Győzelem a múlt és a jövő jegyében

A dánok elleni válogatott női kézilabda-mérkőzés lekötésekor még senki sem sejtette előre a tragédiát. Sőt akkor sem, amikor a március 2-i, magyarországi rendezést Dunaújváros kapta. Véletlenül alakult tehát így, de méltóbb módon nem lehetett volna tisztelegni Kulcsár Anita emléke előtt, mint utolsó diadalai helyszínén a háromszoros olimpiai bajnok elleni győzelemmel.

A csapatokat 19-es és 22-es mezbe – Kulcsár Anita számai a válogatottban és egykori klubjában – öltözött lányok vezették fel, a Dunaferr „civil” játékosai a gyász színében, fekete felsőben vonultak be, a B közép fölött A föld már elengedte, az égen egy csillag ragyog felirat díszelgett. Ebben az egyszerre ihletett és borongós hangulatban nem könnyű játszani, mégis meg kellett próbálni, hiszen a mérkőzés nemcsak a múltnak, de természetesen a jövőnek is szól.
A Németh András vezette új magyar keret első lépéseit tette meg a remélhetőleg Peking felé vezető úton, bár a tegnapi meccsnek még inkább az egyének, mintsem a közösség szempontjából volt tétje. A jelöltek máris bizonyíthatták alkalmasságukat, vagy éppen alkalmatlanságukat, és ez elsősorban a beállós posztjára igaz, ahol ha a három hazai kerettag felnőtt válogatottságai számát összeadtuk, tegnap délutánig nullát kaptunk. Igaz, a dánok is tartalékosan érkeztek, de ami ennél nagyobb meglepetés, ez alaposan meg is látszott rajtuk. A mieink támadótaktikája arra épült, hogy a rendezetlen védelem ellen gyorsan fejezzék be az akciókat, és az ellenfél ehhez tíz percen át partner is volt, 7-3-ra vezettünk. Az északiak ellen azonban sokszor bebizonyosodott, hogy a részeredmény az égvilágon semmit sem számít, ráadásul sietségünk olykor átcsapott kapkodásba, így a 19. percben 9-9-re módosult az állás. Németh András ekkor időt kért, embereket és szisztémát váltott, a megfontoltabb folytatás pedig a félidőre 16-12-es előnyt hozott.
A szünetben megkérdeztük a válogatottságtól a decemberi Európa-bajnokság után visszavonult világklasszis jobbátlövőt, Radulovics Bojánát, megnyugtató vagy inkább nyugtalanító érzés-e kívülről szemlélni az egykori társakat, mire így felelt: „Kicsit fáj a szívem, ilyenkor úgy érzem, jobb lenne még közöttük. De tudom, hogy helyesen döntöttem, mert a pekingi csapatot a fialatokra kell építeni.”
A második játékrész ezt döntő többségében igazolta. Még akkor is, ha a magyarok néhány előkészítetlen lövéssel indítottak, cserébe a túloldalon annyi technikai hibát láttunk, amennyit dánoktól talán még soha. Csakhogy míg a hazaiak hamar úrrá lettek a gondon, és tele vállalkozókedvvel folyamatosan ostromolták a rivális kapuját, addig odaát csak tetőzött a baj, mert a védőfal is részeire szakadt. Az 50. percben így aztán váratlanul tízgólosra, 26-16-ra nőtt a differencia, a 29-20-as végeredmény számszerűsége pedig annyiban érdekes, hogy játékosaink minden góljukat Kulcsár Anitának ajánlották. A bemutatkozó kapitány, Németh András érthető elégedettséggel, de ömlengésektől mentesen, szűkszavúan értékelt: „Túlteljesítette a csapat a reményeimet. Ennél jobb kezdésre nem számíthattam.”
A pekingi olimpiai ciklus első mérkőzésén Magyarország tehát könnyedén legyőzte Dániát. Persze jó lenne már, ha végre azt a bizonyos utolsó meccset nyernénk meg, akár küszködve is. Ez azonban legfeljebb három és fél év múlva esedékes, szombaton és vasárnap addig is le kell játszani a két skandináviai visszavágót.