Blair újra kormányt alakíthat

Tony Blair brit miniszterelnök tegnap kétoldalú megbeszélést folytatott Jamie Oliverrel, a világhírű szakáccsal. A szívélyes légkörű találkozón szóba került az iskolai étkeztetések ügye is. Az ügy fontosságát illusztrálandó a „pucér szakács” átnyújtott 271 ezer aláírást, és felhívta a kormányfő figyelmét, hogy a két évtizede húzódó ügyben végre tenni kellene már valamit. Válaszképpen a Downing Street máris megemelte az iskolai étkeztetésre szánt keretösszeget, Blair miniszterelnök pedig az új kormány egyik legfontosabb feladatának nevezte a kérdés megnyugtató rendezését.
A fenti hír csak első hallásra meglepő. Ha tekintetbe vesszük, hogy gőzerővel folyik a brit választási kampány, rögvest helyére kerülnek a dolgok. Aligha véletlen ugyanis, hogy a megcsappant népszerűségű Blair éppen most szakított időt Nagy-Britannia legkedveltebb szakácsának fogadására. Tony Blairnek ezekben a hetekben minden tartalékát mozgósítania kell, hogy a májusra tervezett parlamenti választásokon a legjobb formáját hozza. Jamie Oliver meghívása tehát nem önmagában értékelendő közéleti esemény. Ha végigtekintünk a különböző ügyeken, kitűnik, hogy az Új Munkáspárt vezetője valószínűleg a napi politika kiküszöbölésével, egyfajta politikamentességgel alakíthat újra kormányt. Ebbe a sorba pedig akár a világhírű szakáccsal való közös fényképezkedés is szervesen illeszkedik – ebből a szempontból pedig voltaképpen mindegy, hogy az iskolai étkeztetésről vagy a padlizsános bárány receptjéről folyik-e a diskurzus.
Azt a tényt, hogy az elmúlt évek megannyi kül- és belpolitikai fiaskója ellenére nem a konzervatív ellenzék vezet toronymagasan a közelgő megmérettetés előtt, két okkal lehet magyarázni. Mindenekelőtt a toryknak nemhogy egy Margaret Thatcher, de még egy John Major kaliberű politikus sem áll rendelkezésükre, hogy meggyőzően kommunikálják a váltás szükségességét. Másfelől a brit társadalom mintha belefáradt volna a zajos politikai botrányokba. Mindezek együttes hatásaként a kormányzó munkáspártiak támogatottsága megcsappant ugyan, de még mindig elégségesnek tűnik a választási győzelemre. A legutóbbi közvélemény-kutatások ugyanakkor azt jelzik, hogy az Új Munkáspárt népszerűbb a választók körében, mint a miniszterelnök. A kormányzó Labourt a polgárok 40 százaléka választaná, az ellenzéki konzervatívokat 32 százalék – ezzel szemben Tony Blair népszerűsége fokozatosan csökkent az iraki háború kirobbanása óta, jelenleg még legfőbb pártbeli riválisa, Gordon Brown is népszerűbb nála. A megkérdezettek 40 százaléka a pénzügyminisztert látná szívesebben miniszterelnöknek, míg Blairt csak 30 százalék erősítené meg pozíciójában. Csakhogy a brit sajtó értesülései szerint a két politikus nemrégiben pontot tett évtizedes civakodására, és ennek eredményeképpen Brown állítólag letett kormányfői ambícióiról. Elhárult tehát a legfőbb akadály Blair harmadik miniszterelnöksége elől, a kormányzó párt immáron teljes erővel a kampányra összpontosíthat. Esélyeikről mindenesetre sokat elmond, hogy még a konzervatív szavazók 60 százaléka is biztosra veszi győzelmüket.
