolgáltatásai, az évi 12–18 napi robot, a különféle járadékkötelezettségek. Számokkal jelezve: a földesúri magánhatalom alól 1 366 749 család szabadult fel. Közülük 568 673 parasztcsalád, az addig jobbágynak számító népesség 43,7 százaléka vált tulajdonosává az általa művelt jobbágyteleknek, úrbéri földnek.
Szabadok, de szegények
Mivel a telkesjobbágyságra volt jellemző a nagy és népes család, a lélekszámot tekintve az egykori jobbágyoknak 52–54 százaléka jutott termőföldtulajdonhoz. A zsellércsaládok közül mintegy 600 000 birtokolt olyan házat vagy házhelyet, amely a tulajdonába került. Tehát „csak” mintegy százezerre tehető azoknak a zsellércsaládoknak a száma, amelyek személyükben felszabadultak, de semmiféle ingatlanhoz nem jutottak. Addig, amíg a jobbágyfelszabadítás azonnali hatályú volt, a földesúr kármentesítését a XII. törvénycikk „a nemzeti közbecsület védpaizsa” alá helyezte, és arról későbbi állami kárpótlással, a kincstári birtokok eladásával kívánt gondoskodni. A megoldatlan kérdésekre, így a bizonytalan jogállású földekre, a közlegelőkre, irtványokra, a szőlőkre vonatkozóan, hamarosan paraszti mozgalmak hívták fel a figyelmet. A további rendezés útja azonban nem volt lezárva, ezért az elégedetlenség nem nőtt országos lázadássá, sőt a magyar liberális nemességnek ezzel az európai összehasonlításban széles körű és gyors jobbágyfelszabadítással sikerült biztosítania a nemzeti önrendelkezés társadalmi bázisát. Batthyány Lajos, a néhány napja kinevezett magyar miniszterelnök kormánya tagjait is felsorolva már március 23-án körlevélben tájékoztatta a megyéket a király által még nem is szentesített jobbágyfelszabadításról, amelyet így visszavonhatatlanná tett. A megyei igazgatás feladata volt, hogy a parasztságot – elégedetlenségét leszerelve – tájékoztassa az úrbéri viszonyok megszüntetéséről, és arról, hogy szabadságát nem az uralkodónak, hanem a magyar országgyűlésnek köszönheti. A magyar nép a jobbágyfelszabadítást emlékezetében Kossuthtal kapcsolta össze kitörölhetetlenül, aki alföldi toborzókörútján személyesen is megszólította és a megtámadott hon védelmére hívta fel.
Az örökség: üres államkassza
Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy az örökös tartományok jobbágyainak felszabadítására a császár április 11-én tett ígéretet, de a vonatkozó rendelkezés a Reichstagban csak szeptember 7-én született meg. A galíciai jobbágyság azonnali felszabadítását a tartomány osztrák kormányzója, Franz Stadion gróf április 22-én jelentette be, a kiáltványt április 17-re előre datálva azzal a nyilvánvaló politikai szándékkal, hogy megerősítse az ottani falusi lakosságnak az osztrák kormány iránti ragaszkodását.
Mit sem ért a törvényben biztosított állami önállóság anyagi eszközök és fegyveres erő nélkül. A magyar kormány teljesen üres államkasszát örökölt. Kossuthnak pénzügyminiszterként nemcsak a társadalmi-gazdasági átalakulás anyagi fedezetét, hanem a független magyar pénzügyigazgatást is meg kellett teremtenie. Gondjait fokozta az év eleji osztrák pénzügyi válság, a bécsi jegybank ingatag helyzete, nemesfémkészletének elapadása és a fémpénz szinte teljes eltűnése. A sürgős kiadások fedezésére az állam nevében rövid, három–tizenkét hónapos lejáratú kamatozó kincstári utalványok formájában mindenekelőtt kölcsönt kért a nemzettől. Az államkölcsön jegyzésével együtt közadakozás is indult a haza javára. A gyűjtésből, a kincstári utalványokért befolyó ezüstpénzből, a bányák által termelt nemesfémekből Kossuth a magyar bankjegyek nemesfémfedezetét kívánta biztosítani. Az önálló magyar bankjegy megteremtésére vonatkozó tervét már május 23-án nyilvánosságra hozta. Az első magyar papírpénzek, a kétforintos bankjegyek forgalomba hozatalára augusztus 5-én került sor.
