Elhalasztott iraki szabadság

Az utóbbi fél esztendő különböző híradásait, elemzéseit olvasgatva feltűnő, hogy az iraki politikai változásokat sokan egybemossák a helyi gazdaság liberalizálásával. Az állítólagos eredmények – így a „felszabadítás” – mellett érvelők rögvest a hadműveletek befejezése után akcióba lendültek. Szerintük az istenadta nép a szaddámi járomból felemelte fejét, és szabadságának, új életvitelének birtokában végre saját magáért dolgozik. Lassan úgy beszél mindenki az iraki gazdaság talpra állásáról, mintha nap nap után nem vérzivatarban, hanem pénzesőben fürdenének az ország lakói.
Lássuk ezzel szemben a tényeket. Irakban mindenekelőtt nem istenadta nép, hanem istenadta népek élnek, akik évszázadok óta szívós ellenérzéssel viseltetnek egymás iránt. Szabadságuk aránya eltérő. A síiták kétségkívül egyfajta felszabadulásként élték meg a rezsim kimúlását, más lapra tartozik, hogy ezzel mire mennek. Északon a kurdok – némi türkmén ellenállástól eltekintve – a maguk urai, valójában csak a nagyhatalmi kényszer és a formaságok betartása miatt vesznek részt a bagdadi kormányzásban. A szunniták magatartását a legutóbbi választáson az egész világ megtapasztalhatta – nemcsak bojkottálták a szavazást, de a szó szoros értelmében az utcára sem merészkedtek, mert pontosan tudták, hogy a demokratikus Irak első nagy megmérettetését bombamerényletekkel és tömeggyilkosságokkal köszöntik az ellenállók. Úgy is lett, s az örvendetesen magas részvételi arány ellenére mindmáig félelem és csend honol Bagdadban, a szunnita háromszögben és a rommá lőtt városokban.
Iraki felszabadulás, vállalkozási szabadság, önálló gazdaság? Erről csak beszélhet, aki nem látja a fától az erdőt. Méretes tévedés összekeverni a politikai szólamokat és vágyálmokat a valósággal. Bűnözés, anarchia és létbizonytalanság lengi körül a mindennapokat Irakban, valójában nagyon messze még a valódi szabadság. Ha pedig valaha is bekövetkezik, könnyen meglehet, hogy a hőn áhított fellendülés nem a közös államot, hanem az időközben önállósodott, külön életet élő tartományokat, magánbirtokokat érinti majd. Irakban annyiféle helyi entitás épült ki az elmúlt másfél évben, hogy ember legyen a talpán, aki valaha is új közös rendező elvet szab az országban élő népcsoportoknak.
Létezik persze újdonság is Irakban, mégpedig a világgazdasági folyamatokba illeszkedés vitathatatlan ténye. Ezzel azonban az a baj, hogy teljesen független a helyi politikai hatalomtól. Sokan, sokféle módon kaszálnak hatalmasat a zavaros viszonyokból, és egyáltalán nem biztos, hogy a profit a sokat szenvedett országban marad. Túlságosan is sokat hallottunk már a háború haszonélvezőinek összefonódásairól, hogy őszintén hihessünk bármiféle önzetlenségben, segítő szándékban. Egy olyan világban, ahol – a hírek szerint – Oszama bin Ladennek és a Bush családnak közös érdekeltségei voltak, az ember tényleg nem tudja, mit is gondoljon a háttérben meghúzódó motivációkról. Mindaddig azonban, amíg a közintézményeket rejtélyes nyugati őrző-védők óvják, amíg az iraki rendőr megalázó éhbérért tengődik, a hadsereg összejátszik az ellenállókkal, s mindennaposak az öngyilkos merényletek, nincs szabadság. Nem is lesz, amíg az erőszak szorításából ki nem szabadulnak szunniták, síiták, kurdok és amerikaiak. Ez a konfliktus kezdettől fogva más nemzetek, köztük a világ egyetlen szuperhatalmának, az Egyesült Államoknak a bel- és külpolitikai viszonyait is döntő módon befolyásolja. Bármi is lesz tehát a történet vége, minden érintett józan belátására szükség van, ha valódi békét akarnak teremteni Irakban.