A XX. század hajnalán két érzékeny, tehet-séges, elkényeztetett és nagy álmokat dédelgetõ fi-atalember a férfiúi lélek sötét titkairól, a nõ és férfi viszony feloldhatatlan két-ségeirõl írt színpadi mûvel állt a finnyás pesti közön-ség elé. A szimbólumoktól terhes történet az európai, az afrikai, de a keleti me-sevilágból is ismert fele séggyilkos nagyúr alakját úgy hozta képbe, mintha a tragikus históriában õ vol-na az áldozat. Hiába vár csókos boldogságot ifjú asszonyától, az csupán a férfi sötét múltjának titka-ira kíváncsi. Mi mást tehet ilyen kínos helyzetben a büszke férj, halálba küldi legújabb hitvesét is, akár a többi asszonyát. Ha csak ennyi volna a Balázs Béla szövegkölteménye alapján írt A kékszakállú herceg vára címû Bartók-opera jelentése, akár kuncoghat-nánk is fölötte. Gyerekem-berek szenvelgése, mond-hatnánk, és legyintenénk. A kétszereplõs operának azonban van egy bevezetõ-je, a regös prológusa, amely elveszi a kedvünket a kuncogástól is, a legyint-getéstõl is. Az énekmon-dónak ugyanis van pár olyan sora, amely kiemeli a szokványos Kékszakáll-rémtörténetek közül Bar-tók operáját, és jellegzete-sen XX. századi pszi-chodrámát vázol a nézõk, a refrén jóvoltából több-ször is megszólított urak és asszonyságok elé. „Az világ kint haddal tele,/ De nem abba halunk bele” – kántálja a regös, s ezt hall-ván még a csekélyértelmû is felfoghatja, többrõl szól a különös elõhang utáni daljáték, mint egy férfi és egy nõ érzelmi párviadalá-ról. A másik ember szemé-lyiség- határait tekintetbe nem vevõ önérvényesítés drámája zajlik elõttünk, modern életünk, „korsze-rû” világképünk rákfenéje, urak, asszonyságok. Legelsõ bemutatkozása óta sincs igazán sok híve A kékszakállúnak, tán ke-vesebben fogadták el érté-kei szerint, mint Bartók két másik színpadi mûvét, A fából faragott királyfi címû táncjátékot és A cso-dálatos mandarint. A régi magyar népdal jellegze-tességeit is alkalmazó ze-nei megoldások nem egy elõadómûvészt ejtettek kétségbe, az alaptörténet többféle értelmezhetõsége pedig – Hol a színpad: kint-e vagy bent? – kérdik a prológusban – hol meg-bénította, hol meg eszelõs szcenikai tékozlásokba hajszolta a rendezõket. Silló Sándort, a Duna Te-levízió mûsorára szánt Bartók-opera rendezõjét, úgy tûnik, elkerülte a bé-nultság veszedelme is, a tékozlás vétke is. Igen egyszerû, fekete-fehér felvétellel állt a kö-zönség elé. A „Hol a szín-pad, kint-e vagy bent?” kérdõjelénél lecövekelve egy hazai színházépületet nevezett ki A kékszakállú játékteréül (díszletéül). Az elõcsarnokon, nézõté-ren, színpadon, zsinór-padláson, tetõtéren halad keresztül a két, maszk és jelmez nélküli ifjú énekes, Kolonits Klára és Kovács István. Nem hagynak két-séget afelõl, drámájuk kint is, bent is színpadon zajlik, s a lélek pódiumát éppen úgy idegenek ácsol-ták számukra, mint a tár-sadalmi szerepek dobogó-ját. Nemes Tibor, a felvétel operatõre döbbenetes ár-nyékvilágot komponált köréjük. Egyetlen képsora sem terelte el a figyelmet a mû voltaképpeni fõsze-replõjérõl, a zenérõl, ha-nem inkább, törvényt bontva – hiszen általában zenei aláfestésrõl szok- tunk beszélni – képileg alá-festette a muzsikát. Aligha lehet kétséges bárki számára, hogy en-nek az új operafilmnek szinte minden megoldását a pénztelenség írta elõ. A fekete-fehér felvételt, a helyszínt, a jelmez- és maszknélküliséget, a sztár-nak még nem nevezhetõ két énekes szerzõdte-tését… A sokféle kénysze-rítõ körülménybõl azon-ban végül érték született, a mû mai értelmezéséhez il-lõ kép- és hangulatvilág. Lehet, hogy olykor a sze- génységünkért kell köszö-netet mondani? Ezt a kis anyagi ráfordí-tással és nagy mûvészi ta-lálékonysággal összeho-zott tévéoperát a huszon-ötödik születésnapját ün-neplõ Budapesti tavaszi fesztivál – talán – egyetlen televíziós premierjeként mutatják be. Húszegyné-hány évvel ezelõtt az egyetlen magyar televízió-ban a tavaszi fesztivál al-kalmából szinte minden estére jutott valamilyen kulturális újdonság. Fe-lejthetõ produkciók és fe-lejthetetlenek is voltak kö-zöttük, szidta õket az em-ber és dicsérte is, azt a szellemi olvadást azon-ban, amelyet az 1968-at követõ jégkorszakban oly rendíthetetlenül vártunk, valamiképpen jelezték a számunkra. Most nem ol-vadásra várunk, hanem szilárd értékrendre, a tele-víziókban is. Legalább az oly fennhéjázva hirdetett tavaszi fesztivál idején. Vagy azt gondolják oda-fönt az urak és elvtársak, hogy egy fecske is elhozza a tavaszt? Hát ne gondol-ják, mert nem hozza el. Sem a tavaszt, se a mûvé-szetek ünnepét. Ahhoz több közfigyelemre érde-mes, értékes televíziós mû-sor kellene.
origo.hu
Döbbenetesen súlyos csalás: bárki mobilszámával követhetnek el bűncselekményeket