Harmincfőnyi baloldali ellenzék
A magyar kormánynak nem volt saját fegyveres ereje sem. Az országban állomásozó, ha nem ellenséges, akkor is legfeljebb passzívan kiváró katonaság továbbra is a Bécsből kapott utasításokat hajtotta végre. Az áprilisi törvények közül a XXII. szólt a nemzetőrség felállításáról, amelyet azonban kivételes esetektől eltekintve csak helyi rendfenntartó szolgálatra lehetett felhasználni. Az április 24-i osztrák minisztertanács leszögezte, hogy a cs. kir. hadsereg egységét a pozsonyi törvények nem érintik. Batthyánynak Bécsbe utazva kemény tárgyalások eredményeként sikerült elérnie az országban állomásozó katonaságnak a magyar minisztérium alá rendelését, valamint azt, hogy a kinevezett magyar hadügyminiszter, Mészáros Lázár Itáliából hazatérhessen és elfoglalhassa miniszteri székét. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy mielőbb szükség van saját önálló fegyveres erő felállítására. Batthyány Lajos miniszterelnök május 16-án felhívást bocsátott ki, amelyben tíz zászlóalj megalakítására önkéntesek jelentkezését kérte. Ez a nap a honvédsereg megalapításának dátuma. Az új reguláris alakulatokba jelentkezők – akiknek, szemben a nemzetőrökkel, nem kellett vagyonnal rendelkezniük – három évre vállaltak katonai szolgálatot.
Június folyamán zajlottak le az első népképviseleti országgyűlésre a választások. A műveltséghez vagy alacsony vagyoni cenzushoz kötött választójog a korabeli Európában széles körűnek számított, a felnőtt férfilakosság harmadára, negyedére kiterjedt. Választhatott az, akinek legalább egynegyednyi jobbágytelke (körülbelül hat holdja), 300 forint értékű háza, évi 100 forint biztos jövedelme volt, vagy iparosként folyamatosan legalább egy segéddel dolgozott. És választhatott az, akinek korábban választójoga volt, tehát a vagyontalan nemes is. A július 5-én Pesten összeült 446 fős képviselőházban a túlnyomó többség a kormányt támogatta. Kiderült, hogy az új választók megbíztak a korábbi reformellenzékhez tartozó követekben, közülük kilencvenen jutottak ismét mandátumhoz. A kormány radikális, baloldali ellenzéke mintegy harminc főt számlált. A választások megint csak a jogkiterjesztő és érdekegyesítő politikát igazolták vissza.
A liberalizmusnak nem volt és ma sincs igazán megoldási javaslata a nemzeti kérdésre, nem pártolja a kollektív jogokat. 1848-ban európai minták alapján a magyar szabadelvű reformpolitikusok is úgy gondolták, hogy ha nyelv és valláskülönbség nélkül mindenki egyformán részesül a „közszabadság áldásaiban”, akkor „ez a közös szabadság a nemzeti különbségeket és ellenszenveket kiegyenlíti”. A ország nemzetiségek által is lakott vegyes határterületein dúló véres polgárháború, etnikai tisztogatás, megegyezési kísérletek többszöri kudarca után azonban mégis megszületett Európa nagy önkorlátozásról tanúskodó első nemzetiségi törvénye: „Hadd lássa a világ… hogy míg a régi forradalmak csak a szabadságot kívánták és nyerték meg, mi értjük az új történet új forradalmát, és hogy mi nemcsak a szabadságot adjuk meg a polgároknak, de megadjuk a népeknek saját nemzetiségöket is.”
Csak külső erővel
1848 magyar politikusai, akik a népet sorsáról dönteni képes szabad nemzet polgáraivá emelték, hatalmas bizalmi tőkével rendelkeztek. Ennek a bizalmi tőkének köszönhetően a magyar társadalom széles rétegei sorakoztak fel mögéjük. Vállalták az alkotmányvédő és önvédelmi harc terheit és mozgósították az ország minden erőtartalékát. Beálltak honvédnek, ágyút öntöttek és elfogadták a már fedezet nélkül kibocsátott Kossuth-bankót. 1849 tavaszán szinte az egész ország területéről kiűzték az osztrák csapatokat. A Habsburg abszolutizmus belátta: hadserege külső segítség nélkül képtelen legyőzni a márciusi forradalomban született új Magyarországot.
origo.hu
Kettészakadt az ország: óriási hőmérséklet-különbség északon és délen