A jelek szerint a brit választásokat egyre kevésbé befolyásolja az iraki háború megítélése, habár Tony Blair népszerűségvesztése tagadhatatlanul az abban játszott részvételhez kötődik. A pacifista mozgalom továbbra is számottevő Nagy-Britanniában, de messze már a két évvel ezelőtti kétmilliós tüntetés. A tavalyi első évfordulón már „csak” mintegy 100 ezren vettek részt a londoni demonstráción, és az aktív békepártiak szerepe mintha csökkent volna a választási kampány kezdetére. Ugyanakkor a munkáspárti kormány is igyekszik minden eszközzel közömbösíteni ezt a témát. Pedig még mindig akad új a nap alatt: a BBC például a napokban kiderítette, hogy az amerikai kormány annak idején „hozzászabta” az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló hírszerzési adatokat háborús politikájához, és a brit hírszerzés erről Tony Blair kormányfőt időben tájékoztatta. Más szóval a brit kormányfő pontosan ismerte az igazságot az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatosan. Nagy kérdés, mennyire befolyásolja ez a választások kimenetelét, de akárcsak a Kelly-ügy, maga az iraki beavatkozás is meglehetősen régi keletű ahhoz, hogy néhány hét alatt százezrek pártoljanak át a történelmi mélyponton lévő konzervatív ellenfélhez.
Tony Blair joggal bízhat a depolitizált brit közvéleményben is. Sokatmondó, hogy a szavazásra jogosult 18–24 éves fiatalok közül többen voksoltak a Big Brother műsorban, mint ahányan elmennek szavazni májusban. Érdekes az a felmérés is, amely szerint a felnőtt korú választók nyolcvan százaléka szerint a politikusok nem mondanak igazat. Mindebből tehát az fakad, hogy miután az átlagember nem érdeklődik a politika iránt, a munkáspártiak a társadalom specifikus csoportjait kívánják megszólítani a kampányban. Ezért jelentette ki nemrégiben Tony Blair az Attitud című melegmagazinnak, hogy Nagy-Britanniának egy napon homoszexualitását nyíltan vállaló miniszterelnöke lehet. Mint oly sokszor, a toryk ezúttal is eseménykövető magatartást tanúsítottak, és védekezésre kényszerültek. „Belátom, hogy helytelenül cselekedtünk. A homoszexuálisok jogainak elutasítása ma már nem szerves része a konzervatív nézetrendszernek” – jelentette ki az ügy kapcsán Michael Howard, a konzervatívok első embere. Efféle beismerő nyilatkozatokkal persze aligha állítanak egyetlen homoszexuálist is maguk mellé. Blair a maga javára fordította a tervezett terrorellenes törvénnyel kapcsolatos közhangulatot is. Jókor érzett rá, hogy a brit átlagembert felháborította a gyülekezési, mozgási, cselekvési, egyszóval a brit földön mindig is alapjognak számító egyéni szabadságjogokat eredeti formájában súlyosan korlátozó előterjesztés. Éppen ezért az alsóházi szavazáson sokat enyhítettek a törvényjavaslaton, és a nagy tömegek szemében esetleg Tony Blair lehet az a személy, aki a hagyományos brit értékrendet, a törvénykezési hagyományokat szem előtt tartva nem engedi az efféle túlzásokat. A miniszterelnök nem habozott szembeszállni a londoni polgármesterrel sem, amikor Ken Livingstone azt firtatta az Evening Standard zsidó származású riporterétől, hogy véletlenül nem német háborús bűnös-e. A szabad szájú politikus körül támadt botrány kétségkívül használt Blairnek –
miután a miniszterelnök bocsánatkérésre szólította fel Livingstone-t, ismét úgy tűnhet, hogy a politikai korrektség és a mérsékletesség apostola, aki sem saját pártjában, sem a brit közéletben nem tűri a kilengéseket.
Összességében tehát úgy tűnik, Tony Blair harmadszor is kormányt alakíthat, bár néhány héttel a választások előtt semmit sem szabad biztosra venni. Mindenesetre nyomós érv lehet a jelenlegi kormányfő mellett, hogy hibáival, tévedéseivel együtt még mindig vonzóbb sokak számára, mint az ötlettelen, szürke konzervatív vezetés. Bármi is lesz mindazonáltal a választás végkimenetele, napnál világosabban kiderül majd, mennyire hagyott mély nyomokat a szigetországi polgárokban az iraki háborúban játszott dicstelen brit részvétel.